A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-04-06 / 15. szám

Pályatársai között talán ő a legvakmeröbb kísérletező. Ez az erénye régen benne lappang, hiszen a korábbi, javarészt tájközpontú képeiben helyenként felvillanni látszik, hogy nála sem egy adott táj, sem annak értelmezése nem ékelődik csupán a földrajzilag is lokalizálható területekre. Amíg nemzedéktársainak festészetét döntően egy táj, rendszerint a szülőföld szépségeinek varázsa határozza meg, addig Szilva tágítani igyekszik a horizontot, lehetőségeit szélesebb koordináták közt sejti, keresi. Mindemellett tudni kell róla, hogy ezt megelőzően ő már következetes elszántsággal merült el a táj ábrázolásának és értelmezésének lehetőségeiben. Legjobb képeit ekkor festette. A legizgalmasabb alkotásai viszont újkeletűek, az utóbbi években születtek. Amíg a kialakult festői eszközöket, szemléletet formálta, ez — ösztönöktől korántsem mentes — folyamatban szinte észrevétlenül lezárt egy igen figyelemreméltó művészi periódust — amely Szilva Józsefet festővé avatta. Jó festővé, akire érdemtelenül nem figyeltünk annyira, amennyire értékeivel rászolgál.

A tágabb kitekintés igénye, a többszólamú kísérletezés nemcsak izgalmat, hanem veszélyeket is tartogat, útvesztőkkel fenyegethet. Csakhogy Szilva József remekül veszi ezeket az akadályokat, mert művészetének iránya egyre tudatosabb — szenvedélyessége mellett is az. A felbukkanó nehézségeken pedig mindig egyfajta játékosság, gondolati és mesterségbeli bravúr segíti át.

Tiszteli a régi mestereket, amit vall is, ugyanakkor vásznainak egy-egy kifinomított, hol hangsúlyos, hol pedig alig észlelhető részletével bizonyít, de sosem öncélúan, hanem a művészi mondanivalónak kívánalmai szerint. Emberközpontú, mítoszteremtő festészete csak látszólag távolodik el a valóságtól — mindig a szándéknak alárendelve — a gondolat, a közlendő üzenet diszkrét határain belül marad.

„Ha lehetne, akkor emberfestő szeretnék lenni" — vallja Szilva József. Aligha kétséges, hogy az utóbbi években festett képeiből ez igen egyértelműen kiderül. Ezek a vásznak zömmel a festészet lírai nyelvén, hol hangsúlyos, vagy éppen költői színekkel, álomszerű hangulatok sejtelmes szavaival szólnak az emberhez, de érezhető a drámaiságuk is. Néha a mese, a ballada villan fel bennük, olykor széphistóriás elemek vegyülnek el a kompozícióban, amely ha jobban vizsgáljuk, minden eszközével együtt rokonszenves művészi szenvedélyeket jelez, és ezzel együtt sem irodalmi. Különös, egyelőre, még láthatóan útkereső Szilva József festészetének e második periódusa, de ez a keresés érezhetően vezet valahová — ettől izgalmas, sokat ígérő.

Szilva József 1945-ben született Garamvezekényben (Vozokany). A zselizi (Želiezovce) gimnáziumban érettségizett, ezt követően végezte el a Nitrai Pedagógiai Főiskolát, ahol rajztanári képesítést szerzett. Egy évtizednél tovább tanított a farnadi általános iskolában. 1978-tól Komáromban (Komárno) él, ahol a művészeti népiskola tanárjaként működik. 1965 óta rendszeresen kiállít, számos önállló és csoportos tárlaton mutatkozott már be. 1980 óta a Szlovák Képzőművészeti Szövetség tagja.

Keszeli Ferenc