A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-24 / 9. szám
— Nem magának való a marokszedés, nagyapa. — Már csak nem fogadsz marokszedőt magad mellé, hogy elvigye a kereseted egy részét. Abba én nem egyezek bele. Ne féltsetek engem, bírok én még. — Elég magának a kertet bedolgozni, apa, meg amit nekem segít a ház körül -vígy Szendreiné. — Nyűtte magát eleget életében, nem kívánhatjuk, hogy még markot is szedjen. Az öregnek jólesett a menye szava. Tán még a szeme is harmatossá vált tőle. Hiába, az idős emberek hamar elérzékenyülnek, a rossz is, meg a szép szó is szíven üti őket. — Már pedig én abból nem engedek — makacskodott az öreg. — Jakabnénál próbálkozhatnál meg, fiam, nála mindig jól kerestek az aratók. Addig menj utána, míg nem csapják el az orrod elől. Jakab Jónásné szegény ember lánya volt, a Jónás meg tehetős legény, csak egy kicsit „húzottka". Lenke — mindig is annak hívta a falu apraja-nagyja —, szóval Lenke még be sem töltötte a tizenhatodik életévét, amikor bekötötték a fejét. Aztán hogy a saját akaratából-e, vagy a szüleiéből lett-e a módos legény felesége, ki tudja. Soha senkinek nem beszélt róla. Elég abból annyi, hogy férjhez ment, rá másfél évre megszülte a Jónás fiát, aki most tizenhét éves, de enyhén púpos. Fiatal kora ellenére bivalyerős, vastag, mint a kapuoszlop, és nagyon dolgos. Lenke a tavasszal töltötte be a harmincötödik évét. Rengőhúsú, erőskötésű asszony. Sok férfiember megirigyelhetné az erejét meg a szorgalmát. Azután, hogy hivatalosan értesítették arról, hogy a férje odaveszett a Donnál, béreskocsishoz méltó módon hajtotta a lovat, szántott, vetett, trágyát hordott, csak éppen aratni nem aratott. Mondogatták is a faluban, hogy a Lenkének csak a pipa hiányzik a szájából, meg a kalap a fejéről, s kész férfiember. Jónéhányan megkörnyékezték öt özvegységében, mondván, hogy mire, kinek takargatja magát, Lenkét azonban nem lehetett levenni a lábáról. Felőle dudorászhattak a fülébe szép szóval, akár erőszakkal is próbálkozhattak, mindenkit elmart maga mellől az öklét rázva. Vasárnap délután Jani elment az asszonyhoz. — De nagy újság vagy nálunk, hallod-e! — csapta össze a tenyerét Jakabné, s végigmérte a legényt. — Jani, Jani, nádszálvékony voltál, mikor elmentél, most meg lám!... Hát mi jót hoztál nekünk?... No, de ülj le, mert elviszed az álmunkat! Jóni gyerek az asztal túlsó sarkánál ült és erősen fülelt. Gondolva egyet, elővette a dózniját, cigarettát sodort, megnyálazta, meggyújtotta, majd felcsapva a fejét, menynyezetre fújta a füstöt. Talán az apjától, vagy másoktól leste el a mozdulatot, s talán csak azért csinálta, hogy még inkább felnőttnek látsszék. — Azt szeretném megtudakolni, hogy van-e már aratójuk? — Aratónk? — húzta el a szót Jakabné. — Talán csak nem akarsz beszegődni?! — Miért ne, ha meg tudunk egyezni? — Hát tudod. Jani... hogy ne hazudjak: érdeklődtek már néhányan, félig-meddig meg is egyeztem a Jankus Gáborral, de az egyesség még nem végleges — mondta az asszony, miközben összenézett a fiával. Abból Jani arra következtetett, hogy elkésett, s nincs rá szükség. Jakabné pedig folytatta. — A tavalyi aszályos év után az idén jó termés mutatkozik. Hét kataszteri hold a búzavetésünk, négy hold az árpa, és zab is van egy hold. Kell a lovaknak az abrak, hiszen tudod? — Egyszóval már nincs szüksége aratóra? — Már hogyne volna! (Folytatjuk) JÁN SMREK Tél végén, a vízparton Újra szólítják; boldogság. Hiszem, hogy eljössz; éberen vársz régen, és kifeszíted tarka szivárványod a fukar s mégis határtalan égen. A létről sosem mondok le, mert nem feledtem, milyen jó az íze. Bár milliókat sárba ránt a balsors, engem, a költőt, soha nem terít le. VOJTECH MIHÁLIK Világunk gazdag... Világunk gazdag s annyi mindent oszt szét — őrizd meg könnyét és mosolyát jól: azt ne sajnáld, mitől az élet foszt meg, csak azt, amit elhánysz önhibádból. ■ Átokkal vert tájakra tévedtél bár, vagy terhek súlya szinte megfojtott, ha magad tékozoltad el, mit kaptál, nincsen jogod vádolni a sorsot. Úgy imádtam az életet, hogy bármely percben kacajjal dicsértem. Állkapcsom majdnem kifordult helyéből, kacajom túltett minden ünneplésen. Arany tollad ugyan minek borzolnád? Nem a páva, a sas szokott zuhanni. Mitől az élet foszt meg, sose sajnáld. Inkább gyűjts, hogy elvehessen, annyit. És újra nevetni fogok. Tán halkan, csukott szájjal, ne is lássák, a Duna döntse majd el, őt figyelem — a tavasz tör a felszínén barázdát. (FÜGEDI ELEK FORDÍTÁSA) VLADIMÍR RE/SEL A hullámok már sikongnak, bőrén érzi a sodrást, aki hallja. S ím lággyá válik, víggá, szerelmessé a vízparton a járókelők hangja. (1958) (VERES JÁNOS FORDÍTÁSA) Este A nap a hegy mögé zuhan. Sírnod kellene, a percek egymás során rohannak messze s ránkhajlik a magány keresztje. Léptünk nyomán az alkony selyme már, de akik egymás kezét bízva fogják, elviselik a hűvös szelek sodrát. Édesem, ne félj. Hajolj közel hozzám, mint szőlőfürt az indára borulva, vagy mint a repkény fut a falra. Ragyog még egy nap ezen a földön, mely az arcod behinti fénnyel, tenyerem napja melenget reménnyel. I (DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSA) JÁN DUBEN FELVÉTELE wam 11 ■■■■■■■■
