A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-24 / 9. szám
írók- történetek NADÁNYI ZOLTÁN, A TRUBADÚR-KÖLTŐ Az egyik irodalmi lapban arról vitatkoztak a költők, ki írta a modern magyar irodalom legszebb szerelmes versét. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy Nadányi Zoltán. Ez a vers pedig a Te már seholse vagy. A Nem szeretsz című verseskötetében jelent meg, 1937-ben. A vers nem a beteljesült szerelemről szól, nem az öröm, nem a ragyogás lecsapódása. A vers a búcsúzásé, az emlékezésé. Tearózsát, nagy szerelmét siratja el benne a költő, aki mindörökre elhagyta őt. Berettyóújfalun, vagyis (Nadányi tréfás szóhasználatában) „Piripócson" ismerkedett meg vele a költő és halálosan belészeretett. Nadányi Gertrúd, a költő lánya igy emlékezik erre: „A húszas évek végén látogat el „Piripócsra" egy gyönyörű asszony — Tearózsa, s hosszú időre felforgatja apánk nyugalmát... És 1931-ben megszületik Nadányi Zoltán legszebb, legkedvesebb verseskötete, az Ezüstkert... Színdarabot is ír akkoriban, címe Az ajtó. A színházak versengenek érte, nagy jövőt jósolnak a fiatal szerzőnek, de aztán hamarosan kiderül, hogy a darab nem színpadra való, hogy Nadányi nem drámaíró, „csak költő” — a darab megbukik. A darab bukása után Tearózsa is félreáll, — ezeknek az időknek emlékét őrzi egy 1937 -es verseskönyv, a Nem szeretsz." Ha Tearózsa félre is áll, a Te már seholse vagy mindörökre megőrzi illő szerelmét, emlékét. De hogyan került Nadányi Zoltán Berettyóújfalura, ahol a vers született ? Tudnivaló, hogy Nadányi Zoltán Feketegyörösön, Bihar megyében született 1892- ben. Apja amolyan lecsúszott dzsentri földbirtokos volt. „A feketegyörösi, később nagyváradi Nadányi-ház nem volt valami boldog otthon; a szülök nem értették meg egymást igazán, életüket előítéletek kormányozták, hol a fukarságig takarékoskodtak, hol kétkézzel tékozoltak. A nyomasztó gyerekkori emlékek beárnyékolták a költő egész ifjúságát" — vallotta lánya, Gertrúd. Nadányi tanár szeretett volna lenni, de szülei méltatlannak tartották ezt a pályát a Nadányi névhez, így aztán jogot hallgat Pesten. Később újságíró lesz Nagyváradon, majd 1920-ban megházasodik és Pestre költözik, a Pesti Napló munkatársa lesz. Kiderül azonban, hogy az újságírásból nem tud a feleségével megélni. Visszatér Biharba, nagyapja nádfedeles kúriájába, Bakonszegre. Nadányit a verskedvelő bíharmegyei főispán menti meg a nyomortól, kinevezi főlevéltárosnak, és a költő 1926-ban családjával együtt a megye akkori székhelyére, Berettyóújfalura költözik egy kis kertes villába. Mit mond erről Nadányi Gertrúd: „Nem sejtette még, hogy Berettyóújfalu, a faluváros, tizenöt évre elnyeli családostul. Lépdelt az utcán hófehér porcelánnadrágban, nádszálkarcsún, lobogó fekete sörénnyel, elgondolkozva — aztán, mert éppen megéhezett, benyitott a legelső boltba. Körül sem nézett, csak tíz deka sonkát, meg két zsemlét kért. A boltos megrökönyödve tárta szét a két karját: „Sonkát ? Temetkezési vállalkozónál?" — és kezdett siránkozni, hogy senki sem akar meghalni, ha meg benyit valaki, az is sonkát kér. így ismerkedett meg apánk későbbi buzgó hivatalnoktársával, Reszegi úrral —, minthogy az ismerkedés után Reszegi is jobbnak látta fölcserélni a semmi hasznot nem hajtó temetkezési vállalkozást a nemlétező levéltárral. Az új kolléga aztán addig ügyeskedett, hogy átszállfttatta Váradról az egész hatalmas valódi levéltárat. így lett Nadányi Zoltán is végre valódi fölevéltáros." Nadányi Zoltán költészete szinte teljes egészében a szerelemről szól. Mégsem kelt hiányérzetet az olvasóban. Ezek a versek tökéletesre kalapált kis műremekek. Érzi az ember, hogy olyan költővel találkozott, aki mestere a nyelvnek, a kifejezésnek. Versei tovább zengenek bennünk. Kosztolányi már 1921-ben ezt írta róla: „Gazdagon és tökéletesen — meglepően — tud magyarul." Ő mégis elégedetlen volt saját magával, miként azt Illés Endre írja: „Milyen elégedetlen költő volt! Hogy ügyelt szavai, rímei, gondolatai pontosságára, tisztaságára. Jó ideig nem ismertem aggályosabb költőt nála. Legalább egy kötetnyi versét jelentette meg abban a vasárnapi, szépirodalmi mellékletben, melyet évekig én szerkesztettem ... Egy-egy vers története mindig így kezdődött... Szerdán délután ajánlott-expresszlevélben megérkezett Berettyóújfaluról a szerkesztőségbe a vers. Pénteken reggel táviratkézbesitő vert fel a lakásomon: Nadányi sürgönydróton megváltoztatott egy strófát. Aznap délután újabb távirat várt a szerkesztőségben: valahol kicserélt még egy sort. Szombaton megint csak távirat: teljesen új befejezést hozott. És lapzárta után az ötödik, amikor már zúgott a nagy rotációs. Pontos számadást vezettünk, ő is meg én is: távirataira többet költött, mint amennyi a vers tiszteletdíja volt. Egy ízben két táviratban magyarázta el, hogy a Te nem is tudsz róla versében az ittvagy ige egybeírandó. Táviratilag kellett megnyugtatnom, hogy megértettem .. „Mindenképpen titokzatos ember volt — írja róla Füst Milán. — Arcbőre szürkén sötét, mint az örményeké, és az ember harminc év óta változatlan, mint aki sose fog megöregedni, de még ez nem is elég — mint akinek hatalmában áll, hogy ne öregedjen meg. El is ejtett egyszer egy ilyen szót. Azt mondta: »Az ember addig él, amíg akar élni...« Az is furcsa volt, hogy egész határozottan napimádónak volt mondható. Különleges csónakot építtetett magának saját tervei szerint a Balatonon, s egész szabadságát kint töltötte a vízen ..." Halála előtt így vallott élete nagy csodájáról Füst Milánnak: „Nyolc éves lehettem, amikor egy hajnalon kimentem a kertbe, akkor kelt fel a nap. S velem váratlan csoda történt. Rajongó boldogság fogott el, amely most is itt él a szívemben ... két nagyon fontos dologra jöttem rá ... Ezek elseje nagyon egyszerű dolog, csak annyi, hogy a felkelő nap az én emberem, hogy ő adja minden erőmet, s nélküle én nem élhetek. És a második, amely ehhez szorosan kapcsolódik: akkor jöttem rá, hogy a női szépség, vagyis általában a női princípium az egyetlen fénylő értelme, egyetlen megnyugtató, boldogító pontja ennek az egész félelmes nagy világnak..." Végül még hozzáfűzte mindehhez: „Végem van, mert ma már csak az alkonyi napra figyelek, s az úgy int nekem, mintha azt akarná mondani: íme, egy életen át való rajongásodnak végére jutottunk." Meg is halt nemsokára. „Kétségtelen, hogy azok közé a ritka emberek közé tartozott, akik sose válnak embertársaik terhére — emlékezett Füst Milán. — Mindig nagyon udvariasan bánt velem is, másokkal is, de miből állt mindnyájunkkal való érintkezése? Egyesekkel sakkozott, másokkal kín-rím és kecske-rim-versenyt rendezett, a szójátékokat és nevettető ostobáskodást mindenekfelett szerette, a mások szívéhez azonban sose nyúlt, aminthogy azt sem engedte meg, hogy az ő szívéhez nyúljanak ... Mindig úgy éreztem, hogy nem vesz komolyan senkit, s persze engem sem. Nem törődött az emberekkel, még kevésbé véleményeikkel. Siker, sikertelenség nem érdekelte ... Nadányi kivételes tehetség volt, vagyis olyan, amilyen csak ritkán adatik. Ez végső véleményem róla ..." Bóka László írja, hogy a hadifogságban Nadányi Testőr című versével vigasztalták egymást. „Mikor a hadifogságból hazatértem, elmondtam neki... Elmondtam azt is, hogy hazajövetelem estéjén elő akartam venni a versét, de nem leltem köteteiben. Megkérdeztem melyik kötetében jelent meg. Elgondolkozott, aztán megvillant a szeme: — A Bocsáss meg-ben, igen, ott jelent meg. — Hát abban nincs — közöltem vele. — Pedig abban van — bizonykodott. Végül fogadtunk ... El is feledtem már a fogadást. De két esztendő múltán kis csomagot hozott a posta, Nadányi Bocsáss meg című kötetét, meleghangú dedikációval. Végignéztem a tartalomjegyzéket. A testőr nincs benne. Nevettem győztes örömömben. Aztán elfutotta szemem a könny. A kötet előzéklapjára beírta szép gyöngybetüivel a verset. Hogy igaza legyen." A nőkért mindenét feláldozta, állandóan a szerelem tüzében perzselődött. „Nadányi Zoltán Berettyóújfaluról, a Balaton mellöl, a legváratlanabb pillanatokban mindig valamilyen rejtélyes, végzetesen öszszekuszálódott, szerelmi ügy sűrű szövevényéből toppant elő. Ilyenkor aztán napokig tartott a kibonyolódás: mentőtanúnak kellett lenni, ismeretlen női hangokkal folytatott telefonpárbajokat végighallgatni, gyanútlanságot mímelő ál-igazolóleveleket írni, apró adatokat vadul erősíteni — s mindezt cérnával férceit, szakadékony szerelmekért" — állítja róla Illés Endre. Nadányi Getrúd, idősebb lánya irta az Aranypiros pillangó című verseskötet utószavában : „A gyönyörű asszony után (Tearó-FOTÓ: L VLADÁR 14
