A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-13 / 16. szám
AZ OROSZ REALISTA PRÓZA 175 éve született Gogol „Nekünk Gogol több volt, mint író, ő fedezett fel bennünket önmagunk számára" — irta Turgenyev. Kortársai és az őket követő írónemzedék tagjai ezt a mindent új módon láttató, felfedező Gogolt csodálták. „Istenem, milyen szomorú a mi Oroszországunk!" — kiáltott fel Puskin, amikor elolvasta a Holt lelkek első fejezeteit. Pedig magát a történetet ugyancsak jól ismerte, hisz a témát, akárcsak A revizorét ö, a jóbarát adta Gogolnak. Ráadásul Csicsikov, a középszerű szélhámos története nem tartalmaz semmi megdöbbentőt, nem szól égbekiáltó gaztettekről vagy méltánytalanságokról, csupán apró, sivár és kínos dolgokról, ám épp ezek jellemezték a legjobban a 19. századi Oroszország hétköznapjait. S Gogol éppen erre, az orosz hétköznapok tükörhű megjelenítésére törekedett: „Puskin mindig azt mondta, hogy x egyetlen író sem tudja ábrázolni úgy az élet hétköznapiságát, mint én,... észrevétetni mindenkivel a végtelenül kicsi, szemmel nem látható parányokat" — írta egyik Belinszkijhez intézett levelében. Gogol, a modem realizmus nagymestere — Babits jellemezte így —, az elszomorító és szomorúan kacagtató történetek írója vérbeli romantikusként indult. A két első, nagysikerű kötet, a Tanyai esték és a csodálatos Tarasz Bulbát tartalmazó Mirgorod szertelen, különös történetei a couleur locale valóságos iskolapéldái. A különbség a nyugati kortársak és a fiatal kozák-ivadék meséi között esetleg csak annyi volt. hogy míg Hugo, Musset, Mérimée és a többiek távoli vidékekre voltak kénytelenek helyezni történeteik színhelyét, Gogolnak a helyi színekért, az „egzotikus" környezetért nem kellett egy lépést sem tennie, ott volt az helyben, szülőhelyén, az ukrajnai Szorocsinciban és környékén, apja vasziljevkai birtokán, ahol gyermekéveit töltötte.. A két kötet, amellyel felhívta magára az olvasók és a haladó írói körök figyelmét, friss, népies hangú, bájos, humoros történetek írójának mutatta Gogolt. Pedig jegyzetfüzeteiben. váltakozva az ukrán mesevilágot idéző történetekkel már ott sorakoztak azok is, amelyeknek színhelye és hangulata egy teljesen más világot idéz: Pétervárt, az akkori idők egyetlen valódi orosz nagyvárosát, jellegzetes utcáival, alakjaival, a nagyvárosokra jellemző kirívó szociális ellentéteivel. Ezekben a sokszor hátborzongató novellákban jelenik meg először a kisember, a nyomorgó kishivatalnok, aki annyira senki, hogy az már magában is tragikus. Egész élete sivár és nyomorult, még halála sem rendít meg senkit. Gogol tökéletesen ismerte ezt a típust, hiszen öt éven át dolgozott különböző pétervári hivatalokban, mielőtt végleg az írásnak szentelte volna magát. A pétervári történetek legcsodálatosabbikát, A köpenyt Gogol egy preromantikus írónak, Csulkovnak egyik elbeszélése alapján írta, ám Akakij Akakijevics Basmacskin megaláztatásának és halálának szinte semmi köze Csulkov könnyfacsaróan szentimentális novellájához. Gogol az ironikus felhanggal és a fantasztikus, abszurd befejezéssel döbbenetes távlatot és mélységet adott a hétköznapi esetnek. Akakij Akakijevics Basmacskin, a nyomorgó kishivatalnok szinte fillérenként kuporgatja össze pénzét, hogy télikabátot vehessen magának, amelyet aztán még aznap este elrabolnak tőle. Akakijevics Akakij bánatába belehal. Abban a világban, ahol Basmacskin személye, élete, emberi mivolta senkit sem érdekel, ahol a lélektelen gépként robotoló kishivatalnok szinte maga sem több egy tárgynál, az élettelen tárgy, a köpeny győzedelmeskedik, szinte külön életet él. Külön életet él az orr is Az orr című novellában — fogaton, drága bundában jár, nagy karriert csinál, eléri mindazt amiről tulajdonosa. a kis tisztviselő esetleg csak álmodozhat. A novellákban mindenütt fellelhető fantasztikum csak látszólagos elrugaszkodás az élet realitásaitól. Funkciója az, hogy még jobban kidomborítsa a valóságot, azt a szomorú tényt, hogy a cári Oroszország mindenkitől elnyomott kisembere az életben, a valós világban sosem boldogulhat. Bár A revizor bemutatóján maga I. Miklós cár kezdeményezte a tapsot és pompásan mulatott azon, hogy Gogol milyen jól megadta mindenkinek, a hivatalos körök, amelyek a szatirikus darabban Oroszország megrágalmazását látták, támadást indítottak a szerző ellen. A gyenge egészségű és még MEGTEREMTŐJE gyengébb idegzetű író külföldre menekült, Spanyolországba, majd Itáliába ment. Rómában telepedett le, ahol főművén, a Holt lelkeken dolgozott. A háromrészesre tervezett regénynek csak az első részével készült el, az orosz bűnök bemutatásával. A másik két résszel, ahol a vigasztaló mozzanatokat, „a szép, a szent Oroszországot" szerette volna megmutatni, nem tudott elkészülni. A valóság minden próbálkozásának ellenállt, hisz Oroszország csakugyan olyan szomorú volt, ahogyan az első részben láttatta. Depressziója egyre inkább elhatalmasodott, folytonos önvád kínozta az orosz élet képtelenségeinek leplezetten ábrázolása miatt, s azért, hogy semmiféle kiutat sem. tudott felmutatni. Teljesen meghasonlott önmagával. Jeruzsálembe zarándokolt, majd hazatérve mindenét szétosztotta a szegények között. A világtól távol, elborult elmével halt meg negyvenhárom éves korában. Noha visszavonulása előtt megtagadta műveit, s levélformában írt cikkeiben cár- és egyházhü nézeteket hangoztatott, a hatalom képviselői nem felejtettek és nem bocsájtottak meg. A cári kormány mindent megtett, hogy temetése ne adjon alkalmat ellenzéki megnyilvánulásokra, tüntetésekre, s Turgenyevet, aki nekrológban búcsúztatta a nagy halottat, letartóztatták, majd birtokára száműzték. Hiába — már létezett a gogolí iskola: Dosztojevszkij, Goncsarov, Belinszkij, Nyekraszov, Turgenyev és a haladó ifjú irónemzedék több más tagja Gogol kritikai irányzatú műveit követve bontogatta szárnyait, hogy egy egészen új hanggal jelentkezve a csodás remekművek egész sorával ajándékozza meg a világot. _ VOJTEK KATALIN ÉLTETNI Ha az alkotó meghal, az életmű végérvényesen lezárul. Később, a körülmények szerencsés alakulása folytán az életmű újra élni kezdhet: közönség elé kerül. Az értelmezhetőség és az érték koordinátái kitágulnak, majd mintegy törvényszerűen jő a bizonyosság : a veszteség nagyobb, mintsem gondoltuk volna. Persze, mindez csak kivételes esetekben igaz... Ilyen életműnek bizonyul Bácskái Béla hagyatéka, aki alig néhány esztendővel ezelőtt, igen fiatalon, ahogy mondani szokás... De mellőzzük a közhelyeket. Tiszteletlenség volna annak tollából, aki a festőművészt oly rendkívüli módon becsülte, hogy róla szólván, a személyes hangot képtelen elkerülni. Távol áll tőlem a szándék, hogy alakját misztifikáljam, de aligha tagadhatom: a halálával keletkezett űrt csakis művészi hagyatékának feltárásával érzem kitölthetőnek. Márpedig Bácskái után számban és értékben egyaránt olyan érték maradt, melynek feldolgozása, rendszerezése, — s ha szabad ezt a nemszeretem szót használni — menedzselése egy teljes művészettörténészt igényel. Olyan embert, aki tudja és hiszi az életmű jelentőségét, aki azt feltárni, értelmezni, továbbadni képes. Úgy tetszik, Bácskái Béla esetében akadt egy ilyen vállalkozó. Klára Kubiőková már a művész életében avatott ismerője volt Bácskainak s jóllehet, értékeléseiben sosem ragadtatta el magát — most ügy tetszik: higgadt tárgyilagossága e szolgálattételre alkalmassá avatta. Monográfiát írt Bácskái Béláról, mely album is egyben, hiszen a kötetben csaknem száz színes és fekete-fehér reprodukciót is közöl. E képanyag igen szerencsés, jó válogatás, mert az adott lehetőségeken belül is tágas betekintést enged Bácskái művészetébe. Nemcsak sokoldalúságát, de mélységeit is érzékelteti, s ami szinte példátlan a könyvkiadásunkban: a nyomda majdhogynem remekelt. De ide tartozik még, hogy a könyv kivitelezésének érdeme osztott, hiszen Csáder Judit, a fotós. Varga Lajos, a képszerkesztő, valamint a kötetet szerkesztő Mayer Judit és Tatiana Kusá — rendhagyó módon sokat tettek azért, hogy Bácskái Béla művészetét méltó kivitelezésben segítsenek továbbadni. Egy ilyen küldetésü könyv a legjobb esetben sem hasonlítható össze egy tárlattal, de ennek ellenére is megkockáztatom azt állítani, hogy szerepe talán egy tárlat lehetőségeinél is nagyobb. Magyarázatképpen erről annyit, hogy tekintetbe véve a tárlatok látogatottságát a művészek kiállítási lehetőségeinek még nem éppen eszményi állapotát, valamint minden idetartozó körülményt — Bácskái Béla művészete e könyv által juthat el a legtöbb emberhez. Annál is inkább igy igaz, mert a kötet két kiadó, a Madách és a Tátrán közös, kétnyelvű kiadványa. Ily módon a széles hazai képzőművészeti élet s a csehszlovákiai magyar olvasó felé egyszerre tud közelíteni, ami mindenképpen hasznos. Klára Kubicková monográfiájának legjobb erénye, hogy nem öncélú. Nemcsak a művészt tiszteli, de megadja ezt olvasójának is, mert nem feledkezik meg róla: írásának elsődleges célja az, hogy segítse egy festői életmű értelmezését. Egy olyan festészetét, amely sosem teremtett ugyan vizuális rébuszokat. amely nem szorul magyarázatra, de szintézisének felmutatása teret kíván. S túl mindezen: Bácskái Béla festészete nemcsak ritka értékei, de aktualitása okán is teret követel, hiszen az ember és a természet TOVÁBB... lényegi kapcsolatának tartalmait tárja fel. Figyelmeztet eme összetartozás fellazulásának veszélyeire s bizonyítani képes, hogy a létezés teljességének elemi alapja ez a kapcsolat. Amit teremtett, ezért több tájszeretetnél, több a szülőföld, a fölnevelő táj iránti vonzalomnál. Ez a táj pedig összetéveszthetetlenül európai táj, szivszorítóan az. Pedig Bácskái sosem festette a tengert, nem festette Párizst, Rómát, nem festett égre törő katedrálisokat és sugárutakat. Szelíd dombokat, emberi kezeket, bokrokat, szántóföldeket, gömöri és nógrádi parasztarcokat, zománcgyári enteriőröket, szövőgyári hangulatokat festett — valahol Európában, a huszadik század második felében, melynek végét nem érhette meg, de kortárs jelenét tiszta egyszerűséggel látta, örökítette meg. Emberek tucatjait kérdeztem meg, olyanokat, akik számtalanszor beutazták Bácskái tájait, de akik nem közvetlenül itt születtek. Arról faggattam őket, vajon ismerik-e ezt a tájat, s ha igen: mi által sikerült a legjobban megközelíteni? A válaszokból így vagy úgy, visszaigazolódott a saját élményeimből eredő sejtelem: Bácskái életműve nélkül sem ismerni, sem szeretni, de még csak igazán megközelíteni sem tudtam volna ezt a tájat. Ezt a „valahol Európát", melynek behatárolását a halott barát — íme csodatevő módon — segítette. KESZEU FERENC 15
