A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-01-20 / 4. szám

Mintha aranyoszlopokon nyugodna Velence. A hajnali fények

aranyoszlopain, amelyek ott remegnek a lagúnák kékesszürke vizén. Az az érzésem, hogy nem is autóbuszon, hanem a szárnyashajón száguldunk a lagúnák között, körös-körül víz, sirályok köröznek, halászcsónakok ringatóznak az út két oldalán, korhadó facölöpökön.

Emlékeimben keresem, mit is tudok, mit is tanultam az iskolában Velencéről. A több mint 1500 éves város története elmosódott filmként pereg le előttem. Attila portyázó seregei kényszerítették a vendégeket (a velenceiek őseit), hogy itt találjanak menedéket a mintegy százhúsz szigetet képező lagúnák között. Lakosai eleinte szegény földönfutók, iparosok, halászok, sófőzök és tengerészek voltak. A tenger tette gazdaggá Velencét, a középkorban, hatalma tetőpontján Adria gyöngyének, a tenger királynőjének becézték.

A tenger, a délceg vőlegény azonban sokszor bajba sodorta menyasszonyát. Nemegyszer hatalmas árvizet zúdított rá. A földbe vert cölöpöket, a paloták köveit a sós víz lassan kimossa, és napjainkban számtalan cikket olvashatunk Velence haldoklásáról, a süllyedő város tragédiájáról. De mindez Velencét, ahogy láttam, nem nagyon nyugtalanítja, éli a maga kedves, vidám, zajos, a turisták, a nászutasok szórakoztatását kereső életét. A velencei romantika még ma is utat talál a fiatalok és öregek szivéhez, de már nem az igazi, kicsit kiszámított, pénztárcák tartalmát felmérő romantika ez. Az öregedő királynő ráncait még elfedi a máz, az emlékeiből, a régi szépségből él, a kultúra gazdag fényéből még mutat valamit, amelyet érdemes megnézni és egyhamar nem is felejtjük el.

Autóbuszunk a város előtti hatalmas parkolóban áll meg. Az éjszakai út után jólesik egy kis mozgás. Torkunkban érezzük a tenger párás, sós levegőjét.

Szemben velünk tengeri hajók körvonalai látszanak. A vízbe nyúló móló korlátjára támaszkodunk, nézzük az őszhajú, alacsony termetű halászt, aki szorgalmasan, komótosan jár egyik horgászbotjától a másikig és számunkra különös, eddig nem látott élénk, kicsi tengeri halakat fog, aztán bedobálja őket egy műanyagvödörbe. Mosolyog a kíváncsiságunkon, valamit magyaráz, de nem értjük. A mosoly Velencében a legtermészetesebb érintkezési forma. Az utcai árus mosolyogva csapja be az embert-pár száz lírával és szinte nem is fáj. Egy tarisznyarák indult reggelije után a keskeny, olajfoltos öbölben, amikor mi is elindultunk a hajóállomásra.

A Canal Grandén személyhajóval mentünk egész a Rialto hídig. A köcsipkés paloták látványa lenyűgözött, mesebeli világot tárt elénk. A Rialto híd apró üzletei még zárva voltak. Csak itt-ott egy-egy szomorúan fénylő macskaszem bámult ránk. Sok a kóbor macska Velencében, állapítottam meg.

A hídról nemcsak a paloták tarka sorát nézhettük végig, hanem Velence reggeli hétköznapjait is. Motoros bárkák sokasága siklott el a híd alatt, megrakodva zöldséggel, déligyümölccsel és különböző élelmiszerekkel. A közlekedés meglepően gyorsan és pontosan zajlott alattunk, még egy koccanás se történt, pedig úgy látszott, hogy ebben az összevisszaságban nehéz eligazodni. A velenceiek azonban már megszokták.

Keskeny utcákon kanyarogva megyünk a híres Szent Márk tér felé. A turistacsoportokkal zsúfolt utcákon a csoportvezetők valamilyen tárgyat tartottak magasra a bal kezükben (jobb kezükkel meg mutogattak), hogy a „báránykák" el ne tévedjenek. Az egyiknél piros esernyő, a másiknál apró zászló, a harmadiknál sál, vagy élénk színű kendő volt a megbeszélt jel. Az volt az érzésem, hogy szinte átrohantunk Velencén, mintha a maffia kergetett volna. A kirakatokból csak egy-egy hosszúszárú csizma, csiszolt üvegpohár, fehér csipke meg egy lila kendő villant a szemem elé. A Szent Márk téren aztán kifújtuk magunkat. Napóleon Európa legszebb szalonjának nevezte ezt a teret. Nem tévedett. A körülötte levő árkádos épületek az ezeregyéjszaka meséibe is beillenek. De a zsibvásár is keleties hatást kelt. Pléhtasakban kukoricát csörgetnek, azt kínálják a turistáknak lépten-nyomon, potom ezer líráért (kb. 15—20 korona), hogy a híres szelíd galambokat a tenyerükből etessék. Fényképet is lehet csináltatni róla. A galambok türelmesen várakoznak. A kékszalagos szalmakalapot viselő gondolások minden második lépésnél megállítanak, hogy nincs-e kedvünk körülgondolázni Velencét. Kedvünk az volna ...

Velence régi nagyságát, szépségét a Doge-palotában ismered meg. Az óriások lépcsőjén felfelé lépkedve elfog a csodálat. A hatalmas termekben Veronese, Tintoretto, Bassano és mások képei. Intarziák, márványpadlók, arany- és ezüsttárgyak. A Nagy Tanács faragott székei, ahol a köztársaság sorsáról döntöttek, ahová valamikor a világpolitika szálai futottak össze. Megálltam a Sóhajok Hídjának közepén és a köcsipkés gótikus ablakon kinéztem az egyik kanális zöldes vizére. Ezen a hídon vitték valamikor át az elítélteket a börtönbe. A sötét cellák az inkvizíció csontig hatoló, rémisztő leheletét árasztják. A rozsdás, nehéz láncok fájdalmasan megcsörrennek, ha hozzájuk érsz.

A palota egyik ablakából megcsodáltam Velence fényben úszó semmihez sem hasonlítható háztetőit. A tenger most csendes, kékesszürke vizén gondolák ringanak, távolabb a Szent György sziget, mint egy képeskönyvből kivágott meseillusztráció. Lent a téren bábeli nyelvzavar. Hogy is írja Erdődy János Szép és kegyetlen Velence című regényének végén: „Csak az a fontos, hogy a nap süssön Velencére".

OZSVALD ÁRPÁD

A szerző (2) és archívum felv.

Emberi sorsok

BŰNTETT UTÁN

Aki szabadságvesztést „érdemlő" bűntettet követ el, az a fennálló törvényes renden kívül helyezi önmagát; bár ez közelről sem jelenti azt, hogy immár nem kötelezik semminemű társadalmi rendszabályok. Ennek éppen az ellenkezője áll: bírói Ítélet révén egy újfajta, sokkal zártabb törvényi renden belül kerül, ahol a kinti, eddig megszokott életénél jóval keményebb előírások késztetik egy másfajta életrendre, ahol az életforma valamennyi megnyilvánulása sokkal szűkebb korlátok közé szorul.

Az elítélt három fokozatú intézeti rendszerben tölti ki a rászabott büntetést. Ez — szigorodó sorrendben — a következő: fogház, börtön és fegyház. A bűnvádi eljárás szempontjából hosszú és bonyolult út vezet el odáig, amíg a biró kellő mérlegelés után kimondja az Ítéletet, annak jogerőre lépte után pedig életbe léptetik a büntetést... Az elítélt egyén életmódja ezután gyökeresen megváltozik, hiszen az elítélt bizonyos formalitásokban egyfajta katonai rendbe kerül, aminek előírásait be kell tartania, mert ha nem ezt teszi, esetleg megvonhatnak tőle bizonyos kedvezményeket. Tudni kell: a rab sohasem jogfosztott, megvannak a maga jogai — ha a szabad emberéhez képest korlátozottak is. És természetesen a kötelességei szintén. Ez a rendszer szigorú, de igy emberséges. A szocialista törvényhozás egyik legfontosabb alapelve és gyakorlata, hogy lehetőleg egyetlen elítéltről sem akar lemondani, hanem azon igyekszik, hogy a kirótt ítélet után az illető újra megtalálhassa a társadalomba visszavezető utat. Kifejezetten megátalkodott, gonosz ember ugyanis alig van, szinte mindenkiben pislákol a jónak legalább egy csekélyke szikrája. A büntetésvégrehajtás egyik feladata megpróbálni lángra lobbantani ezt a szikrát; s ennek a szándéknak értelmében senkit nem lehet már előre „leírni".

Ezeknek az elveknek gyakorlati érvényesüléséről a riporter akkor győződhet meg, ha engedélyt kap arra, hogy ellátogasson büntetésvégrehajtó-intézeteink valamelyikébe. E látogatásnak — stílszerűbben mondva az itt-tartózkodásnak — nem kell hosszadalmasnak lennie ahhoz, hogy kitűnjön: a rács mögött a napnak szinte minden órája be van osztva. A nap a kora reggeli ébresztővel kezdődik, utána tisztálkodás, rendrakás következik, majd fegyőri utasításra reggelihez lehet indulni. Ennek végeztével következik a napi elfoglaltság: a munka, ami nagyon fontos eszköze az átnevelésnek. Ezért jó pontnak számít a kedvezmények terén: ki menynyit és hogyan dolgozik. Nem csupán az idő múlásának meggyorsításáról van szó, hanem a munka rendszerességéről is, elvégre az elítéltek jelentős hányada épp a naplopók, munkakerülők, a munkahelyi és -fegyelmi előírásokat sorozatosan megszegők táborából kerül ki. A foglalkoztatási kötelezettség alól csak az van felmentve, aki hosszabb-rövidebb ideig gyengélkedig, vagy egyéb oknál fogva munkaképtelen.

Természetesen, aki rendszeresen dolgozik, az a büntetés-végrehajtás során is jövedelemhez jut. Ennek mértéke megközelíti a „kintiekét", igy sokan elég nagy összeget kapnak kézhez szabadulásuk után, bár már a büntetés ideje alatt is vásárolhatnak, vásároltathanak maguknak bizonyos meghatározott élelmet vagy tárgyakat. A napi munka után következik az úgynevezett „szabad idő", amely részben a teljes önkéntességen

alapszik, de művelődési, szórakozási és egyéb programok szervezésével az intézet vezetősége is gondoskodik a délutánok meg az esték tartalmas eltöltéséről, igy hát olvasás, szakköri tevékenység éppen úgy előfordul a napi programban, mint az aktív szórakozás, a sport vagy a közös tévénézés. Intézete — esetleg annak szigora — válogatja, hogy hol melyik megoldást alkalmazzák.

Hogy ki milyen mértékben kapcsolódhat be a szabadidő célszerű és az egyén kedvteléseihez igazodó programokba, az attól függ elsősorban, hogy milyen az illető általános magatartása; miképp veti alá magát a megkívánt viselkedési normáknak? Ennek megítélése részben az őrszemélyzet feladata, részben az intézet vezetőségéé. Ugyancsak az ö feladatuk az esetleges szigorítások vagy a megvonások elrendelése.

A minimális mozgási igényeket a kötelező szabadtéri séta elégíti ki, az étkeztetést viszont orvos ellenőrzi. Nemcsak az ellátás mikéntjét, hanem az elítéltek általános egészségügyi állapotát is szemmel tartja. A „rács mögöttiek" művelődési igényeit, természetesen, messzemenően tiszteletben tartják és támogatják. A betűhöz, a könyvhöz, esetleg a zenéhez való viszonyból sokmindenre lehet következtetni, sőt az előélet tényleges műveltségi szintje is könnyen kirajzolódik eképpen. Előfordul, hogy valakinél felszínre tör az íráskészség, vagy olykor-olykor már az írástúltengés hajlama, s ilyenkor bizony szinte minden papír kevés... Ha szakképzett pszichológus elemzi ezeket az írásokat, néha meglepő lelki rugókra lehet bukkanni.

Lényegében az elítélten múlik az is, hogy kinek miképpen alakul a családjához vagy a baráti köréhez fűződő kapcsolata? ... A beszélő napjai többnyire ünnepszámba mennek a legtöbb elítéltnél. A család és az igaz jóbarátok jöhetnek látogatóba, de a volt bűntársak nem. Ebben a tekintetben érdekes sajátosságot jelentenek az előzetes letartóztatásban lévők: há az eset érdeke megkívánja, az ügyésznek joga van jelen lenni a beszélőn, amelynek színhelye többnyire egy nagy terem, ahol csöndes zsongással beszélgetnek a fegyencek és az őket meglátogató személyek. Helyet foglalni egy hosszú, vagy több kisebb asztalnál lehet. Az elítéltek és látogatóik beszélgetését senki sem ellenőrzi és befolyásolni sem akarja senki sem; viszont nehogy a beszélő ürügyén valakihez tiltott tárgyakat lehessen becsempészni, ezért rendszeresített a motozás — természetesen a fegyenceken. Ezt a szükségletet a gyakorlati tapasztalat alakította ki így, mert bizony nemcsak a kalandregényekben fordul elő, hogy a „jóakarók" rejtett reszelőket, acélfűrészeket vagy egyéb „leleményességeket" akarnak védenceik birtokába juttatni. Jobb hát a bajt ilymódon megelőzni... Fontos viszont leszögezni azt is, hogy hazánkban — a szocialista törvényesség elveivel összhangban — a beszélő is eszköz arra, hogy a bűnöző és az a családja közötti érzelmi szálak fennmaradjanak, esetleg megerősödjenek. Az otthon, a rokonság törődése ugyanis némi gyógyírral tompítja a börtönélet egyedüllétének fájdalmát. Ugyanez vonatkozik a levelezésre is, hiszen a társadalomba visszavezető út nemcsak göröngyös, hanem bonyolult is, ezért rengeteg apróságon múlik annak eredményessége. A család és a pártfogói hálózat közös összefogására van szükség ahhoz, hogy a törvényszegő, de átnevelhető ember újra megkapaszkodhasson a társadalomban.

17