A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-13 / 16. szám
robog az autó elfelé ... Szép munka, férfimunka, igaz!?... És az a bosszantó, hogy nem tehetek ellene semmit. — Talán fél? — Ugyan, kérem, dehogy félek! Agglegény vagyok, független ember, se feleségem, se gyerekeim, nincs kit és mit féltenem ... és mégsem tehetek semmit... Jelentettem én már mindenhová, hasztalan, felesleges papírpocsékolás ... — És ha családos ember volna ? LOVICSEK BÉLA is volt. Szívesen fogadta és állt rendelkezésre, pedig akkor már Szlovákia-szerte az a hír járta Szendreiről, hogy észrevesz minden gazemberséget, fonákságot, rendellenességet, s amit csak lehet meg is ír. Nem csoda panaszkodhatom, mert a szemembe vágnák, hogy én akartam, én kerestem ezt magamnak. Megverte az isten ezt az egész rothadt világot! Jól bemosdattál engem a híres újságíráskodásoddal! Tekingélhetek két oldalra, mint aki vízbe esett és nem tud úszni... Szendrei János természetesnek vette feleségének a lázadozását és az elkeseredését. Magában igazat adott neki, de mit tehetett, ha olyan nehezen lehet lakáshoz jutni. — Hazajöhetek véglegesen, ha annyira akarod, aztán folytatom ott, ahol abbahagytam: eljárok a szőlőbe, meg aratni, vagy beállók a szövetkezetbe kocsisnak, esetleg traktorosnak... — mondta János csendesen, persze nem komolyan gondolva az egészet, inkább csak azzal a céllal, hogy lehűtse Julikét, és megfékezze az indulatát. — Hm, hogy még hazajönne véglegesen! Ugyan, János, ne röhögtesd ki magad! — háborodott fel az asszonyka még jobban. — Nagyon jól befészkeltél te oda, téged onnan még hat pár ökörrel sem lehetne hazahúzatni! — Csendesebben, Julika, felébrednek a gyerekek — próbálta János lecsillapítani az asszonyt. Hozzáfordult, csókolgatni, simogatni kezdte. — Meglátod, rövidesen minden kiigazodik, és erre a keserves időszakra úgy fogunk visszaemlékezni, mint valami rossz álomra ... Szeretlek, Julika, nagyon szeretlek, és becsüllek, tisztellek mindazért, amit értünk teszel. Nem kell nékem rajtad kívül a világon hidd el, Julika, senki a világon. Addig-addig becézgette, simogatta és csókolgatta Julikát, míg át nem forrósodott a vérük ... Reggel megbékélten ébredtek fel. Szendrei János ősszel feladatul kapta, hogy írjon riportot egy korszerű, borászati üzemről. Kocsiba ült és kiutazott. A középkorú igazgató jól képzett szakember hírében állott, az aztán, ha olyan szövetkezetben, gazdaságban, üzemben vagy egyéb helyen, ahol valami sántított és nem stimmelt, fanyalogva fogadták, sőt kerek-perec kijelentették, hogy nem kívánatos a jelenléte, semmi szükségük arra, hogy írjon róluk, magyarán: elutasították. Az üzem vezetője rendkívül precíz, pontos és őszinte válaszokat adott a kérdéseire, a munkások sem vonakodtak kinyilvánítani a véleményüket, így aztán Szendrei úgy érezte, hogy használható, jó anyag állt össze, amiből ki lehet hozni valamit. Mikor végzett a munkájával és el akart menni, az igazgató még visszatartotta. — Legalább egy jó kávét fogadjon el, szerkesztő elvtárs, frissebb lesz a volán mögött hazafelé menet. Szendrei leült. Kávézgatás közben aztán az igazgató elmondott még egyet s mást. — Amit elmondtam magának, az mind igaz. A mi munkánk valóban jó és eredményes, azonban volna itt még valami, és tulajdonképpen azt a valamit kellene megírni, azt volna érdemes és hasznos is, feltéve persze, ha egyáltalán meg lehet írni. — Pontosabban? — nézett Szendrei kérdőn a szimpatikus vezetőre. — Nézzen ki az ablakon! Mit lát? — Egy-két Volgát... néhány hatszázhármast... — No, látja, ez az, itt a bökkenő!... — mondta az igazgató bólogatva. — Egyik jön, a másik megy, és nemcsak ilyenkor, szüret idején, hanem egész évben, napról napra, szüntelenül... — Mit keresnek itt? — Vajon mit kereshetnek és mit találhatnak egy borászati üzemben? — nevetett fel az igazgató. — Értem ... — Figyeljen csak!... Jön a demizson üresed befelé, megy a teli demizson kifelé ... — Hát kérem, akkor már tízszer is meggondolná az ember — mondta az igazgató elgondolkozva —, bár én akkor sem hagynám annyiban a dolgot. Tulajdonképpen honnan és kik járnak ide potyázni ? — Egyszerű a válasz: nézze meg a kocsik rendszámtábláit... De a helyi hatalmasságok is be-beülnek ide poharazgatni. Mintha a saját pincéjükbe mennének, éppen csak a kulcs hiányzik a zsebükből... Szendrei János megírta a riportot. A vége felé elég élesen fogalmajott, talán túlságosan is élesen. Mikor elolvasta a főszerkesztő, elvörösödve ‘tolta szemüvegét a homloka közepére, s egy ideig hallgatagon fürkészte Szendrei arcát. — Baj lesz ebből, János, ha leközöljük, nem gondolod? — mondta ki sokára a véleményét. — Az igazat írtam meg ... — Az igazat — mormogott a főszerkesztő. — Megtanulhattad volna már, hogy több arca is lehet az igazságnak attól függően, hogy ki, hol, mikor és hogyan mondja . . . — Vállalom érte a felelősséget. — Vállalod, vállalod!... Elsősorban engem vonnak felelősségre, ha például egy fontos személyiségnek szemet szúr, és nem bírja lenyelni a békát. — Hát akkor csinálj vele, amit akarsz. Ha nem tetszik, dobd a szemétkosárba és kész! — Légy szíves ne pattogj, jól? — komorodott el a főszerkesztő és rágyújtott, pedig le akart szokni a dohányzásról. — Hát jó, lekö zöljük, de ... Semmi, semmi, elmehetsz .. Szendrei elindult, de az ajtóból még visz szafordult: — Ne áltasd magad, főszerkesztő elvtárs, magad is jól tudod, hogy az igazságnak csak egy arca lehet, a többi mind hazugság! — Ne oktass! Nem sokkal a riport megjelenése után, a főszerkesztőt a sajtóosztályra hívták, ahol alapos fejmosást kapott. Nem a riportba foglalt visszaélések létezésének a kérdését vonták kétségbe, nem, azt elismerték, hogy sajnos léteznek, hanem azt kifogásolták, hogy megjelent a riport, mondván, hogy a hasonló ügyek intézése az arra hivatott szervek kötelessége, feléjük kellett volna jelezni az észlelt hiányosságokat. Magához hívatta Szendreit. — Most mi a jóistent csináljak veled? — Terjessz fel nívódíjca ... Mégiscsak nagy dolog azt elérni ... — Hagyd abba a szellemeskedést! — förmedt rá a főszerkesztő. — Figyelmeztetlek: ez volt az utolsó eset, többé nem hagyom magam lóvá tenni, megértetted!? — Elég érthetően mondtad. — No, tessék, még te vagy megsértődve!... Menj előlem, látni se akarlak! Szendrei János kissé méltatlankodva hagyta el a főszerkesztő szobáját. Gondolt egyet, s felkereste Jozef Strbát, aki akkor már a kerületi bíróság ügyésze volt. — Szervusz, öreg cimborám, szervusz, ezer éve nem láttalak! — fogadta az ügyész széles mosollyal. — Te is csak akkor keresel fel, amikor baj van körülötted. Látom az orrodról, hogy valami nem stimmel... Foglalj helyet!... Kávét?... Van ám konyakom is. — Ezt is, azt is! Csinos kislány hozta be a kávét, aranyszőke, hullámos haja a vállára omlott, mint valami zuhatag. — Ez már igen! — csettintett Szendrei a nyelvével. — Nem csoda, hogy ennyire ragyog az arcod és megfiatalodsz ilyen csinibaba közelében. — Hol van már az ifjúságunk, cimbora — mondta az ügyész felsóhajtva. — Elsuhant, eltűnt, mintha soha nem is lett volna... A nagy rohanásban el is felejtettünk élni, s egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy megvénültünk ... No, hanem beszélj, öregem, mi a hézag? Szendrei elmondta a riport körüli bonyodalmakat. Az ügyész méltatlankodva csóválta a fejét. — Volna egy ötletem, illetve javaslatom — mondta Szendrei. — Ha módodban áll, felhívhatnád a népi ellenőrzési bizottságot. Küldjenek ki oda egy-két embert, hogy nézzenek körül egy kicsit és intézkedjenek ... — Rendben van, odaszólok — mondta az ügyész, s feljegyezte egy papírcetlire. — Hát a család? > — Rosszul áll a szénám, Jóska, nagyon rosszul. — Tán csak nem válni akarsz? — Nem de ha belátható időn belül nem kapok lakást, kitör a botrány. Már nagyon lázadozik a feleségem, és az egész kérdésben az a legborzasztóbb, hogy neki van igaza. — Megértelek... Én is jó néhány évig ingáztam, belefáradtam én is, meg a feleségem is. Hát csak hajtsd a lakást, cimbora, míg túlságosan nem fajul el a dolog. — Hajtom, de nehezebben megy, mint szalmakazalban megtalálni a tűt... Megittak még egy-egy pohárka konyakot, aztán elköszöntek egymástól. December elején kemény hidegre fordult az időjárás. Befagytak a patakok, a tavak, s a Duna szélét is kicsipkézte a jég. Szendrei hazautazott. Julika olyan elkeseredetten fogadta, hogy megesett rajta a szíve. Rosszat sejtett. (Folytatjuk) 17
