A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-27 / 18. szám
Hallottukolvastukláttuk Egyik szőke, a másik barna — a harmadik (biztosan) csodaszép Képes értelmező szótár: nem rendeltetésszerű használat (a komáromi (Komárno) múzeum udvarán fotózta Böszörményi István) „Kalapom, kalapom ..." — ama bizonyos egészen egyszerű kalap HANGLEMEZ Barokk és utóromantika A Szlovák Kamarazenekar hangversenyei mindig magasrendü zenei tartalommal töltik ki a „nagyzenekar" időnkénti távolléte alatt az űrt a Szlovák Filharmónia bérleti sorozataiban. A bravúros teljesítmény, a mesterségbeli tudás mellett már a műsoraik összeállítása is vonzóvá teszi fellépéseiket. Bár a barokk muzsika elsődleges helyet foglal el az együttes repertoárjában, a művészeti vezető Bogdan Warchal nemzeti művész bátran nyúl egy-egy századunkbeli, sőt kortárs szerző alkotásához, s amint ezt a legutóbbi hangverseny is tanúsítja: nem idegen számunkra a késő romantika tolmácsolása sem. A műsor első felében a 18. század eleje három mesterének már az újabb zenei korszak, a klasszicizmus hajnalát jelző egy-egy művét szólaltatták meg. Samartini A-dúr szimfóniáját, Carl Philipp Emanuel Bach — Johann Sebastian Bach második fiának — d-moll fuvolaversenyét és Tartini D-dúr gordonkaversenyét. A milánói Giovanni Samartini üde, lendületes műve vezette be a koncertet. C. Ph. E. Bach fuvolaversenyében a szólista Miloš Jurkovič nemes egyszerűséggel érzékeltette a mű erőteljes ritmikáját, ám mindvégig hű maradt a szerző szándékához, aki a szólóhangszert nem a virtuozitás érvé- J nyesítése eszközének, hanem a zenekar ellenpólusának tekintette. Nagyjából érvényes ez a Tartini-műre is, amelynek szólistaelőadója, Jozef Podhoranský igazolta, hogy nemcsak mint kamarazenész kiváló, de szólistaként is egyik legihletettebb művésze nálunk a gordonkának. Különösen a lassú Larghetto tételben igézte meg a hallgatót sallangmentes, melegen zengő tónusával. A szünet után a kamarazenekar a Cseh Zene Évének hódolt Josef Suk fiatalkori, de talán legnépszerűbb művének, a Vonósszerenádnak az előadásával. Az együttes tolmácsolásában a szerenád minden üteme alaposan kidolgozott volt, a lüktető, táncos motívumok és a lágyan éneklő melódiák hűen érvényesültek. Suk későbbi, meditativ lelki világához a szerenád harmadik. Adagio tétele áll a legközelebb, melyben a gordonka dominál. Ezt a feladatot mély átérzéssel oldotta meg Alexander György. (delmár) HANGLEMEZ Brahms: Szimfóniák Brahms születésének 150. évfordulója tiszteletére a „Német requiem" című művét és két motettáját tartalmazó lemezén kívül a nagy zeneszerző négy szimfóniájának és két nyitányának (Akadémiai ünnepi nyitány; Tragikus nyitány) digitális felvételét is kiadta a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Ismeretes, hogy Brahms igen termékeny szerző volt és életművében a legkülönfélébb műfajokkal találkozunk. Szimfóniát azonban csak több mint két évtizedes vívódás után írt, mert gyötörte a kérdés: vajon Beethoven után lehet-e, szabad-e szimfóniát írni? 1876-ban aztán végre megszületett az első (c-moll) szimfóniája, melynek utolsó tétele tisztelgés Beethoven szelleme előtt. További három szimfóniája közül a IV. (e-moll) a századvég szimfonikus zenéjének egyik csúcsa. Ebben a művében tudatosan alkalmaz barokkos elemeket is. A scherzótételen viszont erősen érezhető a Beethoven-hatás. Egészében a IV. szimfónia borongós hangulatú, rezignált mű, az utókor joggal illette az „elégikus" jelzővel. A remekműveknek tekinthető Brahmsszimfóniák is közrejátszottak abban, hogy amikor Brahmsot 1879-ben a boroszlói egyetem díszdoktorává avatták, „a német zene fejedelme" címmel is megtisztelték. A díszdoktorrá avatás alkalmából íródott az emelkedett hangulatú Akadémiai ünnepi nyitány. A nagyszerű Brahms-müvek a kitűnő Hungaroton-lemezen Lehel György vezényletével a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának tolmácsolásában hangzanak fel. Sági Tóth Tibor KÖNYV Nagy Olga: Újabb paraszt dekameron A népmesegyűjtők nagyon sokáig mellőzték azokat a tréfákat, tréfás parasztmeséket, amelyek a szerelemről, az erotikáról szóltak. Illetlennek és méltatlannak tartották a velük való foglalkozást, összegyűjtésüket, kinyomtatásukat. A parasztok sem mesélték szívesen az idegennek, csak egymás között járta a mese, a szókimondó, a dolgokat szépítés nélkül megnevező vaskos tréfa. Nagy Olga érdeme, hogy néhány évvel ezelőtt megjelent egy ilyen jellegű gyűjtés Paraszt dekameron címmel. Abban a kötetében csupán egyetlen falu erotikus parasztmeséit gyűjtötte össze, az erdélyi Szék népi prózájának legjellemzőbb darabjait. Az új kötet, amely a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg, folytatása az előbbinek, a gyűjtést azonban több erdélyi faluban végezték: „A közölt tréfák és elbeszélések túlnyomó része saját gyűjtésemből való; a görgénysüvegcsűri darabokat Vöö Gabriellával közösen gyűjtöttük" — jegyzi meg Nagy Olga a gyűjtésről, majd felsorolja azokat a helységeket, ahonnan a 137 mesét összeszedték. A szerző a mesék témája alapján tíz fejezetre osztotta könyvét. Szó van benne a bugyuta, a lusta, a makrancos, a csalfa, a fortélyos, a pórul járt, a szerelemben járatlan férfiakról és nőkről, továbbá a férjhez menendőkről és házasulandókról. Az 'első fejezetben pedig a szerelmes leveleket gyűjtötte egybe, amelyeket persze nem a szerelmesek írtak, hanem megíratták az arra hivatottal, aki versbe szedte a szívek leghőbb vágyát. Nagy Olga a fejezetek elé magyarázó szöveget is írt; például így jellemzi többek között a fortélyost: „A fortély velejárója a tilosban járásnak, vagy valami nehezen elérhető dolog megszerzésének. Úgy is lehetne mondani, hogy a fortély a gyengébb fegyvere az erősebb ellen, a nyers erőnek ügyesség általi legyőzése ... Ezért nem véletlen az sem. hogy a fortély elsősorban az asszonyok fegyvere (...) A női fortélyról szóló történeteket más-más hozzáállással tolmácsolják és hallgatják a férfiak és a nők. A férfi mesemondó és hallgató valamilyen példázatot lát ezekben arra nézve, hogy az asszonyoknak sosem lehet hinni, a nők viszont elégtétellel, jóérzéssel veszik tudomásul a fortélyos aszszony győzelmét tökkelütött férje fölött." Nagy Olga újabb gyűjtését haszonnal forgathatja az olvasó. Olyan rejtett világot ismer meg, s a népi humornak olyan válfajaival találkozhat, amelyek szinte példa nélküliek, s a hajdani parasztság igazi megismerését segítik elő. (dénes) SZÍNHÁZ Don Giovanni Figyelmet érdemlő érdekesség, hogy a klaszszikus operairodalom egyik legjelentősebb alkotásának komponálásához Wolfgang Amadeus Mozart 1787 nyarán, a Figaro prágai bemutatójáról hazatérve látott hozzá, majd az új színházi évad kezdetekor ismét visszatért a Moldva parti városba, s itt fejezte be Lorenzo de Ponte librettójának megzenésítését. Ilyen előzmények után nem is csoda, hogy az opera ősbemutatója ugyanannak az esztendőnek októberében, a prágai óvárosi színházban zajlott le. Ezen az estén Mozart élete talán legnagyobb és legforróbb sikerét aratta, és a Don Giovanni nem sokkal később Európa szinte összes zenés színpadán megjelent. A siker titka azonban nemcsak a bemutatóra vállalkozó társulat felkészültségében és tudásában, hanem Mozart zeneszerzői zsenialitásában is rejlik. Ebben a művében ugyanis az „opera buffa", azaz a vidám opera elemeit sikerült elegyítenie a történés drámai súlyú szálaival. Míg a buffo elemeket mind hangulatukban, mind dallamgazdagságukban hihetetlen magasra emeli, az ezt ellenpontozó részekben viszont szédítő mélységeket tár fel. Olyan mélységeket, amelyek az emberi lélek legrejtettebb rezdüléseit is napvilágra hozzák. Mozart művészetének igazi csodája, ahogy a partitúrában ezeket a szöges ellentéteket tökéletes egységgé olvasztja össze — az operairodalom avatott tudorainak véleménye szerint azóta is felülmúlhatatlan szinten. A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház operaegyüttese Miroslav Fischer rendezésében, a zenei megszólaltatás differenciált hangzásainak sajátosságaira ügyelő Viktor Málek vezényletével, illetve a kórust irányító Kovács Kálmán közreműködésével mutatta be a Don Giovannit. A címszerepet hármas szereposztásban tanulta be a társulat. František Caban, Pavoi Mauréry és Szűcs Róbert „párharcából” ebben az óriásszerepben az utóbb említett szólista került ki győztesen, aki ebben a szerepben pihenten, nagyformátumúan, magabiztosan remekel. Donna Anna koloratúrszoprán szerepét szintén hárman is betanulták, közülük Magdaléna Blahušiaková színpadi teljesítménye tűnik a legkidolgozottabbnak. Leporellóként Peter Mikuláš, a Kormányzó szerepében Ondrej Malachovsky színpadra termett egyéniségüket, Don Ottávióként viszont Oswald Péter és Jozef Kudlák a lírai tenor figurák előadásához szükséges tehetségüket bizonyítják. Miklósi Péter 9
