A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-22 / 26. szám
zet, de Te újra iszonyatos tempóba fogtál. IMem kifelé, hanem egyre beljebb. Követtelek. Néha-néha hátranéztél, merlek-e még követni. Tudom, sejtem, próbára akartál tenni: vajon félek-e? Félek-e a víztől, a víz, a tenger veszedelmétől, a hullámoktól. Akkor semmitől se féltem, magabiztonságod, kacérkodásod felbátorított, felingerelt. Követtelek volna a végtelenségig. És tudod mi jutott akkor eszembe?... A tenger, az öreg halász és a hal. Igen, ök!... és Te voltál a hal. Mesébe illő tengerasszony, tündérhal, tengeri szirén, sellö ... S hirtelen megfordultál. Megálltál, bevártál. De megint csak tisztes távolságra engedtél közeledni. S mire hozzád értem volna, mire megérinthettem volna hajadat. Te újra úszni kezdtél, meg sebesebben, mint azelőtt. Ki a partra. Próbáltalak követni, de már úgy éreztem, nem bírom tovább, sosem érek szárazföldet, a hajszában, követésedben elveszek. Már nem is tudom hogyan, mikor, de egyszer csak homokot, köveket érzett a kezem: „holtan" nyúltam el a parton. Nem tudom meddig feküdhettem ott. Arra ébredtem, hogy vizes az arcom. A víz nem sós volt, hanem édes. Felnéztem. Te már megint fehérben, tündökölve álltái fölöttem, kezedben egy papírpohárral. Rám nevettél, s azon nyomban odébb álltái. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat. Ez jel volt! — gondoltam s most én határozottabban éreztem, minden áron követlek. Megyek ahová Te mész. A fogaskerekűn előttem szálltál be egy kocsiba. Meg kell hagyni, ügyesen, csináltad. Úgy, hogy lássalak elmenni, s hogy már abba a kocsiba én ne férjek be. De fönt, Capri városában megvártál. A kis főtér szép fehér tornya mellett álltái, alakod szinte eggyé vált a fallal. Aztán bevetetted magad a luxus város zegzugos, szűk utcáiba, sikátoraiba. Alig tudtalak követni a szinte egymáshoz érő házak szűk folyosóin. Egyszer az egyik ház tenger fölé nyúló orchideáktól pompázó teraszán tűntél föl, másszor egy nyitott porta lugasai alatt illantál el. Kacérkodva, hátra-hátratekintve. Ne is tagadd! Játszottál velem! Felejteni akartad, hogy akit vártál nem jött el. Hát játszottál, és ez a játék szemmel láthatóan szórakoztatott. Élvezted, igen, élvezted! Igaz, e párja nélküli városka festői utcáin remek az ilyen játék. E luxuselegancia-világban, e kirakatvilágban különösen. Amikor beszálltál a kis buszba, amely a felhőkbe bújó Mondte Solaro magaslatára, Anacapri városkába visz, láttam, nagyon jó a kedved. Határtalanul jó. A busz ablakából még intettél is nekem. Alig bírtam kivárni a következő buszt. S az az utazás ...?! A szörnyen keskeny, hajtűkanyarokkal tűzdelt, közvetlen a sziklák szirtjein vezető úton azt hittem, sosem látlak többé. Hogy ez a vég, most a mélybe zuhanunk. De végre megérkeztünk a háromszáz méter magasban lévő, hegycsúcson épült Anacapriba. Itt voltak csak igazán szép formájú villák, csodás színekben virágok, pálmafák. És emlékszel, milyen fennkölt volt a kilátás az orvos-író, Axel Munthe villájának teraszáról. Lábam alatt éreztem a tenger hullámait, a végtelent. Te megmerevedve álltái a terasz korlátjának támaszkodva. Arcod elkomorult. Nápoly irányába néztél, talán oda is láttál — a kikötőbe. Nem akartalak megzavarni, éreztem, most lezárul benned egy világ. Majd engedett arcod merevsége. Körülnéztél. Láttad, ott vagyok, s folytattad a játékot: Elindultál a tenger fölé nyúló sziklasétány apró presszói, butikjai felé. Megbújtál egy-egy fa törzse mögött. Lested, követlek-e. Elrejtőztél és előbújtál. Elemedben voltál. Butikokba tértél be, válogattál kendők, cipők, ékszerek között. Alkudoztál, vásároltál. És vettél egy képeslapot. Leültél egy kőből-sziklából vájt padra, már kezdted volna címezni, de hirtelen rám néztél. Bizonyára nagyon szomorú volt az arcom, mert megértetted: ezt nem szabad még Neked se, ez rombolás. S akkor úgy éreztem, hogy komolyan vetted a játékot; nem szegted meg se a magad, se az én játékos kedvemet. Köszönöm Neked! Köszönöm, hogy megértetted: Capri szigetén nem szabad arra, olyanra gondolni, aki, ami túl van e picinyke sziget határain. Caprin, ez antik szépségen csak Caprira szabad gondolni! Tudatosítottad, hogy ez nem egy mindennapi sziget az összekuszálódott, egyre félelmetesebbnek tetsző, rohanó világban. Ott, akkor tekinteteddel teljesen megszédítettél. Már nem is tudom, hogyan jutottam vissza a kikötőbe a hajómhoz. Csak arra emlékszem, hogy mindenfelé kerestelek: most már én vártalak a hajóhídnál. Reméltem együtt megyünk majd vissza Nápolyba. Reggel Te várakoztál hiába, akkor este pedig én. Nem jöttél. Felszálltam. Álltam a hajó tatjánál, fürkésztem a partot. A hajó motorjai felberregtek, távolodtunk. S hirtelen felfedeztelek a tömegben. Szinte lebegtél, úsztál az emberek között. Kérlek, mondd: a hajóra siettél, el akartad érni! Ugye, jönni akartál, de lekésted! Ugye, így volt — nyugtass meg! Nem szándékosan jöttél később, csak lekésted! Nyugtass meg, hogy így volt, hogy szép befejezést szerettél volna adni Te is e csodás játéknak... S akkor előkaptam fényképezőgépemet. Láttalak a lencsében. Rád élesítettem. Intettél, mosolyogtál, nevettél. Itthon rohantam előhívni a filmet. Nagyítóba tettem a filmet. Kerestelek a képen de hiába. Kreol bőröd, áttetsző fehér ruhád, szőke hajad: Te nem voltál rajta. Most már csak abban bízok, lekésel majd minden hajót, örökre ott maradsz a szerelem szigetén, Caprin, s egyszer, ha visszatérek — mert visszatérek — megtalállak. Igen, ha álom volt is, én megtalállak. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei 21
