A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-25 / 22. szám
fl kivert kutya Bejárt a kertbe egy kóbor kutya. Több is bejárt, de ez volt köztük a leghazátlanabb. Tartottunk tőle, befogadni nem akartuk. Csúnya volt, lompos, kivert. Az ilyen kutyát nem szívesen hagyja magához szegődni az ember. Egyébként is: mi lesz vele télen, amikor a ház még lakatlan? Elhagyott, rozoga parasztház — előttünk két esztendeig gazdátlan volt. Nem felejthetem, amikor újdonsült tulajdonosként egy láncon kiszenvedett kutya csontvázát találtam meg az istállóban. Nem, szó se lehet róla! Kutyánk csak akkor lesz, ha majd végleg itt lakunk ... Ezért ha rajtakaptam, hogy ismét beosont — szidtam, husángokat hajigáltam utána. Nyilvánvaló volt, hogy nem hozzánk ragaszkodik. Velünk csak dacolt, azt akarván tán megmutatni, hogy lakatlan portán a hazátlan kutyának igenis jogai vannak. Mert hol egyebütt, ha nem a senki földjén? Honfoglalása tehát jogos, még ha törvénytelen is. Takarodjunk tehát, mert ő volt itt előbb! Eszközömnek maradt a husáng, a féltégla, mert adásvételi szerződést nyilván hiába lobogtattam volna az orra előtt. Szántam és haragudtam rá. Már azt se bántam volna, ha egyszer nem menekül tovább a kert végénél — ott aztán megáll, és félrebiccentett fejjel, szomorú szemmel visszanéz. De egyszer sem tette meg. Dac? Önérzet? Vagy egyszerűen csak a tapasztalás, á gazdátlan, kivert kutya szomorú bölcsessége, miszerint az ember érzelmeire ne apelláljon az, aki kiszolgáltatott? Amikor ismét megjelent, újra elűztem, és rossz lelkiismeretemet azzal nyugtatgattam, hogy ez önvédelmi kötelesség, mert a kutya veszett is lehet, de ha nem, akkor biztosan bolhás. No meg persze a veteményt, a palántákat tucatszámra gyúrta ki a kertben. Nyárutó táján aztán egyre ritkábban mutatkozott. Ha időnként mégis megjelent, éppen csak átsuhant a kerten, s már kergetni se kellett, mert ha meglátott, gyorsan eltakarodott. Lassacskán kezdtük hát elfelejteni. Ősz felé hajlott az idő, mi is egyre ritkábban mentünk a házhoz, többnyire már csak hétvégeken. Azon a hétvégén egész nap szemerkélt az eső. A legjobbkor, hiszen nagy munkában voltunk, a tetőt cserepeztük. Az egyik segítőm hátrament a roggyant istállóba, kisvártatva pedig igen széles mosollyal jött előre. Kérdi: tudom-e egyáltalán, hogy kutyásgazda vagyok. — Azt azért nem mondanám. Járt ide egy kóbor kutya, de aztán elszoktattam. — No, akkor gyere, mutatok valamit! Belépünk az istállóba és ott áll előttünk az ominózus eb. Fejét oldalra biccenti, ragyog a szeme, de a csillogás mögött félelem is bujkál egy kevés. Csóválja a farkát és bármilyen hihetetlen, nem esik pánikba, nem morog vissza, nem menekül. És a lim-lomok közül furcsa mocorgás foszlányai bújnak elő. Leesik a tantusz: hát persze, ez itt megkölykezett. A jászol alól került elő a hét kiskutya. Szemük már kinyílott, már botladoztak, gurultak, kövérek voltak, mint a gombóc, és gyönyörűek. Az anyjuk pedig kimondhatatlanul büszke és ráadásul meg is szépült. Nem haragudott. Boldog volt, elégedett. Ami történt, elfelejtette és háláját, — amiért most már megtűrjük — úgy igyekezett kifejezni, hogy amikor a kölykökkel foglalkoztunk, ő mindig a háttérben maradt, nem lábatlankodott. Simogatást se várt, ételt se. Tökéletesen kielégítette, amiért kicsinyeit és őt megtűrjük. Persze, ekkor már kényeztettük mindnyájukat, hiszen tele voltunk lelkiismeretfurdalással — mindazért, ami történt, meg azért is, aminek majd történnie kell. Mert hogy egy kutyát hét kölyökkel aligha teleltethetünk át városi lakásunk negyedik emeletén, ahol az esztendők során már összesen négy kutyától, meg egy őzgidától kellett megszabadulnunk. Mindegyik „menekültként" került hozzánk, és mindegyiknek új gazdát kellett keresnünk. Az még ment valahogy, de őket, nyolcukat sehogy se vállalhatjuk ... Hetekbe telt, amíg úgy-ahogy emberséges megoldást találtunk — de csak a kölyköknek. Az anyjuk ugyanis egyik napról a másikra eltűnt. Lehet, hogy egy kertben ütötték agyon, lehet,, hogy egy puskagolyó... Most, hogy ezek a fényképek két év után a kezembe kerültek ... most úgy éreztem, emlékeznem kell rájuk valahogy. Persze, nem lehet őket elfelejteni. Mert jóllehet, az ebcsont beforr. Az emlék aligha. Kivált, ha bűntudattal párosul. KESZELI FERENC A szerző felvételei Innen-onnan Anna Korolkova, a híres voronyezsi mesemondó asszony elmúlt 95 éves. A hajdani félanalfabéta zsellérasszony ma a Szovjet írószövetség tagja, vagy két tucat könyv szerzője. Még ma is ír meséket. A dél-angliai Sussexben ötven évvel ezelőtt egy XVI. századi kúria épületében nyílt meg az első nyári angol operafesztivál. Akkoriban még csak háromszáz nézője lehetett egy-egy előadásnak. Az idei évben már nyolcszázötven operabarát élvezheti egyszerre a jubileumi szezon előadásait. A pásztori környezetben, zöld gyeppel, ligetekkel és erdővel körülvett „operaház’' környezetével, és egyedülállóan magas művészi színvonalával egyaránt vonzza a zenebarátok tízezreit. A megnyitó előadáson csakúgy mint 1934-ben Mozart Figaró házassága hangzik majd fel május 28-án. Varjú mondja: Kár..., hogy kiömlött... Böszörményi István felvétele 8
