A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-17 / 8. szám
aholnap immár húsz esztendeje, hogy a Csallóköz, a Dunatáj sorsának egyik legdrámaibb időszakát írtuk. Igen, az árvíz — akkor hatvanötben ... Ott voltam és ez volt az első, a meghatározó találkozásom ezzel a tájjal, emberekkel. Kamaszos kalandvágy indított el, vonzott a rendkívüli állapot szenzációja, vitt a kíváncsiság: látni akartam, mi történik. Kacérkodtam már az újságírással, önmagam „kiküldött tudósítójaként" érkeztem, — nyakamban egy kölcsönkért fényképezőgéppel, bánni persze nem tudván vele. De amikor a vészjósló állapotok levegője oly keményen arcul csapott, a helyzet bennem is komolyra fordult. Annál is inkább, mert az addig ismeretlen Csallóközről gyorsan kiderült, hogy mennyire rokon az engem fölnevelő mátyusföldi tájjal, ahol az árvízveszélyt én is eleven élményekből, szorongásokból tanultam. A Vág-töltés tövében állt a házunk, gyerekkorom az ártérben telt el... Ódzkodva, de mégis leírom a mondatot, mert így igaz: Csallóközt látnom és megszeretnem egy árvíz műve volt. Ez a szeretet kezdetben szánalom volt, aztán hódolat, már a legelején, amikor úgy látszott: elveszhet minden. Amikor a rettegésben már letagadhatatlanul ott volt a baljóslat, a valószínűsített tragédia: reggelre benéz a viz az ablakon. Amikor először láttam a buszokra, teherautókra felpakolt gyerekek megejtő búcsúzkodását, a gáton virrasztó férfiak borostás arcát, fáradt tekintetét, de a küzdelmet fel nem adó izmok feszülését. A pudingos masszává ázott töltést, a nyúlgátakat, a homokzsákok rengetege mögött az emberfeletti energiát, amiből ennyi idő alatt talán bármelyik egyiptomi piramist fel lehetett volna építeni. Akaratomon kívülálló körülmény, hogy minderről szólni kizárólag ilyen személyes hangon tudok, de mert az élmény számomra olyan meghatározó, nem is próbálkozom mással. Példa volt, a rend példája. Bármilyen furcsa és hihetetlen, pánikhelyzetre csak mint kivételesre emlékezem Egyszerűen mondva: az emberek nem veszítették el a fejüket. Tudták, ezzel csak a veszélyt növelnék. Életemben azóta sem találkoztam az eggyé szerveződő akarat, az összehangolt mozdulatok, a határozott döntések, intézkedések ennyire tökéletes példájával. Ha a szervezés a csendes hétköznapokban is azt tudná produkálni, amit akkor, ott, abban a rendkívüli helyzetben, —- úgy csodákat lehetne művelni. Azt, amire az ember valójában képes. Az érdek osztatlan volt, a cél azonos: elkerülni a gátszakadást, kordában tartani a Dunát. Hogy a gát mégis átszakadt ? Igen. De nem azért ám, mert nem tett meg mindent az ember, hánem azért, mert a fizika törvénye volt az erősebb. Mert az ár volt az úr. De ide;g-óráig csupán. Mert ami ezután következett, az az ember erejének és akaratának szépséges csodája volt. Később, amikor az újjáépítéskor oly gyakran visszajártam a Csallóközbe, ismét példátlant tapasztalhattam: az összefogás, az önzetlen emberi, társadalmi segíteniakarás, és tényleges segítség csodáját. Nem tudok elfogulatlanul emlékezni, hiszen lenyűgöző voit és megható, ami történt. És ami azóta történt? Csallóköz fejlődése több mint figyelmet érdemlő példa. Több, mint regenerálódás, hiszen nemcsak az elpusztult sejtek termelődtek újra, hanem többé, edzettebbé szaporodtak — igen egészségesen. A táj visszanyerte régi jellegét, de úgy, hogy arculatában már a megszépitő vonások kaptak hangsúlyt. A nádfedeles-gémeskutas romantika tájházakká szelídült, zsugorodott, — a nagyiparivá fejlesztett mezőgazdaság, az ésszerű iparfejlesztés pedig új életformát teremtett, embernek kedvezőbb körülményeket alakított. Az árvíz óta felnőtt egy nemzedék, melynek a nehéz időkről már nincsenek emlékei, és gyakran megtörténik, ha a szüleiket, vagy kortársaimat kérdezem, hogy ök sem emlékeznek szívesen a történtekre. Annál inkább arra, ami a víz elvonulta után és azóta történt. Én mégis sajnálom, jóvátehetetlen mulasztásnak könyvelem, hogy abból a kamaszos újságírói tüsténkedésből, a fényképezőgép szüntelen kattogtatásából egyetlen kép se sikerült. Pedig hát film is volt a gépben, hiszen én igen komolyan gondoltam ... Vagy talán mégis sikerült. Már sosem tudhatom meg. A táskám a géppel, a filmekkel együtt odaveszett, kiesett egy kétéltűből, harmadnap, a gátszakadás után, valahol Csicsó és Keszi között. Lehet, hogy később egy traktoros találta meg szántás közben ... Ez volt az én árvízkárom. Értéknek elenyésző, de mint emlék, dokumentum, talán nem kevés. Évekkel később aztán ismét fényképezni kezdtem a Csallóközt, ezt a szenvedélyesen szeretett vidéket. Ezek az emlékképek már a nyugalmat, a táj harmóniáját, az ember hétköznapját őrzik. Riportutak, szerelmes csavargások során készültek a Csallóközben, és most, hogy közöttük válogatok . . . KESZELI FERENC 13
