A Hét 1984/1 (29. évolyam, 1-27. szám)

1984-04-06 / 15. szám

Régi falak a Poprád mentén Krúdy Gyula emléktáblája Hol van már a Krakkói kalaphoz címzett fogadó!? Százados boltívei egy napon össze­rogytak, de vendégeit előbb csendesen elmosta az idő, porlad már közülük a legutolsó is. Lengyel, és német kereske­dők, szepességi polgárok, titokzatos utazók, kalandorok, fuvarosok, úriasz- szonyok, a postakocsik, a csilingelő kárpáti szánok utasai... És ki mindenki még. Kiitták boraikat... Lehet, hogy egy-egy míves hordó, néhány pintesüveg még kallódik vala­hol, de ugyan, ki tudná azokat ma már azonosítani. Eltűntek már a sárga falak. És én sem keresném ma már a nyomát, helyét. Mert ugyan miért is tenném? De íme, ezt teszem. Egy régi kisdiák, bizonyos Gyula úrfi jeltelen nyomain járok és a hideg déle- lőttön merengve időzöm el az egyetlen jel, Krúdy Gyula emléktáblája előtt. Aztán a szőrösszívű regényhös, bizo­nyos Riminszky Kázmér után nézek, aki Krúdy jóvoltából lett halhatatlan s jólle­het, e csendes kisvárosban is emlékez­nek még rá — persze, csupán mint regényhősre... De bizony az öreg po- doloni kapualjakban ugyanígy hasztalan keresem, mint a hajdani algimnázium folyosójának falán, vagy akár kettős tor­nyának tetején, ahol most még csak egy árva, vénfekete varjú se gubbaszt. De a kolostor vörösderekú tornya aligha változott sokat. Pedig ha hiszünk Szind- bádnak, ott kéne még legyen a neve a torony gerendáján, s bár tudom, előt­tem már mások is hasztalan keresték, én mégis megpróbálom, mert hiszek, az utolsó szóig hiszek Krúdy meséiben. De bizony, csak a torony lábáig jutok, mert szárnyak, vagy kulcsok híján hiába ke­resem a kedvét annak, aki a vészes magasba felengedhetne. Kószálok a sárga falak között. Sehol egy kísértet, sehol egy régi kisdiák, egy podolini takácsné ... De nicsak, ott a túloldalon! Ott megy a drága Ancsurka, az árva Prihoda Anna. Talán a buszra szaporázza lépteit. Biz­tosan iskolába siet, egy másik városba, Poprádra talán. Vagy munkába megy, a hegyek derekához? Valamelyik szállo­dába, ahol portás, pincérlány, tolmács lehet ? Hová mész. Ancsurka?! Istenem, de szép vagy... Ha Gyula úr látna ... Na tessék: eltűnt egy üzlet ajtajában. Sebaj, megvárom, amíg kijön. De az idő telik-múlik, elfogy a türelmem — utána­megyek. Ám az üzletben az eladón, egy termetes asszonyságon kivül senki se találok. Rákérdezni pedig dehogy me­rek. Biztosan bolondnak nézne, hiszen a boltocskán még csak egy hátsó kijárat sincs ... Zavaromban veszek tőle egy zoknit, nehogy bolondnak, vagy délelőt­ti betörőnek nézzen. Pedig esküszöm, a saját szememmel láttam: Ancsurka bejött e boltba, aztán nem jött ki az ajtaján. Miért e káprázat? Vagy tán átváltozott ? Nincs más magyarázat. De amikor a boltajtón kilépek, egy A hajdani algimnázium kolostorának kettős tornya másik Ancsurkával találom szembe ma­gamat. Ő is farmernadrágot, csinos bundácskát visel, a haja szőkített, a szeme fekete, és mindene szívszorítóan szép, kedves nekem. Aligha sejtheti, kit is láthatok benne én. Jó lenne megis­merkedni vele, aztán egy régi kisdiákról, a kisdiákból lett íróról mesélni neki. Hajdanában, régesrégen, amikor erre még vasút se járt, a kisdiák tízeszten­dős fővel érkezett Podolinba. A szatmá­ri gimnáziumból jött, közepes tanuló volt. Bizonyos Badeusz bácsi csenge- tyűs szánkóján érkezett... de az itteni diákévek alatt hajóssá lépett elő, Szind- báddá, az ezeregyéjszaka meséinek hő­sévé. Merthogy azt olvasgatták a nebu­lók, hiszen még gyerekek voltak, mesé­re szomjasak. így kapta nevét... „A fennsík szélén, mint valami álombéli ország falai, emelkednek szinte merőlegesen a Kárpát sötét­kék és vakító fehérségű hegyei. Itt- ott, a hegyhátak nyergében olyan ragyogó fehérségűnek látszik a Kár­pát hava, mint ha nem is hó volna az, hanem valami természeti csoda. Az olvasztott acélnak van ilyen színe néha éjszaka, mély, sötét hegyek kö­zött a vashámorban.'' A fentieket ő írta volt — jórégen bizony, s mert a hegyek azóta sem változtak, lenyűgözve csodálhatom meg nemcsak a leírás tökélyét, de azt is, hogy 1983 januárjában pontosan ugyanezt a képet rögzíthetem. A gyorsvizű Poprád-patakot, — vagy tán folyó — is megnézem, de az már messze-messze nem olyan, mint Krúdy hajdani leírásában. Lustább, piszko­sabb vizű, mint hajdanán lehetett. Az­tán Anna kisasszony ablaka ... A mai Podolinec régi házainak bármelyik abla­ka lehetett volna Anna kisasszonyé, de sajnos tudom, az igazi már nincs meg, mert a ház, ahol a kisdiák lakott — már nem áll. „Csak azt érezte, hogy itt volt bol­dog, itt, ebben a csendes, félig közép- korias városkában, ahol van egy utca, melynek elején év végén bolthajtás­ba hajlanak a házak." „Szindbád, aki az unalom és ide­gesség elől, a ragyogó estéjü Buda­pestről e nagy téli időben elutazott, ilyenformán érkezett meg egy napon a határszéli városkába, ahol vastag hóréteg alatt régi emeletes házikók húzódnak meg szorosan egymás mel­lett, mintha fáznának a hidegben." • • • Az én utazásomig többször huszonöt esztendő telt el — csaknem egy évszá­zad. De lélekben Krúdy Gyulával talál­koznom mégsem volt nehéz, mert írá­sainak varázslata által elkerülnöm se lehetett volna. Csak éppen a hősök közül jöttek elő kevesen. Nem léptek ki a könyvek lapjai közül: sem Lubomirsz- ki Szaniszló, sem mások. Igaz, Anna, Ancsurka fel-felvillant, több alakban is. Talán mert semmi sem örök igazán, csak a nők szépsége ... KESZELI FERENC A szerző felvételei 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom