A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-20 / 4. szám
JÓZSEF ATTILA MINDEN VERSEI KENDER ÉS VÁSZON „Öröm, hogy új adatokat, verseket ismerhetünk meg, de nyugtalanító, hogy polcunkon már hosszú sora áll az elavult »összes« kiadásoknak s minden újabb kiadvány kénytelen elrontani az előzőnek hitelét." (Müveit Nép, 1955). Ezerkilencszázötvenötben íródtak ezek a sorok, József Attila születésének 50. évfordulóján. Azóta egész számos újabb „összes" és „minden verse" jelent meg költőnknek, de a leirt gondolat továbbra is érvényes. Örülünk a rövid időközökben megjelenő újabb kiadásoknak: a kritikaiaknak éppúgy, mint a verseivel foglalkozó tanulmányköteteknek, de bosszantó, hogy máig, immár 47 évvel József Attila halála után nem tudtuk elérni, hogy lenne egy teljes, hiteles József Attila kötetünk. Legtöbb hiányérzetünk az újabban felbukkanó versekkel, versváltozatokkal kapcsolatban van. Ugyanis ahány kiadás, annyiféle szövegmódosulás. Számuk — érdekes módon — hol felduzzad, hol elapad. Az 1977- ben, a Szépirodalmi Kiadó gondozásában megjelentetett kétkötetes szép kiállítású könyv 40 „töredéket, vázlatot, verscsírát" tartalmaz. Ez a szám az 1980-ban Stoll Béla összeállításában József Attila „minden verse és versfordítása" közzétett kötetben 37-re csökkent, megváltozott verscímekkel, s újabban felfedezett változatokkal. Az 1983-ban kiadott kötet lényegében ugyanaz a válogatás, ám ebben jobban törekedtek a szöveghűségre, nyomdatechnikai hibák kiküszöbölésére. Például az 1977-es kötetben József Attila: a Feleségem című verséből kimaradt ez a két sor: „Nosza keress kenyeret hamar a te két karod erejével. Az én feleségem nevet engem:" Ugyanakkor az „összes" és „minden versek és versfordítások" címen megjelent mind a három kiadvány adós marad néhány szép változattal és verssel. Itt van mindjárt példának a Latínovits Zoltán: Verset mondok című könyvében közreadott s a Pszichiátriai Közlöny 1967-es évfolyamában először nyomdafestéket látott „Szabad ötletek jegyzéke két ülésben" című József Attila-vers, amelyet egyik említett kiadvány sem tartalmaz. A verssel külön is érdemes lenne foglalkozni — hisz a halál, a halállal való megbékélés gondolata oly szembeötlően jelentkeLegfrissebb olvasmányaim között kétszer is felbukkant gyors egymásutánban a csodaszarvas alakja: Okladnyikov—Martinov Szibériai sziklarajzok (Corvina, 1983) című művében és az Élet és Irodalom egyik novemberi számában. Nagyon sok vitának volt már tárgya az ún. csodaszarvas-monda. Mivel első fennmaradt gestánk, Anonymus Gesta Hungaroruma nem tartalmazza ezt a mitikus történetet, az őstörténészek egy része arra a megállapításra jutott, hogy eredetileg nem tartozott bele ősköltészetünkbe, hanem csak későbbi átvétellel kell számolnunk. Egyesek szerint a hun mondakörrel együtt került hozzánk, mások pedig még attól sem riadnak vissza, hogy idegen eredetű könyvmondának, esetleg a királyi krónikások által hivatalból összetákolt mesének titulálják. A csodaszarvas-monda először Kézai Simon hun-magyar krónikájában jelent meg. Néhány szakember úgy véli, ez is alátámasztja a feltételezést, miszerint a hun mondakör átvételével van dolgunk: ebből a hun történetből először a hun-magyar rokonsázik benne, hogy akár magyarázata is lehetne későbbi tragikus halálának: bál bála hála hala hal meghal kihirdettetett a hír jó hír kis hal jó hal jó ha meghal mindegy hogy ki hal meg, én vagy más Bertalan és Tamás Sok versének alapgondolata ott vibrál a kétségtelenül betegsége lázas tüneteit magán hordozó költőnek ebben: a versében. Témájában talán a Végülhöz áll a legközelebb. Tudott dolog, hogy a költő éppen ezt a versét dolgozta át a legtöbbször, összesen négyszer. Igaz viszont, hogy a legutóbbi „minden verse és versfordításából ez sem derül ki teljes egészében. Csak egy változatot közöl a kötet, s éppen az elsőt, a kiinduló „ösverset" nem hozza. Pedig az eredeti szöveg után keletkezett változatokon mérhető le teljes nagyságában József Attila gondolati gazdagsága, letisztult költői képrendszere. Ehhez azonban közölni kellett volna az első megfogalmazást, a Verettetvént, s nem ártott volna megjegyezni, hogy a második változatot, a „Vagyok, kinek kell legyen kedve" címüt követte egy harmadik: Zajtalanul és félelmesen címmel (Kassai Napló, 1927. márc. 6.). Van még egy furcsasága ennek a versnek. Az utolsó előtti sorban szereplő „földünkön"-nek a váltakozása. Jó lenne, ha a szerkesztők a következő kiadásokban tisztáznák ennek a sornak a hitelességét, a változatokban, mivel a „Vagyok, kinek kell legyen kedve" címűben Szabolcsi Miklós közlése alapján (József Attila-versek elemzése, Tankönyvkiadó, 1980) ez így hangzik: mert földjeinken az idő érik/ zajtalanul és félelmesen. így közli a Kassai Napló is. Az 1980-as és 1983-as „minden versek" — ezt így ismeri: mert földjeinkben az idő érik/ zajtalanul és félelmesen. GYÜRE LAJOS got, később pedig kizárólag a magyarság eredetét magyarázó elbeszélés lett; ti. a kutatók fokozatosan arra az eredményre jutottak, hogy a két fiútestvér nem a hunok és a magyarok ősapja, hanem a mi ősünknek kétszeri megjelenítése: magyar és hungar (venger). Az őstörténészek végül is megegyeztek abban, hogy ez a történet a magyarság eredetmondájának tekinthető, s ennélfogva ősköltészetünk eredeti, keleti alapeleme. Emellett szól az is, hogy nyelvrokonaink ugyanúgy regélnek a csodaszarvasról, mint mi, a bevezetésben említett könyv szerzői pedig azt állítják, hogy a Tom folyó vidékén talált szarvasábrázolásokat ugyancsak finnugor őseink készítették. Ennyire jutott az őstörténet-kutatás, s már kezdtük azt hinni, végre-valahára elült a vihar, s a csodaszarvashoz már csak akkor nyúlunk, ha valami egészen újat tudunk meg róla. Váratlanul ért Martinkó András cikke (ÉS, 45. sz.), annál inkább, mert sohasem jutott volna eszembe, hogy egy mesebeli állat „Kenderfeldolgozás Délnyugat-Szlovákiában" címmel érdekes néprajzi kiállítás nyílt decemberben a komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeumban. A kiállítás a kenderfeldolgozásnak azt a hagyományos módját és eszközkészletét mutatja be, ami Csallóköz és Mátyusföld parasztságára a múlt század második felétől az e század első feléig volt jellemző. Maga a szövés-fonás azonban sokkal régebbi. ősi foglalkozás. A régészeti leletekből előkerült orsónehezékek, szövetdarabok alapján e tevékenység vidékünkön már az őskortól nyomon követhető. A rosttartalmú kender házi feldolgozása biztosította az önellátásra törekvő parasztcsaládoknak a ruházatot, a lakás és a háztartás vászonszükségletét, valamint a gazdaság sokfajta kötél- és madzagszükségletét. Ez rendkívül időigényes tevékenység volt, de jól illeszkedett a nyári mezőgazdasági munkákhoz: csupán a munka kb. 1/5-e jutott nyárra, a többit a téli hónapokban végezték. körül „zoológiái problémák" is adódhatnak. Martinkó egy romániai könyvre (Kiss J. Botond: A Delta könyve) reagál, amelynek szerzője rájött, hogy a csodaszarvas nem gím-, hanem dámszarvas volt, ugyanis „a gímszarvas a meotiszi ingoványbán egy lépést se tudott volna tenni; csak a dámszarvas patája alkalmas ilyen terepen a helyváltoztatásra". Tovább megtudjuk, hogy valójában nem is az a kérdés, gím- vagy dámszarvas volt-e a totemős, hanem: gím- avagy jávorszarvas. Az állattanban kevésbé otthonos olvasó bizony eléggé megrökönyödve olvassa ezt az írást. Végül aztán mégis nyugodt lélekkel teheti le a lapot: a tanulmány befejezéséből megtudja, hogy szarvas ügyben megbízhatóbb forrás a gímszarvas nőstényéről tudósító ősi monda. A Magyar Pszichológiai Szemle 4. számát lapozgatva akadt meg a szemem Büky Béla nyelvésztanár írásán, amely a lelki élet szókincsének eredetét hivatott tisztázni. Aligha mondok újat, ha megemlítem, hogy elődeink hosszú-hosszú időn át pogányok voltak. Több istenségről tudtak, azoknak áldozatokat mutattak be, hittek a lélek másvilági továbbélésében, a holtak leikével a sá-A kenderfeldolgozás jellegzetes asszonymunka volt. Ezzel szemben a vászonkészítő szövőmesterek — a falusi takácsok — mindig férfiak voltak. Vidékünkön a XVII. századtól kapott jelentősebb szerepet a takácsok munkája. A századfordulón Csallóköz és Mátyusföld parasztcsaládjai úgyszólván csak takácsokkal szövették meg az asszonyok által otthon előállított fonalat. Nyelvjárásainkban ma is fellelhető, hogy régen a lányokat, asszonyokat fehémépnek, fehércselédnek, vászoncselédnek nevezték. Ez a kifejezés abból az időből származik, amikor a nők még festetten fehér vászonruhafélékben jártak. A kiállításon a fényképekkel dokumentált munkafolyamatok mellett gazdag eszközkészletet találunk. Ha ezeket az eszközöket behatóbban tanulmányozzuk, akkor népek, népcsoportok több mint egy évezredes kulturális kapcsolatát követhetjük nyomon a Kárpát-medencében. Ehhez tudnunk kell, hogy a lent, a másik rosttartalmú növényt mán volt állandó kapcsolatban; ismerjük a világfáról, s a világ hármas tagolódásáról alkotott elképzeléseiket. Mindezt figyelembe véve Büky Béla arra mutat rá, hogy a lelki életünkre vonatkozó szavak jelentős hányada finnugor eredetű, vagyis alapszókincsünk legősibb rétegébe sorolható. Egyik legáltalánosabban használt pszichológiai szakszavunkkal, a lélekkel kapcsolatban elmondjuk, hogy őseink többféle lelket tartottak számon. Ezeket — ősi megnevezéseiket nem ismerve — csak új szóalkotásokkal tudjuk megnevezni: Lélegzetlélek (testiélek) és árnyéklélek (szabadlélek). A magyar nyelvben az ún. lélegzetlélek fogalma vált egyeduralkodóvá. Mai lélek szavunk sem egyéb, mint a finnugor eredetű lél(-egzik) ige származéka. Az árnyéklélek kipusztulásában nagy része lehetett a kereszténységnek, amely abban a pogányság nyomait láthatta. Talán az ámyéklelket jelentette az ugyancsak finnugor eredetű, ma csak ártó szellem jelentésben élő íz szavunk. („Megette az íz.") A két lélekfogalom közötti különbség abban van, hogy míg a lélegzetlélek kilehelése halálos, addig a másik eltávozása nem jelentett halált. Az árnyéklélek utazik, ha az ember álmában idegen tájakon barangol, a ŐSTÖRTÉNET1 TALLÓZÁS 14
