A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-03-09 / 11. szám
igyál! — mondta az asszony kedves biztatással, majd kuncogva még hozzáfűzte. — Megérdemled ... Janit nem kellett sokáig biztatni. Jól meghúzta az üveget. Kézfejével megtörölte a száját. — Ez jólesett... Te, Lenke! — Tessék! — Innen tőletek az alvég felé a nyolcadik házban kik laknak? — A nyolcadikban?... — gondolkodott egy sort, számolt. — Szalóczék... Kovács András házát meg a birtokát kapták meg. LOVICSEK BÉLA A lányocska zuzorgott, hallhatóan összeösszekoccant a foga, s már mozdult is a keze a ruhája aljához, hogy a fején át lehámozza magáról. Ki tudja miért. Jani kellemetlenül kezdte Azon az estén itt-ott még búgtak a ■ cséplőgépek a faluban, a sötétség beálltával azonban elhallgattak. Jani a megbeszélt találkahelyre igyekezett. Kert alól, mert mindig ott, a kert végében, a patakparton várt rá Jakabné. A mezőkről a tarló, a szérűkből meg a frissen csépelt szalma illatát hordozta a szellő. A telihold a belső erdő fölé emelkedve elindult útjára, ezüstje ráhullott a patakparti füzekre, bokrokra, égerekre. Csend volt, csak a tücskök zenéltek, meg a patak vize surrogott csobogva. Jani kissé megkésve indult a találkára, most aztán szedheti a lábát, hogy ne tegye próbára az asszony türelmét. Egyszer csak megtorpant: patkány, vidra, netán vízitündérke pocskol a patakban?... Bár az is lehet, hogy valamelyik vénasszony áztatja le magáról a cséplés porát. Nagyra nőtt a kíváncsisága. Óvatosan hajtotta szét maga előtt a bokor ágbogát. A lombokon átszürődő holdfény ezernyi pikkelyként vibrált a vízen, a patak közepén meg sejtelmes sellőként lubickolt valaki. Vénasszony nem lehet, fiatalos és fürge volt a mozgása, akár a gyíké. Most már csak az a kérdés, ruhástól vagy anyaszűz meztelen lubickol-e a tündérke. Gondolt egyet, s vagy tíz méternyivel távolabb átosont az egyik pallón, meghúzódott a bokor mellett és várta, hogy partra kapaszkodjon az ismeretlen fürdőző. Nem kellett sokáig várakoznia. Számára ismeretlen lány volt. Honnan is ismerhette volna az áttelepült lányokat, hiszen mióta hazajött, nem nagyon kószált a faluban sem szoknya, sem más után. Némi csalódással vette tudomásul, hogy a lány nem meztelenül, hanem ruhástól bújt ki a vízből, ami szorosan rátapadt a testére. Úgy nézett ki, mint egy elnagyolt szobor. Azt viszont még a tömény homályban is megállapíthatta, hogy formás teremtés. A bokron törülköző, száraz ruha. Most aztán mi lesz? magát érezni. Nem volt szégyenlős természetű, most mégis valami szégyenféle érzés borzongatta meg. Egyáltalán nincs arra szüksége, hogy meztelenséget lásson, különösen így, ilyen aljas módon, hiszen látott már eleget. Akaratlanul is a lány helyébe képzelte magát. Dehát mit csináljon? El nem futhat, meg sem mozdulhat, így nem tehetett mást, mint hogy visszafogott lélegzettel lapuljon tovább a bokor mögött. Közben a lányocska kibújt a vizes ruhából, a törülközővel szárazra dörzsölte a testét és magára kapta a száraz ruhát. A fürdőző ruháját kicsavarta, törülközőjét a vállára vetette és indult. Jani akkor egyenesedett föl. — Jó estét! A lány megrettenve állt meg, mint aki oszlopnak ütközik. Szinte megdermedt. — Hát maga!?... Mit keres itt?! — Semmit... csak éppen errefelé ... Fürdött? Akkor suhant át a lány agyán a gondolat, hogy ez a nyakigláb alak alighanem megleste. Elöntötte a méreg. — Maga egy, egy piszok alak, a rossz törje ki! — mondta a lány felháborodó szégyenkezéssel, s hogy honnan vette a bátorságot, honnan nem, alaposan képen törölte Janit, azzal be a kertjükbe és neki a futásnak. Hát ezt jól megkaptam, gondolta magában Jani, ezzel most már elmehetek a találkára. Kíváncsiságból aztán menet közben számlálta a kerteket: hányadik a Jakabné portája. A nyolcadik volt. Az asszony zsörtölődött egy kicsit, de csakhamar kiengesztelődött. A hosszú várakozásban annyira felhergelődött, hogy alig bírt magával. A szép estéért két csomag cigarettával meg egy üveg vörösborral kedveskedett a legénynek. — Mire jó ez? — morgolódott Jani. — Ne höbörögj örökké, jó?... Inkább Úgy hallom, rendes emberek Miért kérded? — Csak úgy... Nagy család ? Jakabné megvonta a vállát: — A többi áttelepülthöz viszonyítva nem is olyan nagy: három lány meg egy fiú ... A fiú olyan veled egyívású lehet... A három lány közül a legidősebb, a Julika igen szép teremtés. Bolondulnak is utána a fiúk, amint hallom ... Azt mondják róla, hogy olyan, mint a tűz ... Az anyja beteges, epég, amint mondják, s hogy a Juli végez minden házi munkát, meg a határba is kimegy dolgozni, ha szorul a kapca ... — Hirtelen eszmél az asszony. — Te, Jani, csak nem a Julira vetettél szemet!? — Ugyan már, hiszen még nem is láttam. — Akkor meg miért érdekel annyira? — Érdekli a fenét, mondom, hogy még nem is láttam! — No, no, nem szoktál te ok nélkül kérdezősködni ... Különben, ami igaz az igaz, nem is járnál vele rosszul, ha jól belegondolok ... — mondta Jakabné eltűnődve. — Szemrevaló is, dolgos is... Mondd, Janikám, mit ér olyan nyámnyila, aki örökké csak a tükör előtt ül, piperészkedik. a munka meg büdösít neki!? Az olyan még az ágyban sem állja meg a helyét, fél, hogy összekócolódik a haja ... és hát... elöbb-utóbb csak meg kell házasodnod. Édesanyád is eléggé beteges, szegény, amint hallom, el kellne neki a segítség ... Hogy velem mi lesz, az nem számít... Rád nem tarthatok igényt. Janikéra ahhoz nincs jogom, meg aztán miért is ... túlságosan nagy köztünk a korkülönbség ... a birtokomért sem érdemes... Azt rebesgetik, hogy kolhoz lesz itt is nemsokára, akár csak Oroszországban, aztán volt birtok, nincs birtok... A Julika, az igen, talán még húszéves sincs, ő hozzád való ... — Ugyan már, hiszen áttelepült! — Számít is az valamit, Janikám. hiszen ők is éppen olyan emberek, mint mi vagyunk, és ha már így összeboronált bennünket a sors, talán bizony veszekedjünk, gyűlölködjünk, vagy üssük egymást ? ... Meglátod, tizenöt-húsz év múlva úgy összeédesedik a falu népe, mintha örök idők óta együtt éltünk volna ... Elég volt már a veszedelmekből, boldoguljanak és éljenek az emberek végre békességben és nyugalomban, én már csak azt mondom, meg hát a háborúktól mentsen meg bennünket az isten, akkor minden jól lesz... — Okos asszony vagy, Lenke, és jószívű ... Mennyire félreismernek téged az emberek — mondta Jani őszinte elismeréssel. Valahogy most nagyon megsajnálta Jakabnét. — Nem vagyok én se okos, se jószívű, élni akarok. Egyszerűen nem hagyom magam eltiporni, ennyi az egész... A telihold már a falu felett állott, amikor elköszöntek egymástól. Jani gondolataiba mélyedve ballagott hazafelé. Igaza van Lenkének, meg kell házasodnia, ha nem is azonnal, de meg kell. Édesanyja már a házi munkát is nehezen bírja, csak a nagy akaratereje hajtja. S mi lesz akkor, ha végképp kidől ?... Ha óvnák, vigyáznák, ha megkímélnék, akkor talán még bírná egy darabig. El kell vinni az orvoshoz, amiről persze hallani sem akar. Aztán itt a nagyapja, nemsokára majd róla is gondoskodni kell, hiszen már hetven felé jár. Ha nem is panaszkodott, szegény, jól látta, hogy az aratást is alig bírta már. Meg kell házasodnia! No, lám csak, azzal a Julival fülébe dugta a taplót Jakabné. Utána kell nézni miféle, kiféle. Nagyapjával a vöröshagymát szedték ki a kertben. — Baj van anyáddal, fiam — mondta az öreg Szendrei hosszabb töprengés után. — Vért köpött. — Vért?! — döbbent meg Jani. — Azt bizony, fiam ... Véletlenül vettem észre, el is szégyellte magát, szegény, s a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak neked. El kéne vinned az orvoshoz, fiam, mert nem lesz jó vége. Másnap délelőtt hosszú gyözködéssel sikerült rávenni Szendreinét, hogy menjen el Janival az orvoshoz. A körorvos — annak ellenére, hogy nagyon szerette a rumot és üvegszámra vedelte — jó szakembernek számított. Alaposan megvizsgálta Szendreinét. Négyszemközt azt mondta Janinak, hogy komoly a baj. — A tüdeje, fiam, a tüdeje... A gyógyszert, amit felírtam pontosan szedje, azonkívül pihenjen sokat, őrizkedjen a fizikai munkától, egyen jókat és sokat, aztán majd meglátjuk, hogy mit tehetünk ... Egyen ám, de hogyan, ha nincs étvágya, meg hogy pihenjen és őrizkedjen a munkától. Hogyan tudná megtenni, ha annyira szereti a rendet és a tisztaságot, szeret az állatok körül foglalatoskodni, és mindennap főtt étellel ellátni a családot? Mikor nagyapjával együtt próbálták megkímélni és igyekeztek mindent elvégezni a ház körül, csak éppen a főzésbe nem avatkoztak bele, akkor meg az volt a baj. — Elevenen akartok eltemetni?... Tényleg azt hiszitek rólam, hogy én már semmire sem vagyok jó!? — Dehogy hisszük, édesanyám, dehogy hisszük — próbálta öt megnyugtatni Jani és jobb belátásra bírni, hiába, nem és nem akarta kiadni kezéből a munkát. Szendreiné a sámlin ülve simogatta a kutyát. — Nem bízhat már senkiben sem az ember, csak benned. Kormos — mondta elkeseredetten, bár maga is tudta és érezte, hogy a fiának van igaza. Vasárnap reggel Jani a kocsmába indult cigarettáért meg a nagyapjának dohányért. Régi szokás szerint vasárnaponként fello-10
