A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-23 / 13. szám
VALLOMÁSFÉLE VIRÁGCSOKOR HELYETT Évek óta albumba készülő, ám máig is csak egy terjedelmes papirdobozban „öszszegyűjtött" fényképek halmazában turkálva került a kezembe néhány — egy kis túlzással és önzéssel számomra már történelminek is mondható — fénykép, régvolt iskoláskoromból. Ezen kissé felbuzdulva, s most már tudatosabban keresve a képek közt, sikerült is összeszednem az alapiskola mind a kilenc osztályának osztályfónyképét. Sorba rakva őket lassan tudatosodott bennem a felismerés, hogy emberré válásomnak legfontosabb szakaszában a tanító néniknek, pontosabban négy tanító néninek volt meghatározó szerepe. A kilenc fénykép mindegyikén ugyanis tanító néni ül a hol riadt, hol mosolygó, vagy éppenséggel dacos nebulósereg közepén. A legelsőn Mikuska tanító néni. Ő volt az, aki először fogta kézen azt a hatéves gyerkőcökből összeterelt megszeppent kis sereget, amely az 1955—56-os tanévben a naszvadi (Nesvady) magyar iskola I. B osztályaként került be az iskolai krónikába. Mikuska Évának hívták öt, s neki jutott az a feladat, hogy egy csodálatos világba vezesse be a falusi gyerekeket, akiknek a legtöbbje óvodát belülről bizony nem is látott abban az időben. Én úgy érzem, elsősorban neki tartozom hálával azért, hogy a későbbiekben életem egyik meghatározójává vált az írott és nyomtatott betű. S van még egy dolog, amit szintén neki köszönhetek, amit örökös útravalóként hordok azóta is képzeletbeli tarisznyámban. Ő vezetett rá arra, hogy mennyire rettenetes tud lenni a bűn tudata. Máig csodálom pedagógiai bravúrját, ahogy elérte annak idején — a megszégyenítésre törekvés legkisebb jele nélkül — hogy az elcsent „halasbicska" szinte parázsként égesse a zsebemet, s hogy önmagától kívánkozzon ki onnan. Ő már biztosan nem emlékszik rá, jópár gyerekkel volt azóta dolga. Nem tudom pontosan, mikor került el Naszvadról, úgy hallottam később, hogy egy tanyasi iskolában tanított. A következő négy fényképen (és iskolaévben) a Lakatos tanító nénit, vagyis Lakatos Pálnét veszi körül a cseperedő társaság. Ő tanított négyük közül a legtovább, azóta is szinte naponta találkozom vele, s most, hogy róla kell írnom, bizony zavarban is vagyok. Szeretnék valami egyedit, valami rendkívülit írni róla, de érzem, hogy nem fog menni. Nem fog menni, mert semmi rendkívüli sem volt (és ma sincs) a munkájában. De ha történetesen szobrász volnék, s engem bíznának meg a Pedagógus szobrának elkészítésével, azt hiszem, róla mintáznám. S megfogalmaznám vonásaiban az egyszerűséget, becsületességet, igazságosságot, hűséget és az alkotó teremtő pedagógus fáradhatatlanságát, amely természetes velejárója emberipedagógusi lényének, s amely a négyéves együttalkotás során többé-kevésbé berajzolódott a mi vonásainkba is. Fiatal pedagógusként kerültek férjével együtt a faluba, s azon kevesek közül valók, akik hűek is maradtak ehhez a faluhoz, ehhez a közösséghez, akik véglegesen gyökeret eresztettek itt s már a naszvadiak egész sorát tanították. Lakatos tanító néni jelenleg is ebben az iskolában tanít, nagyobbik fiam már szintén végigjárta az „ő iskoláját", s örülni fogok, ha a betűvetést éppen most tanuló kisebbik csemetém későbbi vonásaiban is ott lesz majd munkájának nyoma. A hatodik osztályban új tanító nénit, illetve ekkor már osztályfőnöknőt kaptunk Jánossy Katalin személyében. Akkor került az iskolába, s rövid, egyéves működés után távozott is, de számunkra — legalábbis a fiúk számára — mégis nagyon sokat jelentett. Az első „igazi" szerelem élménye és emléke köt hozzá bennünket. Jánossy tanító néni ugyanis fiatal, gyönyörű lány volt, s bennünk, az éppen kamaszkorba lépő fiúkban az ő személye kapcsán fogalmazódott meg először a szerelem érzése. Azt hiszem nem túlzók, amikor azt mondom, hogy mindnyájunknak ő volt az első szerelme. Szinte megbabonázott bennünket a szépségével, örültünk, ha a közelében lehettünk, ha a kedvében járhattunk valamivel. Amikor megtudtuk, hogy az iskolaév végén megválik tőlünk, s elmegy az iskolából, az a furcsa helyzet állt elő, hogy nem bántuk volna, ha sosincs vége ennek az iskolaévnek. Rettegtünk a gondolattól is, hogy el kell válnunk tőle. Amikor a bizonyítványok kiosztása után belefogott, hogy néhány szóban elköszönjön tőlünk hangos zokogásban tört ki az egész osztály. S a búcsúszavak helyett — most már ő is sírva — sorban végigcsókolt bennünket. Nagyon sokáig nem tudtam róla semmit. Pár éve olvastam aztán egyik hetilapunkban, hogy a filmes szakmában dolgozik, s hogy egy filmrendező felesége. És lehet, hogy még mindig olyan szép, mint a mi lelkűnkben azóta is. A hetedik osztálytól tehát új osztályfőnökünk lett, Mészáros Irma. Naszvadra kerülése előtt a szomszéd község — ímely (ImeO — akkor még létező magyar iskolájában tanított. Ismertük öt, mert láttuk játszani egy színdarabban, amelyet az ímelyi iskola pedagógusai mutattak be, s amelyben a mi későbbi Mészáros tanító nénink olyan szépen énekelt. Nem emlékszem már a darabra, címét is elfelejtettem, csak az ő csengő énekhangjá jár vissza olykor emlékeimben^ Azt hiszem a négy tanító néni közül neki jutott a leghálátlanabb feladat, neki volt a legnehezebb dolga a már lassan kamaszkorba kerülő társasággal. Ez az a kor (vagy legalábbis akkor ez volt), amikor az ember „csakazértis" az ellenkezőjét csinálja mindennek, mint amit kellene. Szegény Mészáros tanító néni! De sokat mérgelődhetett velünk, illetve miattunk, főleg az utolsó esztendőben. De sokszor megríkattuk szegényt keményfejűségünkkel, amit százszor, ezerszer is megbántunk már azóta. Csak az vigasztal bennünket ennyi év távlatából, hogy a Pedagógusok közül való volt ö is, s tudta minden bizonnyal, hogy a mi „csakazértisünk" és keményfejüségünk is az iránta érzett szeretetünk és ragaszkodásunk nagyon sajátos megnyilvánulása. Ha pedig az érdemeit kutatja az ember ennyi év után, arra a nagyon is prózai következtetésre jut, hogy semmivel sem nagyobbak azok annál az egyszerű ténynél, hogy szinte észrevétlenül Embert formált belőlünk. Később ő is elkerült Naszvadról. A rákövetkező években még egyszer-kétszer találkoztam vele, aztán hosszú' ideig nem láttam öt. Illetve egyszer mégis, bár nem személyesen találkoztunk, de reá nagyon is jellemző körülmények közepette. Már a CSEMADOK járási titkárságán dolgoztam, amikor a kezembe került egy fénykép, azon fedeztem fel őt a pozbai éneklőcsoport tagjai között. Pozbai származású ugyanis, s ha jól tudom, jelenleg Oroszkán (Pohr. Ruskov) él. Néhány hónap híján húsz esztendő telt el az utolsó osztálykép elkészültétől. Hadd nyújtsam hát át e néhány sorban megfogalmazott őszinte vallomásfélét a kerek évforduló, s a március végi pedagógusnap apropóján, négy szegfűcsokor helyett az én egykori Tanító nénijeimnek. NÉMETH GYULA 23
