A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-10 / 7. szám
képes legalább egy kicsit emberi módon viselkedni ? Be kellett látnom, igaza van az asszonynak. Az estét Laciékkal töltöttük el, elbeszélgettünk egy csomó banális apróságról, felemlegettük közös ismerőseinket és megittunk két üveg vörösbort. Amikor végre eltávoztak és az asszony letette a gyerekeket aludni, suttyomban újra csak belopakodtam a dolgozószobámba. — Drágám hol vagy? Vajon hová lehettél? — dorombolt az ajtónál kisvártatva szeretett nejem. — Gyere ki, nemsokára kezdődik az éjjeli krimi a tévében. Most már nekem is szentelhetnéd végre egy kicsit magadat, nem gondolod? — Csábítóan felém fordította az arcát. Nem szabad ennyire egoistának lenned, drágám. Gyere nézzük meg a filmet együtt. — Kézen fogott és a tévé előtt álló . heveröhöz vezetett. A film végtére is teljesen emészthetőnek bizonyult. Az egyik kezemmel a feleségem vállát karoltam át, a másikkal felváltva markoltam a söröspoharat és a sóssüteményt. Az agyamat meg az a gondolat foglalkoztatta, hogy vajon ki négyeli fel a csodálatos szépségű Evelint, a bártáncosnőt, és hogy a bandavezért a régi ellenfele lötte-e le, vagy valaki az ö saját gengszterei közül. Azonban mielőtt még teljesen elszundítottam volna az ágyban, a feleségem forró teste mellett, felködlött még bennem az a gondolat, hogy ma valami nagy dolgot készültem véghezvinni, valami nagyon fontosat. De a világért sem voltam már képes visszaemlékezni rá, hogy mi is volt az a nagy dolog. köles. Holnap felvehetsz háromszázezer fontot. — Holnapi Nagyszerű! — Van még egy meglepetésem a számodra. Ma eladtam a házamat. Ebben a bőröndben háromszázötvenezer fontot találsz. A te házadért — találkoztam az emberünkkel — kétszáznyolcvanezer fontot kapunk. Meg vagy elégedve ? — Zseniális fickó vagy, Harry Contner. Ura szeme ragyogott a boldogságtól, amíg a pénzt számolta. Kilencszázharmincezer font! A pénzt berakta egy hatalmas bőröndbe, majd a kocsijához sietett és elhelyezte a csomagtartóban. Harry ekkor ébredt fel. — Elkészültél? — kérdezte a nő könnyedén. — Hamarosan indulunk. Amíg te megborotválkozol és felöltözöl, én beugróm a városba. Szükségem van néhány apróságra. — Jól van drágám. Siess ... — Akarsz tőlem egy csókot? — Miért ne? Ura a repülőgépben pezsgőt bontatott. A bőröndöt elhelyezte maga mellett az ülésen. A jövőjére gondolt, mindarra a gyönyörűségre, ami várja. A gép Buenos Aires felé repült. Harry Contner ezalatt újra és újra elolvasta a levelet. Ugyanis Ura udvariasan búcsút vett a szeretőjétől. A levélben ez állt: „Drága Harry, köszönöm a segítségedet Nélküled nem mentem volna semmire. Talán megérted, hogy miért változtattam meg a gondosan előkészített tervedet Én tulajdonképpen olyan érzékeny vagyok, mint a mimóza. Neked vannak perceid, amikor... mindegy. Én azonkívül szerény nő vagyok és szeretem a magányt. Szeretek egyedül élni. Talán nem is lesz olyan nehéz megmagyarázni a rendőröknek és a Biztosító Társaság embereinek, hogy mi történt Mert azért James egy szép napon visszatér New Yorkból. Biztosra veszem, hogy jó mesével mosod majd tisztára magadat. Neked mindent elhisznek. Te megbízható ember benyomását kelted." Régen, nagyon régen, mikor még az öreg gimnázium kopott padjaiba véstem a nevemet, és az első verset firkáltam a latin óra alatt a noteszomba, mondom, ekkor láttam őt utoljára, de azért most is úgy emlékszem reá, mintha előttem állna. Szép aranyvörös haja volt, hogy azt hihette az ember, mindig napfény csillog rajta és a szeme olyan kék, mint az ég harmatos, koratavaszi reggel, amikor ébredez a sok friss virág álmából. És arra is emlékszem, hogy ő is a kék színt szerethette legjobban, mert folyton kék ruhákat hordott, mindenféle változatban s csak a kabátja volt barna mindig, mint a tejes kávé és egy ibolyacsokor beletűzve az övébe. ... Micike! Egy nagy, sárga, vén házban laktak a piactéren, amerre a mi iskolánk is gubbasztott roskatagságával, s erre bámult az ő kilenc ablakuk is, melyekben rendszerint az apja szokott ülni, mert magánzó és háziúr létére nem kellett neki hivatalba vagy üzletbe járni, mint a mi apáinknak. Ezért aztán, meg hogy Micike az ö lánya volt, bizonyos kíváncsi tiszteletet éreztünk iránta, ami rendszerint abban nyilvánult meg, hogy ha elsétáltunk az ablakaik alatt, s ö kifüstölt hosszúszárú pipájából az ablakon, nagy komótosan dologtalanul nézelődvén szerte a világba, hát majd elvágódtunk az iszonyú köszönési igyekezettől, mire ő nyájasan dörmögte: Szervusztok öcséim ... ehe ... ehe ... Persze mi ilyenkor hamarosan elsomfordáltunk előle, hiszen nem őérte járkáltunk föl meg alá, azon az utcán, hanem Micikéért. De ha hébe-korba az anyja nézett ki az utcára, egy sovány, sírószemű asszony, akkor tovább köszöntgettünk, mert tudtuk, hogy be fog hívni minket az uzsonnára, a hűvös ebédlőbe, és lesz kompót, kalács, Micike, minden... Mert borzasztó nagy ügy volt ez akkor nekünk hetedistáknak. Az egész osztály szerelmes volt az aranyhajú Micikébe, még a csöpp Roth Samu is, pedig annak púp gömbölyödött a hátán, szegénynek. Szerelmesek voltunk és nagyon dühösek a patikus Gusztira, aki háromszemeszteres medikus létére rettenetesen udvarolt Micikének, sőt azt beszélték, hogy szüleik úgy tervezték már, hogy renoválják a régi patikát nekik, fönt a Mészáros utcában ... Ekkor jött a vég ... Nálunk úgy tartották a maturáns majálisokat az érettségi után június vége felé (máig sem értem, miért nevezték éppen majálisnak) s városkánk már hetekkel előtte izgalomban úszott. Mindenki készült a nevezetes eseményre, de természetesen leginkább mi, diákok. Lótottunk, futottunk, lármáztunk. És büszkélkedtünk a fontosságunkkal: ki, ha mi nem! Az volt életem legrosszabb mulatsága, a drága tizenhét évemmel. A fejem fájt a készülődéstől, az izgalomtól, zavartól, meg a szégyentől, hogy nincs szalonruhám, mint a többieknek s ahogy látnom kellett a patikus Guszti elégedett vigyorgását, ha tánc közben Micikéhez hajolt. Végre két óra felé, eluntam a tétlen ténfergést és gondoltam, járok egyet a sötét kertben, mert csak az udvar volt kivilágítva, ahol a tánc folyt, a vendéglő hátulsó traktusa nem. Őgyelegtem hát s arról fantáziáltam, hogy hátha mégis engem szeret Micike, hiszen tegnap igen erősen megszorította, kezemet, s szemembe nézett nagyon-nagyon mélyen, hogy belepirultam én is, meg ő is, és most már oda fogom adni neki azt a verset, amire két hét óra készülök... Hirtelen megálltam. Valami halk suttogás ütötte meg a fülemet. Nem voltam félénk, de ezt a részét a kertnek nem használták, csak szeméttrágyának, tehát álltam csak, és vártam, lesve előre. Halk hangokat hozott arcomba az éjszakai szellő. Valaki, hallottam, azt mondja: — Szeretsz ... Szeretsz? És vékony női hang visszafeleli: — Szeretlek ... Csak téged drágám! ... Később megláttam őket. Micike volt, a nagybirtokos Szelessy-fiúval. Mikor hazamentem, első dolgom volt széttépni a verset. Szólni persze nem szóltam senkinek semmit. Nemsokára úgy is elkerültem a mi kis városkánkból s velem együtt a sok apró emlék ... Hosszú évek múlva, mikor újra hazavetődtem, hallottam, hogy Micike tényleg férjhez ment. Nem a patikus Gusztihoz és nem a gazdag Szelessy fiúhoz. A kövér, alacsony városi orvos vette el, aki kitűnően értett a ferblihez ... Úgy hiszem, eddig már négy gyerekük van és Micike hasonlít a csendes, könnyeshangú és sirószemü anyjához, aki ugyan már nem is él... Csak egy percre. HORVÁTH ERZSÉBET érdekes, mondhatnám úgy is, hogy ritka munkakörben dolgozik: a Magyar Területi Színház kassai (kosicei) Thália Színpadának utazó titkára. — Utazó követről, legalábbis a diplomáciában, gyakorta hallani. De utazó titkárról... —■ ... jóval ritkábban, igaz?! Pedig egy tájoló társulatnak okvetlenül szüksége van egy ilyen alkalmazottra, mert minden előadás egyben sok szervezési tennivalóval is jár. — Például? — A helyszínre, azaz a játékhelyre érkezve tárgyalni kell a művelődési otthon vezetőjével, vagy az előadás közönségét biztosító szervezetek képviselőivel; ellenőrizni kell, vajon megtörtént-e a kívánt propagáció; biztosítani kell, hogy a nézőtéren rend, az öltözőkben pedig fűtés és tisztaság legyen; én fizetem ki a színészek napidíját; kezdés után én ügyelek lentről az előadás zavartalan menetére, úgyhogy érkezéstől indulásig bizony bőven akad tennivaló. — Eszerint ahány játékhely, te annyiszor nézel meg egy-egy előadást? — Tulajdonképpen igen. Úgy tapasztalom, hogy faluról falura különbözik a közönség hangulata, de árnyalataiban a színészi játék is változik estéről estére, igy aztán néha bizony magam is újra meg újra belefeledkezem a színpadon játszódó cselekménybe. — Tapasztalataid a publikummal? — Egy éve dolgozom a színháznál, úgyhogy a korábbi időszakra vonatkozóan nincs különösebb összehasonlítási alapom. Úgy látom azonban, hogy a publikum jobban szeret nevetni, mint komoly dolgokon rágódni, bár azért szívesen megnézik az emberek a komoly tárgyú darabot is, feltéve persze, ha színvonalas az előadás. — Hogyan lesz valaki színházi utazó titkár? — Színházi titkárnak nem születik és többnyire nem is készül az ember. Én például a füleki magyar gimnáziumban szerzett érettségim után négy évig anyagkönyvelő voltam egy bratislavai építkezési vállalatnál, utána a Datasystém kassai kirendeltségébe kerültem, és épp egy éve, hogy „átszerződtem" a Tháliához. — Ez volt az első találkozásod a színpad világával? — Dehogyis! Évekig tagja voltam a Szép Szó ifjúsági színpadnak, amelynek négy-öt műsorában szerepeltem. Jólesett, hogy fiatalok között lehettem, hogy értelmesen tölthettem el a szabad időmet; tetszett, hogy az egész közösségben közvetlen, mondhatnám családias hangulat uralkodott, ahol nemcsak közhelyekről társalogtunk, hanem például érdekes filmekről vagy jó könyvekről is. — A Szép Szóban szerzett tapasztalataid bizonyos értelemben a mai munkáddal is rokoníthatók. Jelenlegi munkakörödben mi a legfontosabb? — Hogy az embernek mindig kellő áttekintése legyen mindenről, egyik pillanatról a másikra dönteni tudjon és teljes szívvel a színházat szolgálja. — És mi a legszebb? — A premier öröme. És a taps, aminek épp úgy örülök, akár a színészek. (mik-) 23
