A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-23 / 13. szám
„A szovjet- és a világirodalmat nagy veszteség érte. 79 éves korában elhunyt Mihail Alekszandrovics Solohov szovjet-orosz regényíró, elbeszélő..." — röpült a hír 1984. február 21 -én az éter hullámain szét a nagyvilágba. Elment hát ő is. Lehetséges ez? Emberi fajunk szellemi óriásainak halálát éppoly nehéz fölfognunk, mint amilyen nehéz megértenünk sokszor az egész életüket, életvitelüket. Amennyire elvontnak tűnik a regény, a mű születése, amennyire nehéz elképzelnünk a folyamatot, mint küszködik meg az alkotó elme gondolatainak, felismeréseinek a lehető legtisztább, legegyértelműbb közlésével, éppúgy nehéz elhinni, hogy a legnagyobb örökséget, a szellemi javakat hagyományozó ember élete is véges. Mihail Solohov nem terjedelmes, de annál értékesebb életművet testált ránk. Az 1965-ben Nobel-díjjal kitüntetett író az orosz realizmus hagyományait követve alakította ki a szocialista realizmus jegyeit magán viselő, de egyéni írásművészetét. Monumentális regényeposzát a Csendes Búcsú Solohovtól Dont a „XX. század Háború és békéjének" is szokták nevezni. E műben a Melehov család sorsába szőve a történelem végső tanulságait is összegezi az író. Ez az alkotás túlnő a szokásos családregények keretein; pontos képet ad a doni kozákság sajátos helyzetéről és egyáltalán az 1917-től 1922-ig terjedő forradalmi változásokkal teli időszakról is. Másik nagyregénye a kollektivizálás élményeit megörökítő Új barázdát szánt az eke (Feltört ugar), melyben egy kisebb közösség — Gremjacsij Log, kozák falu — életéből vett képekkel ábrázolja azokat a folyamatokat, amelyek a történelmi változás hatására az orosz paraszt lelkében lezajlottak. Derűs optimizmus, de a visszásságok iránti fogékonyság jellemzi Solohovot. Ez a megállapítás érvényes — azt hiszem sokunk számára az egyik legkedvesebb művére — az Emberi sorsra is. A kisregény főhősének Andrej Szokolovnak heroikus bátorsága, helytállása, újrakezdés-vállalása minden korok örök emberi értékeinek a leírása. Solohov a különösen felelősségteljes alkotók közé tartozott. Az önmagával szembeni rendkívüli igényesség, nagy műgond s az írástudók felelősségtudata érződik regényein, elbeszélésein. Ódzkodott a közéleti szerepléstől, az életről alkotott hitvallását írásaiban igyekezett elmondani, de ha a történelmi helyzet úgy alakult, hogy kötelességének érezte az állásfoglalást, véleményt nyilvánított. Nem hagyta, hogy esetleg gyávaságnak minősülhessen visszavonultsága. Mint regényei megírásában, ebben is tisztességes és alapos volt. Egyébként egy nyilatkozatában ö maga fogalmazta meg a legtisztábban ezt a magatartásmódot, igényességét: „Tizenöt évig írtam a Csendes Dont, és nem sajnálom. Inkább azt sajnálom, hogy nem húsz évig írtam. írás közben mindig vigyáznom kell, hogy az igazság, amelyet megragadok, ne legyen egyoldalú — teljes igazság legyen, nem pedig »igazság« idézőjelben, amelyből az egyes részleteket kiszakítva és általánosítva elrajzolódik az Egésznek a képe." A szülőfalujában, Vesenszkajában visszavonultan élő író halálával egy életmű zárult le, egy óriási szellemi örökséget kell elhelyeznünk ismét a világirodalom kincsestárába. (Csanaky) Nem tetszeleghetek beavatottként, s nem tudom megsúgni az Olvasónak, hogy az Új írás idei 2. számában megjelent fenti című dolgozatát milyen eredeti ösztönzés íratta László Gyulával, csupán a szerző egy mellékmondata jelzi („ez a dolgozat történetírók munkái közt lát napvilágot"), hogy elsődlegesen nem a szóbanforgó „irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratba" szánta. Mielőtt azonban még szőrszálhasogatással vádolhatnának, gyorsan elmondom, miért tartottam fontosnak mindezt előrebocsátani. Elsősorban azért, mivel a cím alapján az ember valami olyasmit várna, ami mondjuk az archeológiának a történettudományok rendszerében betöltött szerepét elemzi, vagy esetleg a történeti, kutatások módszertani kérdéseit feszegeti... Ehelyett azonban arról olvashatunk izgalmas, bár a tájékozottabbak számára nyilván nem egészen ismeretlen oldalakat, hogy hogyan termékenyítette meg a néprajzi gondolkodás a szerző (és általában a régészettudomány) kutatási módszereit. A címet tehát elsősorban az alkalom ragaszthatta az írás fölé, s nem a tartalom, ami inkább a Régészet és néprajz címkét sugallja. De mit is tartalmaz konkrétan a szóbanfor-Régészet és történelem gó írás? „Rövid beszámolóm nagyrészt félszázados tapasztalataimon alapul, tehát egyoldalú és korántsem törekedhetik teljességre, de — talán — így is tanulságokkal szolgál. A források és leletek mellett ugyanis arra is figyel — bármilyen szokatlan lenne is ez —, aki feldolgozza az anyagot, figyel tehát az emberre, a kutatóra" — írja munkája bevezetőjében a kiváló régészprofesszor, majd néhány régészeti jelenség magyarázata felfedezésének a történetét meséli el, ezáltal képet festve a „régészeti néprajz" mint kutatási irányzat kibontakozásáról is. így, a „tárgyak élete" kapcsán elmagyarázza az olvasónak például az avar csont-tűtartók egykori rendeltetése kinyomozásának a történetét, az avarok íjának, nyergének a rekonstruálását stb. Az avar- és honfoglaláskori társadalom képéről kibontakozó ismereteink is új kutatási módszerek bevezetésének köszönhetőek (erről a temetőtérképek elemzése kapcsán ír a szerző). A középkori települések, falvak kutatásával kapcsolatban figyelmeztet arra, hogy a mechanikus régészeti szemlélet az egykori életnek csak nagyon lapos „mását" képes visszatükrözni. A népi kultúra alapos ismeretében azonban ugyanezek az ásatási eredmények már sokkal „többet mondóakká" válhatnak. Fentebb érzékeltettem, hogy László Gyula ezeket a felismeréseket nem először fogalmazza meg. Nos, akkor gyorsan azt is hozzá kell tennem, hogy nem negatívumként róttam ezt föl. Sőt! Minden tudományág fejlődésében fontos az eredmények, kutatási módszerek ismertetése a nagyközönséggel. Ez a megállapítás az archeológiára hatványozottabban érvényes, hiszen a földből előkerülő régészeti leletek jelentős hányada valamilyen földmunkák során (szántás, építkezés), „véletlenszerűen" kerül elő, s először általában a „céhenkivüliek" kezébe jut. Ahhoz azonban, hogy a nem szakember ne közömbösen menjen el egy-egy régészeti jelenség mellett, bizonyos tájékozottságra, alapismeretre van szüksége. Ezt — az ideális iskolai történelemoktatás mellett — az ismeretterjesztő irodalom nyújthatja neki. Amiben végső soron tán nincs is hiány, többek között László Gyula munkásságának is köszönhetően, aki szinte minden korosztálynak irt már tájékoztatást a régész munkájáról, s annak jelentőségéről. Úgy látszik azonban, ezekből nem lehet eleget megjelentetni, hiszen az érdeklődés óriási irántuk. Sajnos a földmunkák során előkerülő régészeti objektumok nagy része ennek ellenére elpusztul az ott dolgozók tájékozatlansága (nemtörődömsége?) következtében. Szükség van hát az állandó ismeretterjesztésre! És még valamit. Mezőgazdasági kampánymunkák idején diákok és értelmiségiek segítik a földművesek munkáját jól megfontolt érdekből — holnapi kenyerünkről lévén szó. Miért ne várhatnék el, hogy az együttműködés kölcsönössége abban is megnyilvánuljon, hogy a szántó-vető ember, építőmunkás se pusztítsa él eleink földből előbukkanó hagyatékát, hanem fölhívja rá a szakemberek figyelmét — közös kulturális kincseinkről lévén szó. A teljes élethez ugyanis nemcsak anyagi jólétre, hanem szellemi tőkére is szükség van. Liszka József A Komáromi (Komámo) Magyar Tannyelvű Gimnázium az 1982/83. tanév végén is megjelentette 83 oldalas évkönyvét Fambauer Béla összeállításában, amely beszámol az iskola szerkezetéről és egész évi munkájáról. A komáromi gimnázium patinás intézmény, hiszen 1649-ben alapították, s mai épületét (az egykori bencés gimnáziumot) 1908. szeptember 8-án adták át rendeltetésének. A gimnázium már eddig is sok magyar nemzetiségű fiatalt bocsátott útjára, akiknek többsége az élet minden területén becsülettel megállta a helyét, sokuk vezető beosztásban. Ezeknek a nagyszerű sikereknek a kovácsai a tanárok, akiknek — Horváth József igazgató előszavából idézve — „munkájuk sosem fejeződik be a tanítási órával, hanem folytatódik az otthoni könyvtárban, éjszaka az íróasztal mellett, az éjszakai álmot megelőző töprengésekkel, hogy másnap megfelelhessen az új követelményeknek, az igényes holnapnak". Az 1982—83-as tanévben 483 tanuló látogatta a gimnázium négy évfolyamának 16 osztályát. Az évkönyvet lapozva, szólnunk kell az iskola kulturális életéről. Gáspár Tibor rövid összefoglalójában kiemeli, hogy az is-Egy iskola életéből kola vers- és prózamondói, irodalmi színpadának tagjai minden évben komoly eredményeket érnek el a járási és kerületi versenyeken, nem is szólva a Jókai-napok sikereiről. A diákújság évente kétszer jelenik meg Diáktükör címmel, dr. Virágh Józsefné szerkesztésében. Az iskolában gyakoriak a nyelvi vetélkedők. Minden évben szlovák, orosz, német, angol nyelvi vetélkedőket rendeznek, melyeknek legeredményesebb résztvevői már több ízben a kerületi versenyeken is sikerrel szerepeltek. Az iskolai szlovák nyelvi vetélkedőről számol be Konczerné N. Vera, aki kiemeli, hogy „ezek az irodalmi és nyelvi vetélkedők azt a célt szolgálják, hogy tanulóink szlovák nyelvű ismeretei még jobban elmélyüljenek és sokoldalúbbá váljanak". Egyébként a szlovák nyelvoktatás színvonalát jelzi az iskolából kikerülő diákok helytállása a szlovák és cseh nyelvű főiskolákon. A gimnáziumban 1983 áprilisában alakult meg a Péczeli József nevét viselő honismereti szakkör, Trugly Sándor régész vezetésével, amely „feladatul tűzte ki szűkebb pátriánk jobb, teljesebb megismerését, valamint a társadalomtudományok iránt érdeklődő tanulók látókörének kiszélesítését, új ismeretekkel való felvértezését". A kör havonta két alkalommal tartja összejöveteleit. Az évkönyvet olvasva értesülünk arról is, hogy a gimnázium hosszú évek óta igen figyelemre méltó eredményeket mutathat fel a fizika és a matematika terén. Több fizikai, matematikai, kémiai és biológiai szakkör működik az intézményben, kiváló tanárok irányításával. Amint az dr. Ipóth Barnabás és Keszegh István beszámolójából kitűnik, az iskola a nyugat-szlovákiai kerület gimnáziumainak fizikai és matematikai olimpiai versenyében a legtöbb eredményes tanulóval szerepel (I), ez pedig magasszintű szakmai munkáról tanúskodik. Az évkönyv minden fejezetét nem ismertethetjük, annyit azonban még szeretnék kiemelni Rácz Lajos nevelési tanácsadó kimutatásából, hogy az 1982/83. tanév 138 végzős tanulójából 89 jelentkezett főiskolára vagy egyetemre, s ami örömteli, legtöbbjüket fel is vették. Az iskola igazgatósága és tanári kara a szép eredmények ellenére a felvételi arány további javítását szeretné elérni, természetesen még színvonalasabb, még céltudatosabb pedagógiai munkával. Truglyné Gergely Katalin (Fotó: Bíró Béla) 14
