A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-09 / 11. szám
EGY KÖLTŐI PÁLYA TÜKRE Tőzsér Árpád versei szlovákul A Slovensky spisovatef gondozásában megjelent Na brehu papiéra (A papír partján) című, Tőzsér Árpád verseinek szlovák fordításait tartalmazó kötet előszavában írja Lubomir Feldek a kötet szerzőjéről: „Szuverenitását az is mutatja, hogy tematikai forrásai széles síkon helyezkednek el — történetileg és területileg is. És az is, hogy költői szubjektuma mennyire gazdag — e szubjektum kiindulási tere viszont oly módon szűkített, amely csak a mestereknek adatik meg ..E megállapítás helyességét alapozza meg a tény, hogy Tőzsér Árpád a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legtudatosabb alkotója, poéta doctusa. Már indulásakor határozott biztonsággal keresi és látja magát a világban, minden kötöttségével, örökségével, szerelmével, családjával — ez teszi lehetővé a keményen egyértelmű, józanul biztos önelemzést. Lirikusi építkezése éppen ezért a későbbiekben is pontosan elkülönülő fokozatokban mérhető, konkrét tényeken, felismert alkotóelemeken alapszik. Költői pályájának fejlődési ismérvei az individuális szándék megvalósításától a közösség sorskérdéseinek összetett vizsgálatáig, az általános emberi kérdések megfogalmazásáig vezetnek. Lirikusi fejlődésének fokozatai (részleteiben is) oly mértékben kötődnek az eddigi életmű versköteteinek anyagához, a lépésröl-lépésre való magasabb szintre jutás, illetve szemléletmódosulás oly meghatározó jelleggel prezentálódik az egymás után megjelent versgyűjteményeiben (s ezeken belül sokszor az egyes ciklusokban is), hogy a pályakép hiteles bemutatásának formája természetszerűen igényli az időrend rendszerező erejét. Mindezt bizonyítani látszik az is, hogy a költő a Genezis (1979) című válogatásának mintájára verseinek szlovák fordításait is az „antikronológia" fonalára fűzi. Tőzsér verskötetei a lirikusi életműben más-más verseszményt képviselnek, míg a Na brehu papiéra fordításkötet (a Genezis példájára) a verseken keresztül egy emberi és költői eszmélet kialakulását, történetét követi visszafelé az időben; a versek egyes csoportjait emeli ki és állítja összefüggésbe. Bár a versek aránylag hosszú idötávolságokban születtek meg, mégis tükrözni próbálják a költői fejlődés lemérhető nagyobb fokozatait és mutatják annak a „verseszménynek" a kiteljesedését, amelyet a költő T. S. Eliot és E. Pound kapcsán fogalmazott meg egyik nyilatkozatában: „a részélmény helyett az egész élményéből kell a verset csinálni”. Ez a lényeglátó meghatározás Tőzsér egész életművére is vonatkoztatható, hiszen a lirikusi világnak versként, esztétikumként való elsajátítását a Na brehu papiéra cimű fordításkötet is kellően bizonyítja. Milyen költői fejlödéskép rajzolódik ki a szlovák olvasó előtt a fordításkötet tükrében, s a beválogatott versek mennyire tudják megmutatni Tőzsér költői fejlődésének egyes szakaszait? A kötet tartalomjegyzékének áttekintéséből is első látásra szembetűnő, hogy a költő Érintések (1972) cimű kötetéből került a szlovák olvasó elé a legtöbb költemény (három vers kivételével az említett kötet minden verse olvasható itt szlovákul). Általában rövidebb terjedelmű, művészileg tömör és expressziv alkotások ezek a versek, melyeknek (időben is) közvetlen előzménye Tőzsér alkotói pályáján az 1970-ben megjelenő tanulmány, kritika és jegyzetválogatás. Az irodalom valósága, melyet minden bizonnyal az Érintések költészet-elméleti megalapozásának is tekinthetünk. Ez a tanulmánykötet objektiválódott nyoma az alkotói meditációknak és belső erőfeszítésnek, melyeknek művészi kifejeződése éppen az említett verskötet alkotásaiban ölt testet, hogy a költő áttörve korlátainak falait és a nagyvárosi egyedüllét „rácsait" megtalálja a sajátos művészi formát, amelyben előző kötetének [Kettős űrben, 1967) „kettőssége" már egységes szintézisbe torkollik. Amint azt a forditáskötet is jelzi, ennek az időszaknak a kulcsversei szorosan kapcsolódnak Tőzsér lírája egészéhez és hitelesen tükrözik a komplex lirikusi világképet is, mert mint kapcsolatok hordozói kikristályosodott szemléleti összefüggések termékei (Na kamennej pasi — Kőlegelön, Od rodnej zeme po rodnú zem — Szülőföldtől szülőföldig, Meditaciones del Quijote ...). A költő legújabb versei és kompozíciói közül kiválasztott szövegek bizonyos rész-kihagyásokkal ill. összevonásokkal szerepelnek a forditáskötetben. így a kötet első kompozíciója, az Egy felkoncolt születésnap nézőterén (Na vykostenom hfadisku mojich narodenín) című szöveg eredeti Prehistória című második nagyobb egysége kimaradt. A Valete cím alatt levő, csak számozással elhatárolt versciklus a címadó versen kívül az Adalékok a Nyolcadik színhez verskötetben külön cím alatt szereplő három költeményt is magában foglal (Leltár, Alea iacta ..., Oda és nélkül). Ebben a szervezésben és a koncentrálásban az egyes versek meggyőzően kiegészítik egymást (a fordításban is), mert több mint valószínű, hogy egyidőben, egy életérzés szülte őket. A költő hetvenes évek végi betegség-élménye, s ennek következtében „HATVANHAT CSÚFOS GAJD" (Csúfolok és gúnyversek a XV/-XVIII. századból) A magyar csúfolók és gúnyversek legtöbbje csak a „tudományos szándékú" folklórgyüjtések idején került elő. S bár ezekre az énekekre is jellemző a szájhagyományozás némely törvényszerűsége, mégsem „vonhatók a folklór körébe", mivel szerzőik már kiemelkedtek az írástudatlanságból, sőt bizonyos — egyesek pedig igen magas — műveltséggel is rendelkeztek. Tudvalévő, hogy a XV. század előtti világi magyar nyelvű irodalmunkat a későbbi korok elfeledtették. Míg anyanyelvű költészetünk első termékei a XV. századból, addig a magyar gúnyversek csak száz évvel későbbről maradtak fenn. Nem csoda, hisz keletkezésük idején nyomban erős ellenállást váltottak ki, különösen a prédikátorok részéről, akik rendeletekkel is tiltották a „lator dúdolást". Igaz ugyan, hogy a végáns dalok szerzői közt jócskán találunk egyházfiakat is. Talán elég, ha csak a jezsuita szerzetes, Faludi Ferenc nevét említjük. A régi magyar csúfolókból és gúnyversekből eddig egyetlen kielégítő antológia sem készült. így ezek nem válhattak irodalmunk szerves részévé; nélkülük pedig irodalomismeretünk sem lehetett teljes. A Magvető Kiadó jóvoltából csak 1983-ban látott napvilágot a Magyar Hírmondó sorozatban egy, a XVI—XVIII. századi csúfolókat és gúnyverseket tartalmazó átfogó kötet, a Hatvanhat csúfos gajd. Az antológia gazdag anyaga kéziratos forrásokból, XVIII. századi ponyvakiadványokból és újabbkori publikációkból került elő. A szövegeket, melyek a folklóralkotások alapvető sajátosságaival is rendelkeznek idézzük az alábbiakat: „A XVIII. század második felében induló s egyre tudatosodó gyűjtések felfedezték maguknak ezt a régi magyarországi mindennapok hű tükreként részleteiben fennmaradt költészetet. A mai kutató számára is ezért pótolhatatlan érték, az olvasónak pedig bizonyára élvezetes olvasmány, sőt talán még az önismeret eszköze is ..." A hasznos kötet irodalmunk hézagpótló adaléka. így mindenképp megérdemli az alaposabb odafigyelést. A gazdag tematikában felbukkanó anyag válogatásakor a kötet összeállítója a verstípusok „poétikai, funkció- és szemléletbeli" sokféleségének bemutatására törekedett. A kiválasztott 66 verset hét csoportba sorolta. A közzétett darabok legtöbbjénél megfigyelhető „a didaktikus-oktató szándék, amely áthatja a XVI. század szinte valamennyi vallásos és világi műfaját". A versekre-dalokra továbbá jellemző a „rokokó hangvételű játékos incselkedés", a „tréfálkozva játszás", a „vaskos humor", és a durvaság. Nem hiányoznak a kötetből a trágárabb csúfolók sem. S találhatunk köztük erősen személyeskedő gúnyiratokat, úgynevezett pasquillusokat meg az ellenfél nevéből alkotott, szójátékra épülő anagrammás verseket is. Az első csoportba sorolt leány-, asszony, vénlány- és vénasszonycsúfolókban a rossz feleségről, az asszony alárendeltségéről s a neki szánt szerepről egyaránt olvashatunk. Nézzük, mit ajánl a „gonosz asszonyembereknek erkelcsekröl való ének"-ében Ambrust Kristóf a nőknek. Terjedelmes szerzeményéből csak az alábbiakat idézzük; „Szükség volna férfiakat hogy ők tisztelnék/, kiválképpen atyai tisztességgel; /mert őtőlek származtatnak, tölek nemzettettek,/ és őtölök tápláltatnak és oltamaztatnak". A Cantio pulchra et elegáns ismeretlen szerzője pedig Így látja rossz asszonyfeleségét: „Az kenyeret szépen meg tudta sütnyi,/ De sót elfelejtett beléje tennyi,/ Sületlen találta mindenkor hadnyi, /így szokott volt, szegény, engem tartanyi." Vagy: „Ily természeti volt néki, szegénnek,/ Az dolog nem költött soha kedvének,/ Az szemétben lába megbotlott ennek,/ Szavát nem érzettem soha étkének." Nem voltak szívbajosak a vallási és politikai gúnyversek szerzői sem. Anagrammás szövegében Zvonarich Miklós még magát Pázmányt is kipellengérezte, többek közt így: „Az rózsa jó szagot át, zöld rajoranna is higgyed,/ Szekfű, szép liliom, menta, cifros, viola./ Viszont az csallyán, lapu. börök, torma, beléndfű,/ Orrodat tekeri. Neveted ? Úgy vagyon ez./ így Pazman, Nám ZÁP: rút bűzzel fújt, alet./ izzaszt, /MIT mondasz? higygyed, RUSNYA PAP EZ,/ kis alak." Apáti Ferenc szatirikus társadalombírálatában, a Cantilená-ban a középnemességen kívül valamennyi társadalmi réteget gúnyolni merészkedett. A papokról pl. ezt irta: „Igyedet ne viseljed egyházi papokkal, /Mert ha bevetné magát nyájassággal,/ Nem kell neki pénzed, vigad lányodval,/ Megcsalnak szavokkal." Egyik névtelen szerzőnk darabjában, a Világ haszontalanság .. .-ban pedig az idegenmajmolás, az egykori németimádat kerül pellengérre. „Irigykednek a lányok, ha nincs német mátkájok, leteszik (a) kontyokat. égetik hajókat, csak hogy sapót kapjanak, azzal nyalakodjanak.” A fent idézett sorok is jól tükrözik a korabeli szemléletet és felfogást, a nép erkölcsi magatartását és nézeteit. A csúfolókból és gúnyversekből készült antológia pedig korok keresztmetszetét tárja elénk, színes társadalmi tablót sorakoztat fel. CSÁKY KÁROLY A PÁRMAI LEONARDO (450 éve halt meg Correggio) „Egy optimista lélek derűt árasztó adományai" — így jellemzi Lyka Károly Correggiónak, az érett reneszánsz egyik legkiválóbb festőjének alkotásait. Optimista, derűs, életvidám — vissza-visszatérő jelző a Correggiót méltató írásokban. Csodálatos harmóniát árasztó kompozíciói, mosolygós madonnái, lendületes, mozgalmas freskói valóban egy könnyedén, kiegyensúlyozott művész képzetét keltik. A mindentudó és a kortársak pletykáit is szívesen felhasználó Vasari azonban egy egészen más embert mutat be a „gráciák festőjéről" szóló rövid, de annál érdekesebb életrajzában: „Nagyon félénklelkü volt. sok nehézség és fáradozás között űzte művészetét... Művészetének gyakorlásában aggályoskodó volt... Tény, hogy nem volt valami nagy véleménye sajátmagáról." Aggályoskodó és félénk — mindez nehezen hihető, ám ha figyelembe vesszük azt, amit Vasari is oly nyomatékosan hangsúlyoz — Correggio különös vonzalmát a szokatlan és nehéz feladatok iránt —, „a korszak legvidámabb festőjének" képét másik váltja fel: A roppant tudatos, elődeinek és kortársainak minden figyelemre méltó eredményét felhasználó, gondolkodó alkotóé. Stílusának kialakulására különös módon két olyan művész hatott, akik Correggiónak mindenben 14
