A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-10 / 7. szám
LOVICSEK BÉLA — Miből, tanító uram ?... Jó, ha a kenyérre valót meg bírom keresni... — mondta neki az apja szégyenkezve, furcsa bűntudattal az arcán, mintha bizony ő tehetne róla, hogy nem taníttathatja a fiát. — Nehéz az élet. tanító uram. nagyon nehéz ... Itt, az szel, valami bánt téged, miért nem szólsz? — kérdezte némi aggodalommal, s a fia arcát fürkészte. — Édesanya még mindig reménykedik abban, hogy egy szép napon beállít az édesapa ? — kérdezte Jani sokára. Szendreinét meglepte a kérdés. — Mindig, amig csak élek, fiam. — No ugye ... — Mit akarsz ezzel mondani? — Hát csak azt szeretném mondani — kezdte Jani tétovázva s tűnődve —, hogy ... ha most valaki beállítana hozzánk és azt mondaná, hogy évekig együtt volt édesapá9 Az öregek szerint a falu az isten földre . fektetett tenyerére épült, s aki ebben a faluban látja meg a napvilágot, olyan mélyre ereszti a gyökerét s annyira belekapaszkodik, hogy onnan soha, semmilyen erő nem bírja kitépni. Tévedtek az ősök, de még mekkorát, mert bizony léteztek, s ma is léteznek olyan erők, amelyek gyökerestől kiemelték és kiemelik az embereket, hogy az ország különböző tájaira szóródva, új otthonra leljenek és gyökeret eresszenek. Közelítve a faluhoz, annak a régi, régi tavasznak az emléke elevenedett meg előtte, mint mozivásznon a film, egy kis fekete felhő szállt feléje az alvégről. Csak szállt, szállt, míg végül fennakadt a két erős karja közt. Soha többé nem száll már feléje, soha többé nem akad fenn már a két karja közt az édesanyja, csak az emléke ... Beért a faluba. Lassított, majd a volt házuk előtt megállt és kiszállt a kocsiból. Alig ismert a hazukra. Új tulajdonosa teljesen átépítette. A füves udvart a garázshoz vezető betonozott út választotta kétfelé. A vaskerítést rózsatövek szegélyezték. A nagy kertben fóliasátrak fehérlettek, mint óriásira püffedt gombák. Itt bizony alaposan megváltozott minden. Talán még a levegő is más lett. Meg a szél. Karcosabb, vacogtatóbb. Visszaült a kocsiba és lépésben hajtott végig a falun. A felvégen felkaptatott a dombtetőre, a pincék fölé (hogy megszépültek azok is!), megállt, kiszállt, leült, s onnan fentről szemlélte a falut, mint gyerekkorában a libapásztorkodás közben. Milyen parányinak látta az iskolát, pedig hát valamikor tekintélyes épületnek tűnt... Szinte maga előtt látta a hatalmas termetű, szigorú tekintetű tanítóját, aki egyszer megállt a házuk előtt és azt mondta az édesapjának, hogy taníttassa öt, mert rendkívül éleseszű gyerek. alvégen, ha jajgatni tudna a szegénység, be kellene fogni a fülét. — Hát maga tudja, Szendrei uram ... Később mégis beíratta a polgáriba, ahová hol gyalog, hol meg egy rozoga biciklin járt. Akkor meg azért szólták meg egyesek: — No, lám, a koszos Szendrei hogy flancol, polgáriba íratta a fiát, azt hiszi a szerencsétlen, hogy nagyságos úr lesz belőle. Hát csak hadd flancoljon, majd ráfizet: megutáltatja vele a kapa- meg a kaszanyelet, aztán se úr, se paraszt nem lesz belőle, csak munkakerülő csavargó ... Tévedtek a gőgös okoskodók, szerencsére ... Szendrei Jani hazatérve a fogságból, jóformán még meg sem melegedett a szülői háznál máris készülődött valamire. Látva édesanyja örömét, nehezen tudta rászánni magát, hogy kirukkoljon a tervével és a szándékával, pedig nem halasztgathatta sokáig. Vasárnap volt. Ebéd után. Szép, meleg, tavaszi nap. Virágoztak a barackfák, méhek zsongásától zengett a koronájuk. — Jó termés ígérkezik, fiam ... — jegyezte meg az öreg Szendrei bölcs hozzáértéssel —, hacsak nem bolondul meg az idő és nem perzseli le a kései fagy. — Csak nem ... — Én meg azt mondom, hogy ne fessük az ördögöt a falra, mert megjelenik — szólt közbe Szendreiné a küszöbön ülve. — Majd végigvágom egy karóval, csak mutatkozzék! — fenyegette meg a semmit az öreg. Janira pillantott. — Mi van veled, fiam, úgy látom, mintha bántana valami. Semmi ? Csak a szemem téved ? — kérdezte a pipaszár mellöl. — Semmi, nagyapa, azaz ... Erre Szendreiné is felkapta a fejét. — Az igazat megvallva, nekem sem tetval, és édesapa azt üzeni, hogy ép és egészséges, és hogy nemsokára hazajön, hacsak nem jön közbe valami... mit csinálna, édesanyám? — Leborulnék, mint a Krisztus előtt, úgy köszönném meg a jóságát... — S ha netán az országhatár túlsó oldaláról jönne az illető? Szendreiné abban a pillanatban megértette, hogy miről van szó, s mi a fia szándéka. Bár megremegett a szíve, de nem mutatta ki a félelmét és aggodalmát. — Hová, kinek kellene üzenetet vinned? — kérdezte sokára, halvány lemondással a hangjában. — Vámosmikolára a szüleinek, testvéreinek meg a menyasszonyának ... Együtt voltunk az első pillanattól az utolsóig. Meg kell tennem, édesanyám ... — Hideg még az Ipoly vize, fiam, megfázhatsz, meg le is lőhetnek, annyi mindenfélét hall az ember, akkor aztán mi lesz velünk? — Át kell mennem, annyival tartozom a barátomnak, az én helyemben ő is megtenné — mondta Jani csendesen. — Ne féljen édesanyám, vigyázok magamra ... Nem fázok meg, mert a szárazhatáron megyek át, és nem fognak lelőni, mert nem szaladok el, ha netán elibém állnak. Mit tehetnek? Legfeljebb bezárnak néhány napra és kész, azt meg kibírom ... Szendreiné tisztában volt azzal, hogy hiába ellenkezik, hiába próbálja meg lebeszélni a fiát a szándékáról, nem fogad szót. S talán igaza is van: emberi kötelessége elvinni az örömhírt, még akkor is, ha kockázattal jár. Derék fiú, gondolta magában némi büszkeséggel, de mit ér az olyan anya büszkesége, aki elveszíti a legkedvesebbjét!? — Nem, nem veszítheti el, akkora csapást már igazán nem mérhet rá a teremtő. — Mikor akarsz indulni? — Holnap hajnalban. — Viszel magaddal valamit? — Semmit, csak cigarettát meg gyufát. Szendreiné egész éjjel ébren volt, egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Csak ült, ült az ágyban felhúzott térddel, sóhajtozott, köhécselt. Hajnalban, a fia indulása előtt, ráborult a mellére, s úgy belékapaszkodott, mintha soha nem akarná elengedni. — Nagyon vigyázz magadra! — mondta. Ez nem figyelmeztetés, nem kérlelés, hanem könyörgés volt. — Vigyázok, édesanyám, nagyon vigyázok, ne féljen, nem lesz semmi baj — próbálta Jani megnyugtatni az anyját. Jól tudta, hogy mit érez most. — Ha minden simán megy, holnap estére itthon leszek ... A napkeltét már a falu határán túl üdvözölte, miközben arra gondolt, bárcsak ugyanezen a helyén üdvözölhetné a naplementét is. Csakhát az még egy kicsivel odébb volt. Kilenc óra tájban ért ahhoz a faluhoz, amely alatt az Ipoly folyt, s ahonnan alig egy kilométernyi távolságra húzódott a „szárazhatár". Néhány emberrel találkozott, de egyikük sem kérdezte meg, honnan jön, s hová megy. Rájuk köszönt, azok visszaköszöntek és kész. Rágyújtott és összehúzott szemmel végigpásztázta a határ mentét, aztán nekivágott az útnak. Határozott, hosszú léptekkel közelítette meg a kritikus pontot, közben persze jobbra-balra tekingélt. Félni ugyan nem félt, viszont hazudna, ha azt állítaná, hogy semmi szorongást nem érzett. Félúton járhatott, amikor egy kóbor kutya szegődött a nyomába. Mintha a zsendűlő fűből bújt volna elő, vagy egy nagy hant alól fordult volna ki. — Éppen te hiányoztál, mars vissza! — mordult rá a kutyára vicsorítva, mintha ő akarná megharapni és nem fordítva, s közben olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná rúgni. A kutya azonban nem tágított, esze ágában sem volt, hogy elkotródjon, ellenkezőleg : a földre lapulva csúszott egészen közel hozzá és a nyelvével, mint virító lángocskával csapkodott feléje. Nyilván azt akarta bebizonyítani, hogy nem rossz a szándéka. Annyi melegség és hűség sugárzott a szeméből, hogy nem volt szíve belerúgni. — Hát csak gyere, ha nincs jobb dolgod, egyen meg a fene! A kutya hegyesen és felszabadultan poroszkált utána. Mintha a kocogásával azt akarta volna a világ tudomására adni, hogy ö már révbe ért, azaz gazdára lelt. Szendrei Jani végre átlépte az országhatárt. Visszapillantott. Ameddig csak elvitt a szeme, teremtett lelket sem látott, sem itt, sem ott... Megkönnyebbülten ült le egy bokor tövében, hogy rágyújtson és kissé megpihenjen. Akkor vette észre, hogy alaposan megizzadt. Megtörölgette verejtékező homlokát. Egy nyúl baktatott onnan, ahonnan ö jött. Olyan kényelmesen és magabiztosan baktatott, mintha a minden veszélytől mentes, védett területen, mondjuk a nyulak paradicsomában lenne ... Közben nagy csapat galamb húzott felette odaátra, később predig vissza, majd meg gólya körözött felette a magasban, hol az egyik, hol a másik felségterületet érintve. Elmosolyodott: milyen jó ezeknek az oktalan állatoknak, szabadon jönnek-mennek, senki nem ellenőrzi őket, senki nem kéri tőlük a határátlépési engedélyt. A kutya szemben ült vele, s farkával seperte a földet, közben igencsak kínálgatta a fejét Jani tenyere alá, hogy simogassa meg. Akkor vette jobban szemügyre a négylábút : jó kiállású, erős testalkatú jószág volt, nem több egyévesnél, amennyire meg tudta saccolni. Apró szőre fekete, mint a bogár, a szeme meg csupa ragaszkodás és hűség. 10
