A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-13 / 3. szám
SZÓ, ZENE, SZÍNHÁZ ES BRECHT • BICSKA MAXI TÖRTÉNETE A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ KOMÁROMI (KOMÁRNO) EGYÜTTESÉNEK SZÍNPADÁN KOLDUSOPERA Amikor egy prózai társulat, kiváltképpen ha tájoló együttesről van szó, úgy érzi: csavarintania kell egyet közönségének érdeklődési hajlandóságán, akkor többnyire biztos sikert sejtető darabhoz nyúl, s ilyenkor általában előkerül a zenés játék. Színház még aligha fizetett rá erre a régi, kipróbált receptre, elvégre a közönség szeret szórakozni és amióta teátrum a teátrum, azóta a szövegközpontú előadásokhoz szokott publikumnak is — legalábbis időről időre — szüksége van a mozgás, a zene és a szöveg totális érzéki élményére. Valamiféle irattan szabályokon alapuló, belső törvényszerűsége ez a színházi élet mindennapi gyakorlatának. A brechti életmű egyik csúcsát jelentő Koldusopera, az 1928-as berlini ősbemutató óta, biztos siker; bár az sem titok, hogy ez a darab jelentős mértékben a zenéjének is köszönheti népszerűségét. Kurt Weill dalait, több mint fél évszázada, slágerként dúdolják szerte a világon. Az igazsághoz azonban éppen úgy hozzátartozik, hogy ezek a mármár operettszériákat biztosító songok gyakorta elfeledtetik azt a nem kevésbé fontos körülményt, miszerint a Koldusopera Brechtnek az egyik legfontosabb és a színházi gondolkodást alapvetően megváltoztató darabja. A maga teljességében épp a Koldusoperában testesült meg először az epikus színházi modell. E darab minden bemutatójakor ezért fel kell tenni a kérdést: a színházi alkotók pusztán a tisztességes szórakoztatást tűzték ki célul (mert akkor minden bizonnyal csupán a londoni alvilág fejedelmének számító Bicska Maxi viszontagságos kalandjaira és a sajátos ritmikájú, éles harmóniai színekkel komponált songokra összpontosítanak) ; avagy aktualizálnak-e (vagyis az előadást közéletire hangolva a mi valóságunkhoz szóló mondanivalót keresik Bertold Brecht kényelmetlen igazságokat is leplezetlenül kimondó színművében); vagy pedig az ősbemutatót követő régi nagy előadások másolására törekedve (rendezői és színészi megközelítésben egyaránt) hűek igyekeznek-e maradni a brechti örökséghez? Mindez alapos művészi kihívást jelent, elvégre ahány Koldusopera-előadás, szinte annyiféle Brecht-fölfogás feltűnése várható; s ugyanennyi összeütközés is lehetséges a színpadon látottak és a kritikusok papirszínháza között. Egyvalamiben azonban az öszszes Dreigroschenoper, azaz Háromgarasos opera-bemutató és az összes kritikusi vélemény egyezni fog: abban, hogy nincs egyféleképpen hiteles Brecht! Minden új előadásnak meg kell győznie a nézőt a saját Brechtértelmezésének hiteléről. Ilyenformán előfordulhat, hogy ellentétes fölfogások egyaránt hitelesek lesznek, mert a valóságra, az életre ismerünk belőlük. Az igazán igazi Brecht-játszás mindig egy kicsit az egész színház — következésképp a társadalmi gondolkodás — tükre. Hazánk színpadain (a korabeli kriti"kák tanúsága szerint) az ötvenes években gyakran a nyersebb, komédiaibb vonásokat hangsúlyozták a színházi alkotók Brecht műveinek színrevitelekor; a hatvanas-hetvenes évek előadásai megpróbálták korrigálni a Koldusopera, A szecsuáni jólélek, a Kurázsi mama és a többi Brecht-mű eredendő epikájának rossz hagyománnyá vált eltorzítását, szentimentális elszínezését; az utóbbi esztendők jelei viszont arra mutatnak, hogy a színházi alkotók többsége — a nyolcvanas évak embereinek mentalitásához igazodva — újra fölfedezi a brechti figurák lelkének és magatartásának összetettségét; azt a kegyetlen őszinteséget, ami a szövegből és a jellemekből árad ... Ennek érdekében a színpadon egyetlen mozzanat sem történhet véletlenül. Mozgásnak és szerepépitésnek, ritmusoknak és gesztusoknak csupán egyetlen szempont; a brechti rendszer szerint szabad szerveződniük — egy olyan előadás keretében, ahol érvényesülnie kell a tipikus rendezői diktatúrának, ugyanakkor azonban a színész is sokkal többet kénytelen alkotni, mint a hagyományos értelemben ismert rendezőcentrikus előadásokon. E többirányú követelményrendszer tükrében vizsgálódva megállapítható, hogy a Komáromban látott Koldusopera számos precízen „címzett" és jól kidolgozott mozzanatot villantott elénk, ám szép számmal hozott tanulságot is. Különösen a fiatal rendező: Miro Procházka számára, aki először dolgozott területi színházunk komáromi társulatával. Sietek leszögezni: nyilvánvaló hibái ellenére is elfogadható ez az előadás, sőt az utóbbi időszak átlagánál is jobbnak mondható. Számomra rokonszenves rendezői fölfogás, hogy az előadásból hiányzik a szárazon, tananyagszerűen számonkérhető mondanivaló, a didaktikusán megfogalmazható „üzenet", hiányzik a jelképrendszer szájba rágása és túlsulykolt konkretizálása. Az értelmezés megmarad a nyílt írói sejtetés, a valóságot és a színházi játékot egybeoldó rendezői láttatás síkján. Gondolom, hogy az Eperjesről (Preáov) átszerzödött rendező és a komáromi együttes első találkozásának érthető „tapogatódzása" az oka annak, hogy a Koldusopera történetének szálai csak helyenként csomósodnak egyre összébb, maradéktalanul eleget téve közben az eredeti írói szándéknak, tehát az emberi jellem félelmetes ellentmondásain alapuló groteszk cinizmus síkján. Hibája viszont az előadásnak, hogy a rendezöileg felületesebben megoldott és színészileg is inkább csak „megcsinált", mintsem átélten eljátszott, vagy a ritmusában elnyújtott, tempótlan helyeken a történet szálai — akár a szövőszékre feszített fonalak — újra meg újra csak keresztezik egymást, mígnem szinte fölfejthetetlenül összegubancolódnak. A lendületesebb, letisztultabb részek érkeztéig az ilyen szituációteremtést a nézőnek — sajnos — olyannak kell elfogadnia, amilyen; holott a brechti szándék az, hogy a társadalom együtt ható állapotjelzőit helyzetről helyzetre és jellemről jellemre egy kaleidoszkóp kristályaiként mutassa föl. Bertold Brecht nagy kérdéseivel, súlyos mondanivalójával, szaggatottan mozaikos és epikus szerkesztésmódjával nemcsak a rendezőt, hanem a Koldusopera többi színpadi megvalósítóját is rendkívül nehéz helyzet elé állítja. A MATESZ sajátságos körülményeiben eleddig teljesen járatlan rendező kiváló munkatársra talált a színházunk belviszonyait viszont annál alaposabban ismerő Platzner Tiborban, aki a darab eszmei elemzését, mondanivalójának könnyebb megértését és a társulat tájolási körülményeit segítő díszletet tervezett. A történet főhősévé előlépett, illetve a narrátor és a játékmester közös szerepkörét betöltő Peachum jelenetei sorra két hatalmas csizmában végződő lábszár alatt játszódnak. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a színpadon — Brecht szándékának megfelelően — a felsőbb hatalom alattvalóit látjuk, de egyben azt is, hogy a gerinctelen Peachumhoz hasonló képmutató figurák könnyen válhatnak egyúttal a hatalom támaszaivá, pilléreivé. Ez a díszlet nemcsak a játékteret határozza meg (a songokat az író eredeti szándékának megfelelően az előtérben éneklik), egyúttal azonban a rendezői szándékot is egyértelművé teszi, hiszen Miro Procházka sem aktualizálni, sem áthallani nem kívánja Brechtet, csuprán bemutatni és felmutatni a német színpadi mester ma is érvényes örökségét. A MATESZ társulatán belül viszont a közelmúlt öröksége az is, hogy a színészi gárda tagjai közül alig négyen-öten vannak az olyanok (például Kucman Eta — Polly, Dráfi Mátyás — Peachum, Holocsy István — Bicska Maxi, Boráros Imre — Tigris Brown és Benes Ildikó — Vixen), akiknek nem okoz gondot az éneklés és az igényesebb színpadi koreográfia. A Koldusoperához hasonló, zeneileg s táncbetétek dolgában is gazdag produkció láttán fájó tapasztalatként tűnik föl, hogy színészeink többségének még egy kiszenekar kíséretében is problémát okoz az éneklés és a színpadi tánc, illetve annak törvényszerűségei (az egyszerre történő mozgás követelménye, a gesztusok dinamikája, a megfelelő tempó betartása stb.) szinte megoldhatatlan helyzet elé állítja a társulatot. Nem először feltűnő hiba ez, így egyben kirívó példája annak is, hogy a színészi eszköztárnak ezeket a fogyatékosságait nagyobb fegyelemmel kellene kezelni. Sőt! Megfelelő stúdiómunkával akár ki is lehetne küszöbölni. Ez nemcsak egyéni becsvágy dolga, hanem művészi szempontból is fontos kérdés, hiszen a közönség a jövőben is igényli majd a zenés játékokat. A december közepén bemutatott komáromi Koldusoperában a társulat valamennyi tagja játszik, méghozzá mindenki látható igyekezettel fáradozik a kétségtelenül nehéz feladat minél gördülékenyebb, minél élvezetesebb színpadi megvalósításán. Nem a kritikusi lustaság, hanem e dolgozat szerény terjedelme az oka annak, hogy most nem részletezhetem a népes szereplőgárda valamennyi tagjának teljesítményét. Azt azonban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a vendégként érkezett, örök-ifjú Frank Towen pezsgő, mozgalmas és színes színpadi világot teremtő koreográfiára törekedett, és Gabriela KrajÉoviőová frappáns ötletekkel hangsúlyozott kosztümjei is jól segítik mind a színészek, mind a rendező szándékát. MIKLÓSI PÉTER Nagy László felvételei 15
