A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-17 / 8. szám
MAMMUTVADÁSZOK MŰTERMÉBEN Első hallásra — bevallom — kissé paradox állításnak tűnhet, de így igaz: sokezer évvel ezelőtt, amikor a párizsi Louvre, a londoni British Múzeum, a madridi Prado vagy a világ többi híres múzeumainak helyén még ősmocsár terjengett s az őslakók — ha arrafelé akadtak ilyenek — egyetlen gondja az volt, hogy miként teríthetnék le a mammutot, amely a közösség örökös éhségét volt hivatva csillapítani, itt a dél-morvaországi Mikulov városka környékén az ősember műtermet létesített. Ez a kulturális létesítmény persze aligha mérhető mai szemmel. Minden bizonnyal egy barlang előtti szabad térség lehetett, ahol éjjel-nappal lobogott a Nagy Kincs — a Tűz. A művész sem igen rendelkezett valamiféle szakképzettséggel — a tehetségen kívül. Igen, a tehetségen, amely arra ösztökélte a korai kőkorszaki művészt, hogy kifaragja tudtommal a világ legelső női aktját, amelyet napjainkban a véstonicei Vénusz néven ismer a kulturális világ. A szobrocska sokezer évig pihent a föld mélyében, mígnem egy újkori ásatás során — a mammutvadászok életét dokumentáló számos emlékkel együtt — Dőlné Véstonice község határában a felszínre került. Mi sem természetesebb tehát, hogy akit napjainkban munkája, érdeklődése vagy a véletlen Mikulov városába sodor, látni szeretné a csodálatos Vénuszt. Nos, ez a vágya sem Mikulovban, de az ásatások helyén. Dőlné Véstenicében sem teljesülhet, mert a felbecsülhetetlen értékű munkát a brnói Morva Múzeum őrzi. Ami a mai világban, amikor a gyűjtők és a „szinténgyűjtők" előtt a legkorszerűbb biztonsági zárak sem képeznek akadályt, ha egy-egy nagyértékű művészeti tárgy megszerzését tűzték ki célul, minden bizonnyal helyeselendő óvatosság. Az idelátogatóknak azonban csalódásra semmi okuk. Az ásatások során feltárt soksok őskori leletet egy igen színvonalas helyi múzeum mutatja be. Megannyi tárgyi dokumentum az örökké küzdő, soha semmivel meg nem alkuvó, csodálatos tulajdonságokkal megáldott és ezernyi ellentmondással sújtott Emberről — rólunk, akik lám, milyen iszonyatosan hosszú utat tettünk meg máig. Rólunk, az Emberről, akik lám, napjainkban is — akárcsak e feltárt ősi tárgyak egykori gazdái — ádáz harcot vívunk a haladásért, sőt, az atombomba árnyékában, a fennmaradásért. Hogy Dőlné Véstenice környékén már a mammutok korában is élt és alkotott az ember, bizonyított tény. De hogy Mikulov városa területén volt-e élet az őskorban — a válasz nem egyszerű. Valószínű, hogy volt. De hogy az 1173-ik évben már városként említik az oklevelek, ez nem valószínűség, ez már tény. S milyen középkori város lenne az, ahol nem lehetne várat is találni? A hagyományokat e tekintetben Mikulov sem bonthatta meg. A 13. században a kezdetleges favárat kőből épült erősség váltja fel, amely kisebbnagyobb átalakításoktól eltekintve, napjainkig dominánsa és ékessége ennek a kis, de annál érdekesebb dél-morvaországi városkának. Az autóktól eltekintve, lényegében ilyennek láthatta Mikulov vámsának főterét annak idején Bethlen Gábor fejedelem is ■ A város évszázadokon át két nép kultúrájából táplálkozott, lévén a cseh és a német nyelvterület határán. A város urai között ilyet is, olyat is találhatunk bőven. De voltak időszakok, amikor a történelem vihara, az Európát időről-időre elborító háborús hullámok következtében a francia, svéd, orosz, angol beszéd is megszokott jelenség volt a várban és a város utcáin. Sőt, a magyar szavak sem hiányoztak Mikulov utcáiról. így igaz, mert az események nemegyszer egymáshoz sodorták a Kárpát-medencét és ezt a derűt, nyugalmat árasztó morva tájat. Legalábbis szimbolikusan. Két ilyen „egymáshoz sodródás" mindenképpen papírra kívánkozik. Nem kisebb dologról van szó, mint arról, hogy a várurak között magyarok is akadtak. A feljegyzések szerint Kerecsényi László és Kristóf főnemesek az 1500-as évek elején 60 ezer cseh tallérért megvásárolják a várat a lehanyatló dicsőségű Lichtenstein családtól. Ma magas színvonalú múzeumnak ad helyet ez az ősi vár. S a tájainkról erre vetődő látogató kis fantáziával könnyen elképzelheti azokat az időket, amikor a Kárpát-medencében fokról-fokra a török az úr. A magyar főnemes azonban, akinek az ország védelme lett volna a feladata, kéjlakot rendez be itt a morva tájakon, ahol a búza ugyanolyan acélos, mint az Alföldön, s a bor zamata is felséges, ami az itteni dombokon terem. S hogy a török egyre nagyobb területeket hódít meg — és pusztít el a Duna-Tisza vidékén — a mikulovi vár pompás termeiben ez olyan távoli, olyan idegen, olyan közömbös. Mikulov vára egy másik alkalommal is szerepet tölt be a magyar történelemben. Igaz, ez alkalommal sem derűs dologról van szó: 1622. január 6-án a várban írták alá a Habsburgok és Magyarország között a Nikolsburg-i békeszerződést, amely sok tekintetben megvetette a Kárpát-medencében a bécsi udvar hatalmát. A felkelt magyar rendeket Bethlen Gábor erdélyi fejedelem képviselte, II. Ferdinánd császárt Ditrichstein bíboros reprezentálta ezen a találkozón. Itt, ezekben a termekben járt-kelt Bethlen Gábor és kísérete, talán éppen ez a kis szalon volt a helye a tárgyalásoknak, az ebédlőben ennél az asztalnál ült, ezen az ablakon nézett ki, a behavazott morva dombokra, s lelki szemeivel a hazai tájakat látta, ahol szintén mindent hófehér lepel takar, de az sem tudja befedni azt a nyomort, kint, elnyomást, amit a töröktől, Habsburgoktól tépett-szaggatott nép nap mint nap érez. Mindez — szerencsére — visszafordíthatatlanul a múlté. Akárcsak a Duna-medencében, a mikulovi várban is új élet kezdődött 1945-ben. Igaz, hogy a várat a menekülő hitleristák teljesen értelmetlenül felgyújtották, de az akkori magasra lobogó lángok mintegy megvilágítottak azt az utat, amelyen azóta a morva tájak és a Kárpátok övezte területek népei haladnak. A történelem ismét egymás mellé állította e két táj népeit. S mi tudjuk, hogy ez ma már nem jelképes közeledés, hanem a szocialista egyetakarás megbonthatatlan összetartozása. Szöveg és képek: AGÓCS VILMOS Derűt és nyugalmat sugárzó dél-morva táj 4