A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-22 / 26. szám
— A tóhoz pedig többé vissza nem megyünk. Menjen a tündér egyedül, ha ugyan tud, de aranyos hintója elé minket nem fog ezután. Igen ám, csakhogy a hűtlen gedék szavát az alattuk csörgedező patak kihallgatta, s mindjárt meggyorsította futását erre a beszédre. Sebesen siklott, surrant az erdőn át, mint a fürge gyík, fényesen tajtékzott a háta a lombok közt beszűrődő holdfényben. Kiérve az erdőből, rohant a réteken át. völgyeken vágtatott keresztül, hegyről hömpölygött alá habosán, cikázott a síkokon sebesen, mígnem a tóba jutott. Itt aztán sietős szavakkal előadta a tó királyának, miként került lánya az erdők birodalmába, s mint zárta be annak kegyetlen ura erőnek erejével a palotájába, hogy örökre a fogságában tartsa. Hallva a rettentő hírt, a tündérkirály hatalmas haragra lobbant. Kirohant fényes palotájából, s kezének egyetlen intésére az egész tó rázkódni, hullámzani kezdett, a magasba csapó habok olyan erővel szaggatták a partot, hogy pillanatokon belül nagy rések, mélyedések támadtak körben rajta. A tó fejedelme ekkor a legmagasabb hullámtaraj hátára pattant, s megnyergelve azt, az erdőség felé vágtatott. Nyomában a felbőszült hullámok habzó zuhataga özönlött, vadul zúgva által réteken, völgyeken, maga alá temetve mindent, míg csak az erdőhöz nem ért. De egy pillanatra meg nem állt a had, rátörtek nagy indulattal az erdők urának országára, s képzelhetetlen pusztítást vittek véghez. A hullámok előtt hatalmas fák zuhantak recsegve-ropogva a földre, a sűrű éjt felriadt madarak ijedt kiáltozása, négylábú vadak üvöltő, vonitó menekülése s hörgő kimúlása verte fel. Rövidesen elérték a csillogó, büszke palotát is. Az erdők álmából felrettenő ura még észbe sem kaphatott, s a tündérkirály már ki is szabadította lányát. Ölébe vette a tündért a jóságos király, s indultak rögvest a megtépázott, sötét erdőből kifelé. Ám az erdő fenyegető árnyai nem engedték nyugton hazatérni a tündért. Útközben egy bosszúvágyó, irigy tölgy nyújtotta felé kapzsin ág-karját, s letépte nyakáról a fényes, fehérlő gyöngyöket. Odább pedig egy telhetetlen tüskebokor kapott utána, s hegyes karmaival pirosán lángoló fülönfüggőjét tépte ki füléből. Az ijedten kapkodó gallyak meg a fátyolét rántották le fejéről, s megszaggatva szélnek eresztették. De végtére szerencsésen megérkeztek a tóhoz, ahol a pirosló hajnalban a sok ezer szárcsa, gém, kócsag, gólya, túzok, vadruca, s poszáta boldogan füttyengetve, harsogva, rikácsolva, a nádas susogón hajlongva, a tó vize meg kéklön csillogva üdvözölte megtért tündérasszonyát. Amint így minden rendbe jött, a tó vidéke újra élni kezdte megszokott életét. Nyár végén a rekkenő hőség elvonult, felnövekedvén kirőppentek fészkükből a madárhad fiókái, őszre készülődött a természet... Egy langyos, nyár végi napon azonban nem várt dolog történt. Levelet hozott a szél, fehér borítékba zárt üzenetet ejtett le a tó vizére, egyenesen a tündérnek címezve. Aztán heteken át mindennap megismétlődött a dolog, a tündér meg felúszván a tó színére, széttépdeste a leveleket, a papírfoszlányokat szétszórta a vizen. Hogy mi történt, magatok is kitalálhatjátok. Az erdő ura küldözte a leveleket, bocsánatért esedezve meggondolatlan tette miatt. Arra kérte a tündért, térjen vissza jószántából hozzá, mert nélküle az élete sivár lett, nincs egy perc nyugta sem attól a naptól fogva, amióta meglátta őt. Csakhogy a szél az erdők urához naponta válasz nélkül tért meg, nap nap után a fülébe sziszegve, hogy a tündér a leveleit széttépi. vízbe szórja, válaszra sem méltatja. Ekkor a büszke fejedelem végső elkeseredésében ügy határozott, hogy elpusztítja a számára olyan gyűlöletessé lett tóvidéket, lerombolja a víz alatti palotát, a tavat eltünteti a föld színéről, a tündért pedig szíjra fűzve vezetteti a színe elé. Erélyes kiáltással magához rendelte hát a vihart, s ilyen szavakat harsogott felé: — Ezer karú, százezer hangú, rettenetes erejű vihar, halld a parancsomat! Tüstént útnak ereszd, s a tavat és annak szigetét a puszta földdel egyenlővé teszed. Nem maradhat épen egy fűszál sem, úgy intézkedj, hogy a tó vizét cseppen - ként a világ négy tája felé szerteszórd, a palota márványait és minden kincsét az iszap nyelje el, s vesszen a tündérkirály is. De a lányát, a szépséges büszke tündért élve.jabszíjra fűzve kell elibém hoznod! Hallva a kegyetlen parancsot, a patak meg sem várta a vihar válaszát, hanem tovasurrant ismét lélekszakadva, a csillogó vízcseppek ezerfelé röpködtek hömpölygő hátáról a rétekre, völgyekre. Megérkezve a tóhoz tüstént előadta az erdők urának rettenetes tervét. Töprengett, búsan töprengett a tündérkirály a vészteli hír hallatán. El nem gondolhatta, mitévő legyen, kihez is forduljon segítségért. Tudta, hogy a vad vihar egykettőre végez kis szigetével, ha valami furfangos dolgot ki nem eszelhet. Fejét gondban csüggesztve addig-addig járt fel-alá a víz hátán, mígnem hirtelen felvidult borús arca, s így szólott a hatalmas tóhoz: — Rövidesen tomboló vihart zúdít ránk az erők ura. Az a terve, hogy téged eltüntessen e helyről örökre, az öledben viruló nádas szigettel egyetemben. Utána palotánkat kívánja rommá tenni, engem megöletni, lányomat pedig szíjra fűzve az erdőbe vonszoltatok Dologra hát! Korbácsold fel hullámaidat. s a sziget alól mosd ki a földet, hogy ne kösse a mederhez szilárd anyag, de ügyelj, hogy habos hullámaid, a nádak, sások s más növények gyökereiről a földet le ne mossák! Nosza, a szilaj hullámok mindjárt munkához láttak. Meszsziről már hallatszott a vihar ijesztő zúgása, dörgött az ég, villámok gyűltak a magasban. Mindhiába, mert a fürge hullámok egykettőre végeztek a munkával, a sziget rövidesen szabadon lengett a tó színén, mint egy kedves, zöld hajó. A vihar tombolva tört rá a tóra, fröcskölte, szántotta vizét, s nagy büszkén nekirohant a szigetnek, hogy madarait, fészkeit, a sást, a nádat s virágait szétszaggatva szórja szét. De alighogy belekapott, a sziget úszni kezdett előtte, s minél erősebben mart bele. annál fürgébben siklott az a tó színén. Cikázott a vihar dühében, megkísérelte száz oldalról is szétvetni a szigetet, mindhiába, mert az egyre-másra elúszott előle könnyedén. Belátva végül, hogy túljártak az eszén, megszégyenülten rohant el a tó vidékéről arra, amerröl érkezett, nehogy még a tündérnek s a sziget többi lakójának gúnyos kacagását is meg kelljen hallania. Azóta is, amikor csak vihar támad a Bodrogközben, hallható az erdő felöl valami különös, suttogó fel-felerősödő morajlás. Nem más az. mint az erdő urának és a viharnak a tanakodása a sikertelen bosszúról. Aki pedig jól ismeri a Bodrogközt, vagy netán ennek a szép szigetnek a lakója, az velem együtt tanúsíthatja, hogy a meleg nyári estéken és éjjeleken lángoló piros pontok úsznak a levegőben: a tündér szépséges fülönfüggői azok, amelyeket a kapzsi bokor tüskéi raboltak el tőle — azóta szentjánosbogárrá változva röpködnek az éjben. A széttépett fátyol foszlányait pedig ősszel láthatja az itt lakó, amint lassan, hosszan elnyúlva keringnek, szállnak a levegőben, fönnakadva olykor-olykor a fákon, bokrokon. Csak a tölgy tartotta meg máig a tündér nyakából kiszakított fehér gyöngyöket. Búslakodik is miatta eleget: a sok búsulástól pedig elhervadnak a levelei, csupán a gyöngyök maradnak épek rengeteg ágain. No és a gerlék, a hűtlen, tündérasszonyukat eláruló gerlék utódai azóta is lakóinak elődeik tette miatt: szomorú, panaszoló turbékolásukat mindenfelé hallani a szigeten. Ezt a történetet kellett hát elmondanom, hogy megértsétek, hogyan keletkezett a rege szerint a Bodrogközben a vándorláp más szóval járóláp. Mert a múlt századok tanúsága szerint volt egy ilyen vándorláp a szigeten, amely csodás módon hol itt, hol ott bukkant fel utazó madaraival, dúsan sarjadó, kövér füvű legelőjével, titokzatosan suttogó nádasával. így aztán folyton másutt adott helyet a legelésző gulyának, már amennyit elbírt a hátán a szolgaszigeteknek ez a szabad testvére. Olyan fura eseteket is számon tart az emlékezet, hogy a járóláp embereket, a rajta éppen szénát gyűjtő kaszásokat vitte el akaratuk ellenére az egyik falu határából a harmadik, negyedik, ötödik falu határába: váratlanul feltámadt a szél. s a lápon tüsténkedő kaszásoknak nem lévén idejük elhagyni az úszó szigetet, kénytelen-kelletlen részt vettek a különös hajókázásban, arra kellett utazniuk, amerre a szél sodorta a vándorlápot. Ahol pedig fölbukkant ez a hajdan szabaddá vált sziget, ott esténként, sokszor még éjszaka is kicsalogatta egy titokzatos hang az embereket a kerek hold alá. A tündér varázslatos éneke volt az, aki a járóláp nádasában rejtőzve bolyongott egyik helyről a másikra, s éjjelenként egy régi történetet énekelt, amely az erdők ura és a tündérek közt esett harcot mesélte el. VOJTECH MIHÁLIK Anyám távozásának leírása Fokozatosan minden lehalkult, s a fejében elsüllyedt mint egy elhagyott házban. Kórházból kórházba hordták, négy városban feküdt ágyhoz szegezve, ő, aki egész életében talpon volt. Nyolcvanhat éves vagyok, mondta (félévet hozzáadva), szép kor, de miért kell ily nehezen meghalnom, mikor az egész életem nehéz volt ? A szélütés után már nem bírt felülni, így aztán lélekben élte át a régi utakat s vándor barátja, az álom, besétált éber pillanataiba. — Tegnap Prágában voltam, a bátyámnál. — Álmodtad, egész nap kint se voltál a szobából. — De igen, ott jártam. Ma reggel jöttem vissza. Juh jól van. Minél közelebb ért testileg a halálhoz, szellemileg annál hatámzottabban távolodott tőle a múltba. Ezek a zarándok Iá sok, búcsúlátogatások szereztek örömöt neki. Eleinte éjszakánként eljárt megnézni a dédunokákat, de csakhamar eltűntek tudatából: már messze volt, s az unokákon riadozott, ha a cseresznyefára másztak. — Hogy Zoska férjnél van? Hát már akkora lenne? Mintha borulás húzódott volna az agya fölé nyugat felől. . mintha tus öntötte volna el lágyan a koponyáját, minden eddig élt behatolt a feledésbe, feltámasztva a hahtt dolgokat Látogatásaim során én is egyre kisebb lettem a szemében, már Nagyszombatba csomagolta könyveim mellé a körtét, lekváros kenyeret, később mezítláb, kopott klottnadrágban jártam utána, s még később örökre a karjára vett. Egy nap már meg sem ismert. Megértettem, hogy rám is az a borulás ereszkedett, hogy többé a számára nem létezem, még meg se születtem. Francis lépett be az álmába később, s fehéren, mint a malter, vitte az új házba. Aztán Smékaléknál dolgozott a csöndes, szófogadó cselédlány. Lenka, akit Nagyszombatban felejtettek a piacon. Aztán nővéreit Gizellát s Irmát látogatta meg; ruhácskát mostak, éhes áhítattal figyelték az időt, mikor a melleik bimbózni kezdtek. Aztán apámtól reszketett s a kertbe menekült s egyetlen élő nővérét kereste: — Ilona, ó. Ilona! Aztán többé egy szót se szólt Ettől kezdve már csak merült le, a csecsemő-létbe, akinek még alszik az emlékezete, nem jelez semmit rajta az értelem nem hagy nyomot Eszméletlenül csúszott lefelé, az anyatejhez, a legelső síráshoz, a köldökzsinórhoz — s a pillanatban, mikor utolsót sóhajtott lecsillapodva, visszatért porrá válva az emberi ötbe, termékeny ölébe az anyaföldnek. {KÖVESD) KÁROLY FORDÍTÁSA) ■N 15
