A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-01-27 / 5. szám

nyírott hajjal, katonaruhában? Sikerül-e a találkozás? Lesz-e szállásom? Az ismeretlen portásnő betartotta-e a szavát, fenntartot­ta-e a lefoglalt szobát? Mire megérkeztem fölébredt a város. Az állomásról tétován követtem az utasokat. A nagy ködben alig láttam, észrevétlenül tűn­tek el útitársaim. A folyó nagyhidján egyedül maradtam. Hirtelen nem tudtam, merre menjek. Nézelődtem. Két katona jött velem szembe. Megkérdeztem tőlük, merre van a beszéljen a tüdőbeteg-gondozó múltjáról és jövőjéről. — Annak idején, harmincöt évvel ezelőtt az volt a cél, hogy egy olyan alacsony fekvé­sű gyógyintézetet létesítsünk, ahol a magas-Sokolovská utca, a komlósok munkásszálló­ja. Nem tudták megmondani. Végigmentem az ismeretlen utcán, úgy véltem, hogy az a város központjába vezet. A kereszteződésnél ismét irányt tévesztettem. Az egyik mellékut­cában két bácsi söpörte a fák lehullott leve­leit. — Merre van Zatec főtere? — Szóltam hozzájuk. Kedvesen útbaigazítottak, nekik köszönhetem, hogy nem tévedtem el az árkádos épületek között. Gyorsan telt az idő, igyekeznem kellett, hogy a találkozóról el ne késsek. Szeren­csémre az általános iskola épülete szálláshe­lyemtől nem volt messze, igyekeztem a pon­tos időt betartani. BESZÉLGETÉS A SZÜLŐKKEL Az impozáns általános iskolaépületben nagy volt a csend. Ellenben az egyik helyiségből hangokat hallottam. Egy szélesvállú, tagba­szakadt, markáns arcú, barátságos tekintetű, őszülő hajú férfi beszélt. Mellette egy véko­nyabb dongájú fiatalember. Később tudtam meg, hogy Weinhauer Zdenék alezredes és az ifjú Eric Jan őrnagy — a berukkoló kato­nák — a fiam parancsnokai. Közölték velünk, hogy számukra is az első hónap a legnehe­zebb, mert sok baj van az újoncokkal. Előfor­dultak olyan esetek is, hogy nem érkeztek meg pontosan. — Volt, aki a laza, kényelmes szabad élet után, nehezebben szokta meg a rendet és a fegyelmet. A hajlott hátú, tunya tartású ifjú­ból férfit kellett faragni — jegyezte meg az alezredes. — Mert igaz az az állítás, hogy a katona­ságnál büntetik a fegyelmezetlenséget, el­zárják a helytelen életmód útját, de teremte­nek más lehetőséget, a sportolás és egyéb nemesebb szórakozás lehetőségét. Néhány hónap alatt a rendszeres életmód, a kemény fegyelem, a gyakorlatok és tested­zések megteszik a magukét. Eljön az első szabadság ideje s az ismerősök csodálkoz­nak. Milyen jóvágású, hetyke katona tett a lomha, hajlott hátú gyerekből. A személyi­ség, a tehetség, az ügyesség kibontakozásá­ra ezernyi a lehetőség. Szabad időben min­denki kedvtelésének hódolhat. Tevékenyked­het a szakkörben, tévét nézhet, olvashat, sakkozhat, zenét hallgathat, moziba, szín­házba, koncertre járhat, különböző versenye­ken vehet részt, sőt szakmát is szerezhet. A katonaságnál is sok bajt okozott és okoz az alkohol. Weinhauzer alezredes arra kérte a szülőket, hogy a csomagban ne küldjenek italt gyermekeiknek, mert ha észreveszik, elveszik tőlük és szigorúan büntetik. A sok lati klímát nem bíró tüdőbetegeket lehet gondozni, ápolni. Ma már 520 ilyen beteget gyógyítunk. Az elsők között voltunk, akik felismerték, milyen fontos a rehabilitáció, a gyógytorna a betegek egészségének helyre­zsebpénz is fölösleges, a katona mindent megkap, amire szüksége van ... KATONAESKÜ Mi szülők a „fejmosás" után a Nagy Október térre igyekeztünk. Mire odaértünk, a kis tér megtelt katonákkal, helybeli lakosokkal, és vendégekkel, akik az ország minden tájáról érkeztek az első találkozóra: vonaton, autó­buszon, személygépkocsin. Bár szemerkélt az eső és zúzmara hullott a fák kókadt leveleire, nagy volt a tolongás. Az volt mind­annyiunk célja,-hogy minél közelebbről lát­hassuk viszont gyermekeinket, ha majd dísz­lépésben menetelnek előttünk. Pontosan két órakor megszólalt a hang­szóró. A tribünre felvonult a vezérkar. Köz­ben szólt a zene. Játszott a katonazenekar. Jöttek a katonák: Ünnepi ruhában, díszlé­pésben. Megható pillanatok következtek. Az újoncok ünnepélyes keretek közt tettek hű­ségfogadalmat, a haza védelmére felesküd­tek. És amilyen fegyelemmel bevonultak, ugyanolyan fegyelemmel távoztak. TALÁLKOZÁS Aztán ismét eltűntek egy félórára. A szülők izgatottan vártak. Végre megérkeztek. Le­szálltak a katonaautóról és felsorakoztak. A tiszt teljes nevükön szólította a katonákat. A kimenökönyvecske átadása következett. És végül elérkezett a várva várt pillanat. A találkozás. Csókok, ölelések, könnyek, neve­tések. Ezekben a pillanatokban egyikünk sem tudta, merre menjen. Egyelőre mindegy volt, hová visszük a kiskatonákat. Estefelé azonban minden hely foglalt volt. Az étte­rem, a kávéház, a cukrászda. A lakoma, a beszélgetések, a panaszok, az örömök, a megnyugvás órái. Gyorsan telt az idő. Elérkezett a búcsúzás pillanata. A szülők arcán látszott, hogy elé­gedettek. A fiuk erősebb, talpraesettebb, önállóbb, férfiasabb lett: egyszóval katona. Robogott a vonat. Tudtam, hogy hosszú az út, de boldognak éreztem magam. És azt kívántam, hogy e gazdag történelmi hagyo­mányú várost, továbbra is a „zöld arany", vagyis a komló és a béke ragyogja be. állításában. Munkaterápiát is alkalmazunk, olyan szakmákra, munkákra képezzük át csökkent munkaképességű betegeinket, amelyeket gyógyulásuk, vagyis az intézetből való távozásuk után egészségük károsodása nélkül majd végezni tudnak. Saját magunk képezünk ápolónőket, egészségügyi dolgo­zókat, röntgenasszisztenseket. Tovább fej­lesztettük az egészségügyi gondoskodást: ma már nemcsak a tüdőgümőkórt, de a felső légutak megbetegedéseit is sikerrel gyógyít­juk. Együttműködünk a pozsonypüspöki és a felsőhági hasonló intézetekkel. A tüdőtuber­kulózis ma már, szerencsére, elég ritka be­tegség, de nekünk fáradhatatlanul kell to­vább dolgoznunk, hogy teljesíteni tudjuk a szocialista társadalom egészségügyi prog­ramjából ránk háruló feladatokat. MÁRTONVÖLGYI LÁSZLÓ Hétvégi levél A most végéhez közeledő január volt az a hónap, amikor milliók ajkán hangzott el és millió levélben íródott le a jókívánság: boldog új esztendőt kívá­nok! De vajon eszébe jutott-e már a kedves olvasónak, hogy alighanem ezzel is úgy vagyunk, mint a közhelynél is jelentéktelenebből használt „hogy vagy?"-gyal, amire jószerint már nem is szokás válaszolni, annyira mindennapivá és ko­molytalanná vált e kérdés tartalmi lényege... Maradjunk azonban a boldogság tárgykörénél! Én ugyan nem végeztem kérdőíves elemzést, de sokrubrikás űrlap nélkül is tudom, hogy száz közül kilencven, vagy annál is több ember az anyagiak­kal hozná kapcsolatba a boldogságot Szó ami szó, boldogságeszményünk valahogy sajnálatosan egyoldalú, gazdagságközpontú lett Szemrehá­nyás éppen nem jár érte, hiszen részben talán öröklött gondolkodásmód ez; az viszont hiba, hogy ahhoz már túl kényelmesek vagyunk, hogy tuda­tosítsuk a társadalom biztosította sokoldalú anya­gi ellátottság gyökereit és társadalmi, népgazda­sági vagy ha úgy tetszik, hát politikai összetevőit. Mert a boldogsághoz nagyon is hozzátartozik a szocialista társadalom nyújtotta létbiztonság, vagyis az, hogy nem kell rettegnünk munkanélkü­liségtől, elemi nélkülözéstől. Mondjam, hány mil­lió embernek kell tartania ezektől a veszélyektől, és nemcsak az éhező, alig fejlett egykori gyarma­tokon, hanem a leggazdagabb országokban is? Vagy említsem azt. hogy egészségügyi és társada­lombiztosítási tekintetben nálunk teljes a szociális biztonság? Mondjam, hogy ez sem januárban, sem júliusban nincs mindenütt igya földtekén ? És megvan annak is a lehetősége, hogy ki-ki tetszése szerint művelődjék: a folyamatos művelődés és a tartalmas szórakozás szép kis summákra rúgó összegének zömét hazánkban, és a többi szoci­alista országban is, az állam vállalja magára ? Nem kell mindezt külön hangsúlyoznom, min­denki tudja. Azt viszont — úgy érzem — már joggal kifogásolhatom, hogy ennek tudatosítása valahogy nem illik bele a boldogságérzetünkbe. Azt értem ezen, hogy amit már elértünk, azt ki tudja rpiért, de már nagyon is természetesnek tartjuk. Sőt! Az is előfordul, hogy mindezt nem becsüljük eléggé, hogy nem élünk a kínálkozó művelődési lehetőségek sokaságával. Különben nem fordulhatna elő, hogy egy tájoló színtársulat előadásán a művelődési otthon nézőterén alig negyedszázán lézengjenek a több ezer lelket számláló városkában... Egyelőre a szükségesnél kevesebb ember tuda­tosítja, hogy a boldogság és a birtokolt tárgyak mennyisége között nincsen egyenes arány. A boldogság legfontosabb tartozéka ugyanis: a ki­egyensúlyozottság. Ebbe ugyan az anyagiak is beletartoznak, de a hivatás, az egyéni harmónia, a családi élet öröme éppen úgy szerves tartozéka annak a testi-lelki állapotnak, amit anyanyelvűnk­ben a boldogság szóval jelölünk. Boldogságot kívánni tehát természetes, a lehe­tőségekhez mérten megteremteni viszont köteles­ség! A lefantovcei kastély (Archív felvételek) NAGY TERÉZ Fotó: archív 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom