A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-03-30 / 14. szám

Csak egy percre...

LÁSZLÓ GÉZA a kassai (Kosice) Thália Színpad színészeinek „második hullámához" tartozik (ha nem számolom az alapító régi gárdát). Ez a második hullám igen szerény lélekszámú volt s maradt mindmáig, hiszen ezt a színésznemzedéket Tóth Erzsébet és László Géza képviselik, immár több mint tiz éve — hűséggel. Most, hogy a Thália Színpad Páskándi Géza Egy ember, aki megunta a bőrét című tragikus groteszkjének a bemutatására készül, felkértem László Gézát — aki a darab főszerepét játssza — egy rövid beszélgetésre.

— Úgy tűnik, színészeinket jói ismeri a közönség. Természetesen inkább azt ismerik belőlük, amit a színpadon megformálnak. A magánéletüket a szerepek elfedik. Ezért elöljáróban arra kérlek, mondj valamit magadról.

— Gömöri vagyok. Hanván (Chanava) születtem 1953-ban. Iskolába Rimaszécsen (Rimavská Sec) jártam, s Tornaiján (Safárikovo) érettségiztem. Hanván kicsi koromtól színházközeiben éltem; nagybátyám sok darabot rendezett, s édesanyám is gyakorta szerepelt a műkedvelő színjátszócsoportban. így a színházszeretet családi örökségem. Sok előadást láttam, és kicsi korom óta magam is gyakran szerepeltem a színpadon.

— Ezek szerint volt némi fogalmad, elképzelésed a „nyitott térről", mielőtt felvételire jelentkeztél volna a színházban.

— Valóban, de csak annyi, ami műkedvelőként megszerezhető volt. A színház 1971 tavaszán tehetségkutató felvételi vizsgát hirdetett, jelentkeztem én is. Voltunk vagy nyolcvanan, de csak kettőnket vettek fel. Tóth Erzsit, meg engem.

— Mi volt az első szereped?

— Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének Balgája lettem volna, de két héttel a bemutató előtt be kellett vonulnom tényleges katonai szolgálatra.

— Végül is mikor és mivel mutatkoztál be a közönségnek?

— Két évvel később Tamási Áron Vitéz lélek című darabjában Nyikolka szerepében debütáltam.

— Azóta számos szerepben láthatott a közönség. Úgy vélem, Páskándi tragikus groteszkjének a főszerepe pályafutásod eddigi legnagyobb feladata.

— Sganarella megformálása valóban nem könnyű föladat, hiszen már a címe szerint is a bőréből kell kibújnia a hősnek, s mindig más és más alakban megmutatkoznia. Ezek az átváltozások jelentik a színpadi megfogalmazás legnehezét. Kezdetben sok gondom volt Sganarellával, de most már egy kicsit megnyugodtam.

— Milyennek látod ezt a szerepedet, ha összehasonlítod a korábbiakkal?

— Az eddigi legkeményebb föladat, amit kaptam. Olyan emberfajta ö, aki mindig azt teszi, amire a világ és a körülmények kényszerítik. Ahogy a szövegben is áll: „Én az vagyok, akinek önök láttak és akartak, amivé önök tettek önmagukban, s most már az is maradok." Úgy érzem e figura megfogalmazásának ez a mondata a kulcsa és lehetséges alapja.

— Mikor lesz a bemutató?

— A tervek szerint április ötödikén.

— Sikere lesz a darabnak?

— Biztosan. De addig is dolgozunk, formáljuk a darabot, hogy az írott szövegből a színpadon eleven élet legyen.

Gál Sándor

A KANÁSZ

Szomszéd falusi legény létére, és annak dacára, hogy az öregapja a falu kanásza volt, Estván bácsi elég jól nősült. Nem a legcsúnyább lány lett a felesége, és néhány éven belül hét hold földön a maga gazdája lett. Estván bácsi annak idején igazi, talpraesett, jó gazda volt. Azért mondom, hogy annak idején, mert mostanra belőle is amolyan hosszan elüldögélő vénember lett, aki már csak arra való, hogy ha az asszonyt keseríti, a megöregedés feletti búbánat, hát legyen kit szidnia.

Pedig Estván bácsinak nincs mit a szemére vetni... Tisztességesen útnak indított négy gyereket, ő maga meg mindig családszerető, jó erkölcsű ember hírében állott... Hacsak az nem jelent foltot az életrajzán Verony előtt, hogy az öregapja kanász volt?!... Mert szó, ami szó, annak idején a kanászság igencsak lenézett foglalkozásnak számított... Ugye az urasághoz elszegődni cselédnek, béresnek, vagy napszámosnak, az nem volt szégyenleni való, de a cselédek cselédjének lenni, csúnya megaláztatásnak számított. És ezen az előítéleten még az sem változtatott, hogy néha a kanász sora jobban ment, mint a gazdáié.

Verony néni a férjhez menetele óta eltelt élete során nem adta jelét annak, hogy az ura származása a bögyében van ... De múltkor, amikor a csuszamérés közben a szűrőkanál tele főtt metélttel, hirtelen elgyengülés miatt, kiesett a kezéből, csúnyán ráförmedt szegény öreg Estván bácsira:

— Mert mindig láb alatt van!... ez a ...

NEMpÉG MEGNŐSÜLTEM, s egyszerre temérdek gondom lett. Legényember koromban szívesen töltöttem estéimet baráti társaságban, klubban vagy vendéglőben. Egy üveg bor mellett, kellemes beszélgetés közepette, késő éjszakáig elüldögéltem. Két óra előtt nemigen kerültem ágyba.

Feleségem mindjárt kiélezte az ügyet:

— Vagy én, vagy ök! — jelentette ki.

Kénytelen voltam engedelmeskedni. De

történetesen éppen akkor volt a legjobb barátom, Goso születése napja. El kell mennem! Hogy a feleségemet is elvigyem — erről szó sem lehetett. Minden barátom nőtlen volt, egyedül én lennék a fehér holló ...

— Meg keli puhítani az asszony szívét — döntötte el Goso.

— De hogyan?

— Végy neki ajándékot.

Goso elvitt egy óraüzletbe.

— De neki van órája — tiltakoztam.

— És kakukkos órája is van? Ilyesminek egyetlen női szív sem tud ellenállni. Saját házi kakukkja lesz! Vegyük meg!

És csoda történt.

— Ó, milyen gyönyörű! — kiáltott fel a feleségem, és cuppanós csókot nyomott az arcomra.

Az órát a konyhában akasztottuk fel. A kakukk minden félórában kakukkolt; pontosan mérte az idő múlását.

Feleségem magánkívül volt az elragadtatástól. E hangulata láttán elhatároztam, hogy szóba hozom Goso meghívását.

— Holnap lesz a születésnapja. Mellesleg szólva, éppen ő választotta ki neked ezt a csodás ajándékot. Remélem, megengeded, hogy elmenjek hozzá?

— Hát persze. — mondta a feleségem —, csak legkésőbb tizenkettőre okvetlenül itthon légy.

Elszaladtam Gosóhoz.

— Ilyesmiről szó sem lehet! — mérgelődött a barátom. — Kettő előtt nem kerülsz

Két

történet

ez a, mindjárt megmondom, hogy miféle vén oktondi!...

— De hiszen egy kilométernyire voltam tőled — próbált védekezni Estván bácsi.

Verony nénit azonban nem lehetett lecsendesíteni. Bár a vénember nem szólt többet, ő azért folytatta a csatarászást. Végül, mintha a nagy aduval rukkolna ki: — Te, te, te falukanásza, te!... — vágta az öregember fejéhez. Ám, amint a megsemmisítő jelzőt kiköpte, rettenetesen elszégyellette magát és sírva fakadt... Mig Ö isten tudja, milyen gondolatokkal küszködve szipogott, Estván bácsi hol igenlően, hol nemet jelezve ingatta ősz fejét, aztán kifakult kék szemét Veronyra függesztve megszólalt:

— Hát, ha én kanász vagyok. Te még annyi se vagy!... Mer1 Te csak egy kanászné vagy!...

A POCIKSZEG

A gyerekek a napsütötte fal tövében találós kérdéseket adogatnak fel egymásnak. Ott sütkérezik a pádon a nagyapó is és láthatóan élvezi a gyerekek „szellemdús" játékát.

Amikor már úgy érzi, hogy a srácok kezdenek kifogyni a kérdésekből, megszólal:

— No, ezt találjátok ki, hogy micsoda!... „Fejre áll, úgy járkál köves úton szikrát hány?!..."

Nagy csend következik, aztán lassan bi-A kakukkos óra

zonytalanul jönnek a találgatások: „műlovarnő, cigarettázó bohóc" és még több hasonló banalitás... De az egyik, türelmetlenebb közbeszól: „Szabad a vásár", ami azt jelenti, hogy megunták a találgatást...

— Hát pocikszeg! — közli diadalmasan nagyapó. De, mert látja, hogy a gyerekek szemében nem csillant meg a felismerés fénye, „bővebb" magyarázattal készségeskedik: — vagyis jancsiszeg, de néhol fejesszögnek, vagy suszterszög-nek titulálták.

A gyerekeknek a „bővebb" magyarázat se mond többet... Néhányan a semmibe meresztik szemüket, aztán a türelmetlen megint felcsattan: Mintha csak egy karácsonyi versikét kántálna, úgy sorolja az ismeretlen szeg neveit:

— Pocikszeg, jancsiszeg, fejesszög, suszterszög, szeg, vagy szög, ilyenről mi nem hallottunk!...

Ezen meg Nagyapó csodálkozik el. Maga elé bámul és fejében megindul egy belső monológ:

— Hogyan lehetséges az, hogy ezt a lábbelitalpat kímélő alkalmatosságot ezek nem ismerik?! Hiszen az ón időmben még ... a katonaságnál, ha csak egy is hiányzott a bakancs talpából, jaj volt a bakának! Hát ilyen könnyen el lehet azt felejteni... a szegénységet, a múltat?! No, ide figyeljetek, srácok!... kezdené a „még bővebb" felvilágosítást, de amint a fejét felemeli, látja ám, hogy a gyerekek már jó pár dobásnyira a futballpálya irányába kocognak...

— Úgy látszik ezeket nem érdekli a pocikszeg! — fejezi be a belső monológját Nagyapó.

KOVÁCS JÓZSEF

haza. A feleséged akkor úgyis alszik, és nem veszi észre.

— De hát a kakukk! Kettőt fog kakukkolni — és nekem végem!

Goso értette a módját, hogy mindenféle helyzetből kivágja magát.

— A kakukk kettőt fog kakukkolni — mondta —, te meg ráadásul hozzáteszel tizet. Akkor éppen tizenkettő lesz!

— De én nem tudok kakukkolni!

— Gyakorold. Gyakorlat teszi a mestert.

Egész nap, miközben a feleségem az üzleteket járta, buzgón kakukkoltam. Végre már eléggé élethű hangokat csaltam elő a torkomból.

Este nyugodt lélekkel elindultam Goso születésnapi murijára.

Éjjel két óra tájt a barátaim hazahoztak.

Feleségem az igazak álmát aludta. Alighogy bebújtam a papucsomba — az óra kettőt kakukkolt. Én legott átvettem a hangot, és ugyanabban az ütemben, igen szakszerűen tiz kakukkolást vágtam ki. Összesen tizenkettő volt — éppen ezt az időt jelölte meg a feleségem, amikorra haza kellett jönnöm. Ezután levetkőztem, bebújtam a paplan alá, és máris úgy aludtam, mint a bunda.

— A kakukkos óra elromlott — mondta reggel a feleségem, el kell vinni a garanciális javításokat végző műhelybe.

Az óra ekkor nyolcszor kakukkolt.

— Tökéletes rendben van ez a kakukkos óra — ellenkeztem —: hiszen az óra nyolcat mutat.

— Dehogy, valami történt vele. Éjszaka kétszer is ugyanazt az időt jelezte. Előbb éjfélkor, azután kettőkor. De még ennyivel sem érte be. Miután másodszor is tizenkettőt kakukkolt — háromszor köhintett, kétszer csuklóit, aztán nagyot ásított, cifrán káromkodott, és bebújt a paplan alá ...

Kénytelen voltam lemondani az efféle agglegény-tempóról. Most már igazi mintaférj vagyok .. IVAN VIHRENSZKI

Ford.: Ge/lért György

22