A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-20 / 17. szám
tette a fekhelyét. Mikor behozták az udvarból és lefektették, elsírta magát, mint egy kisgyerek. — Mi lesz most már velem, fiam? — kérdezte többször. — Vannak fájdalmai, nagyapa? — tért ki a — Aranyérmet érdemelnél, Julika, fényes aranyérmet. De ki adjon?... Én nem adhatok, nekem nincs, nekem semmim sincs, nekem már csak az van, amit tőled kapok ... Meglátod, Julika, egyszer majd visszakapod kamatostól a gyerekeidtől azt a jóságot meg szeretetet, amit tőled kapunk. Meg is érdemied, nagy igazságtalanság volna megtagadni tőled. — Jól van, nagyapa, nem kell engem dicsérni, sem köszönetét mondani, csinálom, amíg bírom, aztán meg ... Mintha teljesen megváltozott volna az öreg Szendrei magatartása az utóbbi napok-Julika kisírt szemmel nézett fel ■ Jánosra, aki döbbenten kérdezte: — Mi történt? — Nagyapa elcsúszott az udvaron a jégen ... és eltört a medence, vagy milyen csontja ... Bevittük a kórházba, de ott sem tudnak vele mit kezdeni... hogy öreg már... Haza kell hoznunk, mondta az orvos. Legkésőbb hétfőn ... Szendrei Jánossal elveszett a világ: más sem hiányzott csak éppen ez. Szegény nagypa, szegény Julika. — Most aztán forgathatom az ágyban, mosdathatom, etethetem, hordhatom alóla az ágytálat nap, mint nap, amíg csak él... — Julika ismét sími kezdett. — Soha senkinek nem csináltam rosszat még gondolatban sem, megpróbáltam mindig becsületesen élni, minden hiába ... Nem tudom, milyen átok ül rajtam, meg azt sem tudom, hogy kiért, miért kell nekem ennyit szenvednem — jajdult fel kétségbeesetten. Szendrei is elkeseredett. — Úgy beszélsz, mintha neked semmi örömed nem volna az életben — hördült fel. — Mindig csak a szenvedést meg a gürcölést emlegeted ... Dolgozni mindenkinek kell. Én talán potyára, semmiért szedem a fizetésemet?... Azt hiszed, hogy nekem nincs semmi gondom, nehézségem?... — Másról van most szó, János, egészen másról... — Tudom ... de ez is ide tartozik... Te már a három szép fiunknak sem tudsz örülni... Julikában annyi keserűség halmozódott már fel, hogy szinte fojtogatta. Ráadásul most még János is támadja, mert mi más ez, ha nem támadás? ... Dehát miért?... Talán hazudik? Talán nem jogos a panasza meg az elkeseredése? Nem szólt, inkább hallgatott. Az öreg Szendreit hétfőn délelőtt hazahozták a kórházból. Julika már előre elkészíkérdés elől Szendrei, s közben megigazította feje alatt a vánkost. — Az volna a legkisebbik baj, fiam, azt kibírnám. Mozogni nem tudok, mozogni, az a nagyobbik veszedelem. — Majd csak lesz valahogy, nagyapa — nyugtatta János. — Lesz... tudom ... annak, aki egészséges, aki versenyt szaladhat a széllel... Az én életem, fiam, most már egy hajítófát sem ér... Én már csak teher vagyok, terhére mindannyiotoknak, főképpen Julikénak ... — Ne búsuljon, nagyapa, nem hagyom én magát cserben — mondta Julika biztatva az öreget, dehát a sokat megélt ember jól tudta, hogy kegyetlen hetek, hónapok, esetleg évek várnak mindnyájukra. Hiszen ha meghalna rövidesen, akkor nem volna semmi baj, mindannyian megkönnyebbülnének ... Elevenen mégsem bújhat a föld alá. Estefelé magához szólította Jánost. — Tudod mit gondoltam ki? — Majd megmondja. — Azt gondoltam ki, fiam, hogy az ágyam fölé a gerendába verhetnél egy nagy, kampós szöget, arra ráakasztanál egy kötelet, belefonhatnál a végébe keresztfát fogantyúnak, abba aztán belekapaszkodhatnék, ha fel akarok ülni. Valamit mégis csak könnyitenék a Julika dolgán. Mit szólsz hozzá? — Gondolja, hogy jó lesz? — Jó hát, csak csináld meg. János megcsinálta a szerkentyűt, amit a nagyapja azonnal ki akart próbálni. — Feküdjön nyugodtan, nagyapa, ne erőlködjön, nagyon friss még a törés, nagy fájdalmai lennének ... — Jól kigondoltam én ezt, fiam, jó lesz ez, majd meglátod ... Julika három hosszú évig forgatta az ágyban az öreg Szendreit. Lelkiismeretesen gondozta, ellátta mindennel, amire szüksége volt. Nem lehetett panasza, nem is volt. Ellenkezőleg: szüntelenül áldotta a jóságát. ban. Nem sóhajtozott már annyit, s a szeme is megbékélten nézett a világba. — Ne félj, kedves, nem kell már sokáig kínlódnod velem, megszabadulsz tőlem rövidesen, nincs már sok hátra — mondta olyanformán, mint akinek tényleg ütött az utolsó órája, s nem bánkódik miatta. — Nem kívánom én a halálát, nagyapa, higgye el, felőlem akár száz évig is elélhet... — Tudom, lányom, tudom én azt nagyon jól, meg azt is, hogy ami sok, az sok ... Az ember saját magát is megutálja ennyi idő alatt, hát még másokat... Mondd csak, most már egészen biztos, hogy megkapjátok a lakást Pozsonyban? — Azt mondta János, hogy megkapjuk rövidesen. — No, hála legyen a jó istennek! Szombaton este hazaérkezett Szendrei János. Rögtön bement a nagyapjához, és egy pakli illatosított dohánnyal ajándékozta meg. —- Minek szórod szét a pénzt feleslegesen, fiam? Ellát engem a Julika mindennel. — Hogy érzi magát? — Jól, fiam, most már egészen jól, akár az ördöggel is táncra kelnék — mondta halvány mosollyal. — Hát neked hogy megy sorod?... Julika említette, hogy most már rövidesen megkapjátok a lakást... Jó is lesz az, mert így nagyon nehéz... — Nagyot hallgatott. — Még azt szeretném mondani, fiam, hogy anyád mellé temessetek, ha netán meghalok... — Arról még korai beszélni, nagyapa ... Szendrei János nézte, nézte a nagyapját, és eszébe ötlött annak a régi, régi reggelnek az emléke, amit talán soha nem fog elfelejteni... Kisgyerek volt, talán még iskolába sem járt. Nagyapja korán reggel felkeltette, hogy együtt elmennek a libákkal a tarlóra. A szeme telve volt még álommorzsával, de azért csak felkelt és felöltözött. — Meg kell tanulnod a libapásztorkodást is, jó ám, ha a szegény ember mindenhez ért — mondta a bajszos szája —, és tanulás nélkül semmi sem megy ám, kisszolgám! Azt, hogy „kisszolgám" nagyon szépen tudta mondani. Attól aztán egyből kiröppent az álom a szeméből. Kézenfogva ballagtak a nagy csapat lúd után a belső erdő alatti dűlő felé. Hűvös volt a harmattól lucskos reggel, de nem fázott: nagyapja markának a szorítása öt is átmelegítette. Mikor a tetthelyre értek, a ludak hozzáláttak a kipergett gabona szemezgetéséhez, ök meg leültek egy félkereszt tövébe. Nagyapja maga mellé eresztette válláról a tarisznyát, amelyben a reggelijük volt: kenyér, szalonna, vereshagyma, borízű alma, meg egy csatos üveg víz. Aztán megtömte a pipáját a macskabörböl készült zacskójából és ráfüstölt. A bodrozódó füst mögül aztán elöbújtak a meséi szépen sorjában óriásokról, törpékről, boszorkányokról, Óperenciás tengerekről meg egyebekről... Egyszer csak látják ám, hogy egy nyúl baktat a tarlón nagyon ráérőn, és pontosan feléjük tart. Még az sem zavarta meg a füles nyugalmát, hogy a hosszúnyakú, mérges gúnár rákiabál, s szétfeszített szárnyakkal kis híján nekiront. Gyere csak, komám, gyere, ha olyan bangó vagy, hogy se látsz, se hallasz, gyere csak! Fejedre húzom a tarisznyát, és egykettőre lerántom rólad a lucskos nadrágodat! Olyan nevetségesen hangzott a nagyapja mondókája, hogy hangosan, ércesen elnevette magát, mire a füles megtorpant, mint akit bunkósbottal suhintanak fejbe. Aztán vesd el magad! Mintha sörétes puskával durrantottak volna utána. Csoda, hogy ijedtében nem ugrott ki a bőréből. Jó magasan állott már a nap, mire a ludak tarisznyányi begyet raktak, s elindultak velük hazafelé. Melegen tűzött a nap, szinte perzselt. A ludak szárnyukat leeresztve, csőrükkel tátogva a szomjúságtól totyogtak, mint nehéz munkából a megfáradt emberek hazafelé. A Szilaj patak hídjához közeledvén, a ludak megérezték a víz szagát és szárnyterítve nekilódultak. Mire ők a hídhoz értek, a ludak már javában, boldog gagyarászással meregették a vizet, miközben a patak sebes folyásával viaskodtak. Végül engedve a sodrás erejének, lefelé távolodtak. Öt hiába nyugtatta a nagyapja, ne féljen, a ludakat nem viszi el a víz a világ végére, olyan keserves sírással toporzékolt a parton, félő volt, hogy nagy ijedelmében még valami baja esik. Nem esett baja, a ludak is szerencsésen partra vergődtek, de annak a vasárnap délelőttnek az emléke még a fogságban is eszébe jutott akkor, amikor a Moszkva folyóban lubickolt... Szendrei János ahogy szótlanul nézte, nézte a nagyapját, észre vette, hogy elszenderült. Csendes óvatossággal kiment a szobából, aztán még egy darabig elbeszélgettek, utána pedig lefeküdtek. Korán reggel Laci, a legidősebb fiú, ijedten, inkább kétségbeesetten ébresztgette az apját, aki mélyen aludt. — Apu, apuka, kelj fel gyorsan! — Mi a, mi történt? — ült fel ijedten. — A nagyapa ...! — Mi van a nagyapával? — Felakasztotta magát... — Micsoda, felakasztotta? — kérdezte döbbenten Szendrei, és kiugrott az ágyból. Julika is szinte megdermedt. Olyan rémült arckifejezéssel nézett maga elé, mintha miatta követte volna el a tettét az öreg Szendrei. Nagyapó az ágy mellé roskadva függött a kötélen. Mintha csak ült volna összekulcsolt kézzel. 16
