A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-06-29 / 27. szám

Csak egy percre... A KÖZÉLET! EMBER BEDECS IMRÉT 1974-ben, 18 éves korában hallottam először verset mon­dani Taksonyon (Matúskovo) egy szavalóversenyen, az évek során aztán többször is viszont­láttam öt a színpa­don, az idei Jókai­­napokon pedig mint a prózamondók versenye második he­lyezettjének gratulálhattam neki. — Imre, mi minden történt veled az elmúlt tíz év alatt? — Hű, sok minden! Először is befejeztem tanulmányaimat a vendéglátóipari szaktan­intézetben, fél évig a szakmámban dolgoz­tam, majd két év katonáskodás következett. Miután leszereltem. Pereden (Tesedikovo) négy évig a helyi művelődési házban képesí­tetlen képzőművészként dolgoztam. Végre azt csinálhattam, amit szerettem! Plakáto­kat, jelszavakat, színpadi díszleteket festet­tem, közben a zsigárdi (Ziharec) és a galántai irodalmi színpadokkal is együttműködtem. Sokat tanultam abban az időben, az volt vers- és prózamondásom legaktívabb kor­szaka is. És ami a legfontosabb: végre kultu­rális munkával elégíthettem ki a művészetek iránti rajongásomat. Én ugyanis gyerekkorom óta a zenével, a képzőművészettel és az előadóművészettel szerettem volna foglal­kozni. — Valóban? — A vers élménye tulajdonképpen úgy hat-hét éves koromban érintett meg először. Akkor kezdtem el szavalgatni is, még ideges­ség és lámpaláz nélkül. — Mit jelent számodra most a versmon­dás? — Elsősorban közlési lehetőséget. Felis­meréseimet szeretném átadni másoknak, de fontosnak tartom — a prózamondásban kü­lönösen —, hogy szórakoztassam, esetleg megnevettessem az embereket. — Milyen gyakran szerepelsz mostanában ? — Ritkábban. Megnősültem. Bratislavá­­ban élünk, ahol fűtőként dolgozom. — Hogyan tudod összeegyeztetni művészi hajlamaidat és a fűtői munkát? — A fűtés a létfenntartást szolgálja, tehát a lakást, az anyagi körülmények biztosítását, de emellett jut időm a tanulásra, olvasásra. — Konkrétan tanulásra is? — Igen. A Duna utcai Magyar Tannyelvű Gimnázium esti tagozatának másodikos di­ákja vagyok. Szeretnék érettségizni. — Miért tartod ezt fontosnak ? — Szerintem az ember csak akkor tud valóban értékes, mások számára is hasznos munkát végezni, ha azt csinálhatja, amit szeret. Nos, nekem is van egy dédelgetett álmom; fotózni szeretnék. Ez a munka kép­zőművészeti hajlamaimat is kielégítené, eh­hez, azonban kell az érettségi. — A vers- és prózamondással nincsenek további terveid? — Hiányzik a közös munka élménye, ezért ha lenne itt a fővárosban egy alkotó szellemű kisszínpad, annak munkájában szívesen részt vennék. Szükségességét érzem a kor emberét érintő érzelmek, gondolatok közve­títésének. De egy fővárosi kisszínpad híján, legalábbis egyelőre, marad továbbra is az egyéni szereplés. (csanaky) Szeszélyesen kanyargó utakon, egy jó kis kerülővel megtoldva érkeztünk meg gépko­csinkkal a tornaújfalui (Túrna nad Bodvou) Új Bódva egységes földmüvesszövetkezet köz­pontjába. A delet már elharangozták a to­ronyban, mindenki hazafelé igyekezett, annál is inkább, mivel szombat volt, Hutkay Ist­vánt, a szövetkezet alelnökét azonban még az irodájában találtuk. A heti kimutatásokat rendezgette és csoportosította, s közben már az elkövetkező hét feladatain tűnődött, elvégre hétfőn konkrét utasításokat kell ad­nia beosztottainak. Hutkay István még fiatalembernek számít, szeptemberben lesz harminchat esztendős. Három éve alelnöke a szövetkezetnek, ko­rábban a személyzeti osztály vezetője volt. Eredetileg azonban nem ez a pálya lebegett a szeme előtt, amikor a továbbtanulás felől kellett döntenie. — Népművelő szerettem volna lenni — mondja. — Amikor elvégeztem szülőfalum­ban, Tornán (Turnianske Podhradie) a ma­gyar iskolát, a losonci (Lucenec) pedagógiai szakközépiskolába jelentkeztem. Két év múl­va átléptem a rozsnyói iskolába, mert az hozzánk közelebb volt, s ott esztétikát és zenét is tanulhattam. 1967-ben érettségiz­tem, majd két év katonai szolgálat követke­zett, s amikor 1969-ben leszereltem a kassai (Kosice) magyar gépipari diákotthonában lettem nevelő. Nem mondom, érdekes mun­ka volt, de én nem erre vágytam. Kevés lehetőségem nyílt valódi népművelői munkát végezni, ezért nagyon megörültem, amikor 1972-ben népművelőnek hívtak a szülőfa­lumba. A helyi nemzeti bizottság alkalma­zottja lettem és nagy lendülettel fogtam bele a munkába. Nem tagadom, kissé optimis­tább voltam az indokoltnál, azt hittem a problémák szinte maguktól is megoldódnak, csak iparkodnia kell az embernek meg lelke­sednie. Közben persze megtanultam, hogy mindez sokkal bonyolultabb és összetet­tebb, mint ahogy az első pillantásra látszik, az embereknek nem mindig elég csak el­mondani a dolgokat, meg is kell velük értet­ni, hogy miért jó és fontos ez vagy az, miért van szükség erre meg arra. A hnb alkalma­zottjaként sok mindent másképpen láttam a faluban mint addig, valahogy a saját bőrö­mön is éreztem a falu mindennapos problé­máit, gondjait, s megértettem, hogy a közös­ségért végzett munka nemcsak szép, hanem sok felelősséggel és törődéssel is jár. — Mikor és hogyan kerültél a szövetkezet­be? — Négyévi népművelösködésem során elég jól megismertek a környéken, gondolom felfedeztek bennem valamiféle szervezői ké­pességeket is, mert felajánlották, hogy le­gyek a helyi nemzeti bizottság titkára. Ezt a feladatot azonban túlságosan nehéznek ta­láltam, ezért inkább úgy döntöttem, hogy a szövetkezet ajánlatát fogadom el. A sze­mélyzeti osztály élére kerestek valakit, s úgy látszik valahol felhívták rám a figyelmet. Ez 1976-ban történt. — Nem volt szokatlan számodra ez a mun­ka? — Dehogynem. Az ember azonban idővel mindenbe beletanul, én is így voltam ezzel. Bár soha nem készültem mezőgazdasági szakembernek, fokozatosan megismertem a szövetkezet hatalmas gépezetét, tisztába jöttem azokkal a körülményekkel és termé­szeti adottságokkal is, amelyek itt a Szepsi síkságon meghatározzák a mezőgazdasági termelés folyamatát. De legalább ilyen fon­tos volt számomra, hogy megismertem a szövetkezet dolgozóit, közvetlen munkatár­saimat, az ö mindennapos gondjaikat, prob­lémáikat, de nem utolsósorban a vágyaikat és a képességeiket is. Egy jó vezetőnek, ez meggyőződésem, a szakmai tudás mellett alapos emberismeretre is szüksége van, ha azt szeretné, hogy irányító munkája eredmé­nyes legyen. Sok helyen nem tudatosítják ezt kellőképpen, ezért a problémák gyökereit sem képesek maradéktalanul feltárni. Ami­kor 1980-ban megválasztottak a szövetke­zet pártszervezetének elnökévé és a szövet­kezet alelnökévé, akkor már gyakorlatilag mindenkit jól ismertem. Persze nem elég csupán ismerni az embereket, hanem irányí­tani is kell őket és hatni is rájuk. Rá kell őket vezetni arra, hogy maguk tudatosítsák azt, mit kell tenniük azért, hogy a munkájuk eredményesebb legyen, s arra kell nevelni őket, hogy bátran mondják meg a vélemé­nyüket, még abban az esetben is, ha esetleg valamelyik felettesükkel szembe kerülnének. Igazán jól dolgozni csakis őszinte légkörben lehet. — Hogyann telik egy napod? — Általában fél hatkor kelek. Fél hétkor már a buszon ülök, amely Tornáról fél óra alatt ér a szövetkezet központjához. Az iro­dámban úgy ülök az asztalhoz, hogy közben egy sereg utasítást már kiosztottam, de rádiótelefon segítségével is kapcsolatot tu­dok létesíteni a határban dolgozó traktoro­sokkal szükség esetén. Az az elvem, hogy a vezetőnek lehetőleg személyesen kell meg­győződnie a dolgok állásáról, nem is annyira az ellenőrzés végett, hanem azért, hogy még jobban tudja koordinálni a munkát. Amikor az aznapi teendőket megbeszéltük, akkor szemügyre veszem a brnói kutatóintézet elő­ző napi telexjelentését, amelyben tehénállo­mányunk pillanatnyi állapotáról tájékoztat­nak bennünket. — Honnan tudják Brnóban, hogy mi van az Új Bódva efsz teheneivel ? — Mi naponta telexen jelentjük a brnói kutatóintézetbe a szükséges adatokat a te­hénállományunkról, s ugyanakkor tejmintá­kat is küldünk, s ők az általunk megadott információkat számítógépbe táplálják, amely valamennyi tehenünkről nyilvántartást vezet, s naponta kiértékeli az adatokat. Ez a számí­tógépes adatfeldolgozás és kiértékelés kellő áttekintést biztosít számunkra a tehénállo­mányról, időben megtudjuk vemhes-e vagy nem vemhes ez vagy az a tehén, s a tejmin­ták elemzésének eredménye alapján el tud­juk végezni az esetleg szükséges átcsoporto­sításokat. A szövetkezetben, a környék ter­mészeti adottságai folytán, az állattenyész­tés dominál. Az ezren felüli tehénállomá­nyunk mellett jelentős a baromfiállományunk is. Évente körülbelül 1 millió broyler-csirkét viszünk a piacra. — Mivel töltőd a szabadidődet? — Ha szabadidő alatt azt érted, ami kizá­rólag az enyém, akkor nekem gyakorlatilag nincs is szabadidőm. Mert vegyük csak sor­jában. Úgy öt, fél hat tájban érkezem haza. Otthon már biztosan vár egy értesítés, hogy este a CSEMADOK vezetősége ülésezik; csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a tornai helyi szervezet alelnöke vagyok; de gyakran hívnak az iskolába is, mert ott meg a szülői munkaközösség elnöke vagyok. Kas­sára is gyakran fel kell utaznom, mert vagy a CSEMADOK JB plénuma vagy a járási párt­­bizottság plénuma ülésezik, s én mindkettő­nek a tagja vagyok. De ha történetesen nincs semmiféle gyűlés vagy megbeszélés, akkor próbálni megyek a zenekarommal. Az elmúlt évtizedben több együttest is alapítottam, ezzel a mostanival gyakran fellépünk a kör­nyéken is, szívesen hívnak bennünket külön­böző rendezvényekre, ahol táncolni is szok­tak. Nem tagadom, rengeteg időmet elrabol­ja, de én zene nélkül nem tudnék élni. A tízéves fiam és a kilencéves lányom is él-hal a zenéért. — Megéri közéleti embernek lenni? — Őszinte meggyőződésem, hogy igen. Sok ember szívesen tenne ezt vagy azt a közösség érdekében, csak éppen hiányzik belőle a kellő bátorság, hogy saját maga kezdeményezzen. De ha valaki ösztönzi őt, buzdítja, akkor örömmel bekapcsolódik a munkába. Persze akadnak közönyös embe­rek is. Engem személy szerint a fiatalok körében tapasztalható passzivitás aggaszt leginkább, az az érdektelenség, amely sok tizenévesnél megfigyelhető. Nem tudom, mi a magyarázata ennek, hiszen ma már faluhe­lyen is sok lehetőség nyílik a különféle tevé­kenységre, mindenki megtalálhatja a kedvé­re valót. Néha nagyon szomorú vagyok, ami­kor látom, hogy fiatalok unottan ücsörögnek a kocsmában és még csak tisztességesen beszélgetni sem tudnak egymással. A CSE­MADOK helyi szervezetének vezetőségében is sokat vitatkoztunk erről, s arra a megálla­pításra jutottunk, hogy olyan akciókat kell szerveznünk, amelyek még a legéletuntab­bakat sem hagyják közömbösen. Az elmúlt években több sikeresnek mondható szóra­koztató műsort rendeztünk, ahol hazai és magyarországi művészek egyaránt felléptek. A szövetkezetben is keressük a lehetősége­ket, hogyan lehetne még hatékonyabban gazdálkodni a kultúra továbbfejlesztésére szánt pénzösszegekkel. Bízom benne, hogy fáradozásunk és igyekezetünk nem lesz hi­ábavaló. LACZA TIHAMÉR (Fotó: Szalacsi József) Fotó: Prandl

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom