A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-01 / 1. szám
A Csemadok életéből JELEN LENNI - MEGHÍVÓ NÉLKÜL Haramiák (Érsekújvár — Nové Zámky). Fotó: Prandl Sándor A CÉL A TÖMEGESSÉG ELÉRÉSE „A színház mutatja fel magának az időnek, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. S mindezt azáltal tudja megtenni, hogy magába olvasztja az irodalom, a képzőművészet, a zene, a tánc, a szokás, a divat kortársi anyagát, s belőle építi fel a maga változó-múlandó művészetét." — írja Wiliam Shakespeare. Mindez más szavakkal megfogalmazva: valamennyi művészet közül a színház tükrözi talán legérzékletesebben egy nép és egy kor politikai, társadalmi, gazdasági és művészi törekvéseit. S mindezen túl a színház az irodalomnépszerűsités. a nyelvművelés és az etikai-esztétikai nevelés egyik látványos, hatékony formája. Az elmondottakból — úgy érzem — világosan kitűnik, miért egyik fő célja Szövetségünk Központi Bizottságának a színjátszás tömegessé tétele. És talán az is nyilvánvaló, miért nem érthetünk egyet azokkal, akik megállják az amatör színjátszást, vagy kételkednek, kérdezvén, hogy van-e létjogosultsága az amatőr színházi mozgalomnak. Nem érthetünk egyet többek között azért, mert Shakespeare sem csak a hivatásos művészetre, színházra értette mondandóját, amelyet hasonló módon többszörösen igazolt és kibővített a marxista esztétika, hanem egységesen A SZÍNHÁZRA. Nem érthetünk egyet azért sem, mert a marxista-leninista művészetelmélet többszörösen aláhúzta az amatőr művészeti mozgalmak szerepét, hangsúlyozva olyan célokat és feladatokat, amelyeket a hivatásos művészet nem tud elérni, teljesíteni. Több sajátossága van az amatőr színjátszásnak, amelyek közül a leglényegesebb az, hogy az amatőr színjátszók saját közösségük igényeit, igényességét képviselik, saját kisközösségük örömeit, gondjait — hétköznapjait — tolmácsolják. S teszik mindezt úgy, hogy a megfelelő visszahatás is meglegyen, azaz örömöt szerezve szórakoztatnak, nevelnek, emelik kisközösségük művészeti igényességét, igényeit. További sajátossága az amatőr színjátszásnak, hogy a hivatásossal szemben formabontóbb lehet, bátrabban kísérletezhet. A művészetek fejlődése folyamán volt olyan időszak, amikor az amatör kifejezés egyenlő volt a dilettantizmussal, s a szó használata, hivatásos művészekre nézve, a legnagyobb sértést jelentette. A 17., 18. századot követően azonban megváltozott újra ez a vélemény, s századunkban már újra felismerték az amatőrizmus jelentőségét, s e felismerés egyik tárgya éppen a formabontás, a kísérletezés lehetősége volt. Ennél azonban sokkal nagyobb súlyt kap egy másik kérdés, az önművelődés, az önművelés, mint az amatőr mozgalom velejárója. Rövid írásomban éppen ezt az utóbbi kérdést szeretném hangsúlyozni, vagyis az amatőr színjátszást, mint az önművelés, önművelődés jelentős és hatékony formáját. Mert, sajnos, egyre inkább elterjed egy egészségtelen nézet, mely szerint akkor játsszunk és addig, amíg lehetőségét látjuk a továbbjutásnak valamilyen versenyre. A csehszlovákiai magyar amatör színjátszók esetében ez — természetesen — a Jókai-napok, színjátszóink egyedüli központi versenye. Tévedés ne essék, nem a verseny ellen ágálok, mert szükségesnek tartom, annál is inkább, hogy ez az egyetlen versenyzési lehetőség, amely egyúttal a fesztivált is helyettesíti, hiszen köztudottan nincs olyan seregszemle, amelyen csoportjaink részt vehetnének. De volt már olyan eset is, hogy egy csoport nem tudta megtartani bemutatóját addig, ameddig a Jókai-napok válogató bizottsága határidőt szabott, utána pedig már nem tartották meg, mondván minek, hiszen a Jókai-napokra már nem mehetünk. Az ilyen szemlélet elfogadhatatlan, éppen az amatőr művészeti mozgalmak már említett sajátosságai miatt, mert ezzel éppen a jelentőségét, a helyettesithetetlenségét tagadtuk meg, s még az sem vigasz, ha netán mindezt az amatőr művészeti mozgalom lényege ismeretének a hiányában tettük. Meg keli azonban jegyeznem, hogy az említett példa valóban egyedi, talán a legszélsőségesebb, viszont remélem, hogy egyúttal elrettentő is. Az egészségtelen versenyszellemű szemlélet azonban létezik, amit bizonyítanak a rövidebb, hosszabb lejáratú sértődések, mert nem jutott el a csoport a központi versenyre, avagy az oklevelek visszaküldése a rendezőknek, mert a csoport a központi versenyen csak a „sikeres szereplésért" kapott diplomát. Térjünk vissza még néhány gondolat erejéig az amatőr színjátszás nyújtotta lehetőséghez, az önműveléshez. Mert, bár önművelés már az is, ha egy csoport a mondandójához a legjobban megfelelő darabot keresve több művet elolvas, s az is, ha a kiválasztott alkotás egyik szerepét megtanulja a csoport egy tagja, de ez még kevés, ennél sokkal nagyobb lehetőség rejlik a színjátszásban. Mellesleg ez a lehetőség szorosan összefügg a későbbi előadás színvonalával. A darab, a kiválasztott mű elemzéséről van szó, aminek minden esetben meg kell előznie még az olvasópróbákat is. Az elemzés — mint tudjuk — szerző bemutatását tartalmazza, továbbá a kort és a körülményeket, amelyben az alkotás született, s ha történelmi műről van szó, azt a kort is jellemezni kell, amelyben a darab cselekménye játszódik. Az elemzésnek tartalmaznia kell egyúttal a mű általános mondanivalóját és azt is, amit az adott kisközösság számára még külön is közvetít. Csak ilymódon lehet igazán jó dramaturgiai munkát végezni, a szereplők csak így érthetik meg, az egyes jellemek lényegét s azonosulhatnak a leginkább az egyes figurákkal. De — s elsősorban — csak ilyen értelemben beszélhetünk az amatör színjátszásról mint az önművelés egyik leghatékonyabb formájáról. Ezt egyetlen rendezőnek, színjátszó kollektívának sem szabadna szem elől téveszteni, mert csak így teljesítheti sajátságos küldetését az amatőr színjátszás. Az amatőr színházi mozgalmunkban a cél a tömegesség elérése, vagy pontosabban: a további, újabb csoportok létrehozása. E célban azonban benne foglaltatik a minőségi igény is, az, hogy csak olyan csoportok létrehozásának, létezésének van értelme, amelyek eleget tudnak tenni a felsoroltaknak. Úgy érzem, a legtöbb helyen a lehetőségek adottak, csak összefogásra, az igényesség fokozására, a művészeti tevékenység szeretetére, helyes értelmezésére van szükség. NESZMÉRI SÁNDOR, A CSEMADOK KB titkára Közművelődésünknek — ez utóbbi évek tapasztalatai nyomán mondom — két alapvető gondja van. Az egyik: a megfelelő témához megfelelő előadót találni, a másik pedig, hogy valamilyen módon becsalogassuk az előadásra, találkozóra a — hallgatóságot. Gyakorta tapasztalom, s rajtam kívül bizonyára még számosán, hogy előfordul az a fura állapot, hogy a CSEMADOK helyi szervezete — esetleg a járási bizottsággal együtt — biztosította az előadót, de az előadás, vagy beszélgetés idején nem volt kinek előadni, nem volt kivel beszélgetni. Olyan is előfordult, s előfordul napjainkban is elég gyakran, hogy a szervezők jóvoltából — vagy a meghirdetett téma vonzereje nyomán — öszszesereglenek az érdeklődök. Igen ám, de ekkor meg a meghívott előadó nem jelenik meg. Az első esetben az előadó jelenti ki, hogy többet soha nem vállalkozik ilyen találkozásra, a második esetben is hasonló történik: negyvenötven ember kéri ki magának, hogy lóvá tegyék... Ilyenkor a szervezők, a rendezők hiába magyarázzák a bizonyítványukat — a magyarázkodás csak fokozza a csalódást. S ami következik: közöny, érdektelenség, kézlegyintések, hogy úgy sem ér semmit az egész, jobb ha nem beszélünk róla ... Ezt a kicsit hosszúra sikeredett bevezetőt pedig azért írtam ide, hogy érzékeltessem, milyen az, amikor egy-egy rendezvénnyel kapcsolatban valaki másként vélekedik. Sőt — cselekszik is! Ezelőtt három évvel a X. Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokon egyszerre csak vagy ötven fiatal jött be az előadóterembe. Diákok voltak, természetesen. Füleki gimnazisták, akik számára magyartanáruk dr. Szakó László úgy tervezett meg egy tanulmányi kirándulást, hogy az „véletlenül" egybeesett a Fábry Napokkal. Aztán „véletlenül" tavaly is eljöttek Kassára s az idén ismét. Az idén is lehettek vagy hatvanan. Valami „csoda" folytán a tanulmányi kirándulás ismét egybeesett az említett rendezvénnyel, s az érettségire készülő füleki gimnazisták fegyelmezetten hallgatták végig az elödásokat, s az előadások nyomán keletkezett vitát. Gondolom, sok olyan ismeretet gyűjtöttek össze irodalmunkról, amelynek hasznát látják majd az érettségi vizsgák idején. Nyilván ezek a fiatalok arra is sokáig emlékezni fognak, hogy jelen voltak — hogy jelen lehettek — a XII. Fábry Napokon. Az az egy szem tanárember, aki el-6
