A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-01-13 / 3. szám

n

m

valami megmagyarázhatatlan türelemmel, csonttá dermedve, kitartóan várunk — órák hosszat. Időközben egy igen csinos nö útitársakat szervez: fogadjunk közösen taxit. Alkonyatra kerítenek is egy kocsit, de a sofőr nem vállalja. Hirtelen elterjedt a hír, fél óra múlva állítólag indítanak egy vonatot. Kivergődünk a vasútállomásra, de az a vonat csak hajnalban érkezik, aztán a hátralevő szakasz felénél lerobban, feladja.

Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan jutottam végül haza. Egyszerűen nem emlékszem. Talán ha megerőltetném az agyamat... De minek kierőszakolni a rossz emlékeket?

t§M

gyerekkori telek csendesek voltak. Minden télen előfordult, hogy lehullott a méternyi takaróvá összeállt hó. Alagutat lehetett volna

vájni benne. Az emberek gondosan eltakarították udvarukat, házuk elejét, mi gyerekek pedig lövészárkokat ástunk, egymással szembe haladva az utca két oldaláról, hogy a túlsó soron lakó pajtásainkkal találkozzunk. Itt, ahol most lakom, nincsenek igazán nagy hóesések, s ha mégis, rózsaszín szórósóval gyorsan löttyé olvasztják. Nem lenne gond átjutni tehát az utca túlsó oldalára. Át is jutunk, csak éppen nem tollat fosztani megyünk a szemben levő házba. Hogyan is mennénk, amikor azt sem tudom, fekete-e, vagy szőke az a formás nőalak, akit legalább tiz esztendeje nézek a szemben levő ház egyik alsóbb emeleti ablakában, akinek a fejét még sosem láttam. Mert a tejcsarnokba járok az utca túloldalára. Miközben ott sorakozom, arra gondolok, mi lenne, ha becsöngetnék a „fejetlen" szomszédasszonyhoz, illedelmesen köszönnék, és azt mondanám: jöttem tollat fosztani. Vajon hová telefonálna előbb? Rendőrért, mentőkért, tűzoltókért? Mert persze, hogy megijedne, hiszen sosem láttuk egymást .. .

*ľ

élidöben gyakran állok az ablakban. Merengek, ábrándozom. Régi telekre gondolok, szánká‘zásokra, disznóölések izgalmára, öregapám meséire. Arcok jönnek elő, falusi emberek. Esténként összejöttek, beszélgettek. Aztán a fosztók, vadászatok, a befagyott folyó, csilingelő szánok, lovak párás lehellete, a kályha, a közösség melege, meg az a semmihez sem hasonlítható csoda, amikor reggel felébredünk, kinézünk az ablakon, és hó, hó, mindenen vastag hótakaró. És nem kell utazni sehová, nem kell hazajutni, mert otthon vagyunk.

És megint József Attila. Állhatok még ezer esztendeig az ablakban, de télvégeken, amikor olvadni kezd, nekem már soha más nem jut az eszembe, csak megint, mindig az ő sorai: „Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már..."

KESZELI FERENC A szerző (2) és M. Vodéra felvételei

ekék mögött. Az útszéli árkokban, a behavazott szántóföldeken elhagyott személykocsik tucatjait számoljuk össze, és közben életet is mentünk, mert egy zöld Zsiguli utasait is felszedjük a buszra. Sápadt, ijedt, összefagyott ember a két kislányával. Pöstyénben le kell szállnom, a járat Nyítra felé veszi útját, mi meg vagy negyvenen Bratislava felé tartunk. A pöstyéni autóbusz-pályaudvar közelében minden zárva, sehol egy tenyérnyi tető, egy meleg zug, ahová úgy bújhatna be az utas, hogy készültségben várakozhasson, s ugorjon gyorsan tülekedni, ha időközben mégis indulna egy rendkívüli járat. Senki sem tud semmit, mindenki a szerencséjére vár. A hóvihar tombol és mi utasok