A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-03 / 6. szám
PRÓBA TÉTEL EMBERSÉGBŐL VISSZ&M Irina felkért egy táncra. Beszélgetés közben megkérdezte, jártam-e már Leningrádban. Mondtam, első ízben vagyok itt. Elcsodálkozott és fellelkesült: — Akkor neked meg kell mutatnom városunkat! Holnap reggel érted jövök — mondta. Másnap reggel nyolckor már ott várt a szálloda előcsarnokában. Fogtunk egy taxit, és kezdetét vette az egésznapos csavargás. Sugárutakon és csatorna parti szűk utcákon hajtott velünk végig a gépkocsivezető a szovjet taxisokra jellemző sebességgel. Hiába szóltam neki, hogy városnézésről van szó, nem kell rohanni, mégis féknyikorgással vette a kanyarokat és csak mosolygott az orra alatt. A két és fél órás kocsikázás végén megjegyezte: — Megtettünk közel száz kilométert, de korántsem jártuk be Leningrád öszszes utcáit. Csak azért rohantam, hogy a kevéske idő alatt minél többet lásson. Legközelebb, ha erre jár, még vár magára további százegynéhány kilométer. Ne feledje, keresse Vaszilijt, a versenyzőt! A Palota térnél kiszállunk a Volgából, Vaszilij elhajt, mi pedig Irinával lassú, komótos sétára indulunk. Leningrád főútvonalának, a Nyevszkij proszpektnek egyik végén állunk. — Négy és fél kilométer hosszú ez a sugárút — mondja a mindig készséges Irina —, és mindkét oldalát látnod kell! Elindulunk. Közben Irina mesél: — A széles, ma már nyolcsávos útvonalat 1710-ben kezdték kiépíteni mint a novgorodi országutat az Admiralitáshajógyárral összekötő bekötőutat. Ezért a „Nagy távolsági út" nevet kapta. Később beépült az út két oldala. Ez a folyamat lényegében a múlt század elejére befejeződött. Mai nevét 1783-ban kapta. Találunk itt palotákat, bankokat, középületeket, lakóházakat, színházakat, áruházakat. A Nyevszkijnek, ahogy a leningrádiak röviden nevezik, minden napszakban az éjszaka kivételével, óriási a forgalma. A tömegben alig lehet haladni. Van, aki csak sétál, van, aki csak hivatalból, munkahelyéről ugrott ki egy jégkrémre ; mások a múzeumokat, könyvtárakat járják, s ha elfáradnak, beülnek valamelyik étterembe. Esetleg éppen sorban állnak jegyért valamelyik színház, az opera vagy a cirkusz előadására. Amott kisdiákok igyekeznek az úttöröpalotába, fotósok, riporterek a szerkesztőségekbe ... Mert ezen az utcán vagy közvetlen környékén van ám minden. Itt dobog a város szíve, fő ütőere. Persze, látnivaló akad bőven másutt is, hiszen Leningrád minden túlzás nélkül a világ egyik legpazarabb, legpompásabb, leghangulatosabb városa. Észak Velencéjének is nevezik. A Néva folyó ágai hálózzák be, rajtuk szebbnél szebb hidakkal. A folyó vize télen több hónapra befagy, s ilyenkor a város lakói ellepik a Névát: sokan csak sétálnak, mások meg, lerövidítve az utat, a folyó jegén vágnak át a túlsó partra. Irinával most mi is a Névát választjuk. Az Ermitázs mellett ereszkedünk le a jégre. Megvallom, az első lépéseket kicsit bátortalanul teszem meg — hátha megroppan alattunk a jég. S közben Irina megint mesél. Mesél arról, amit szüleitől, a tanáraitól oly sokszor hallott, a blokádról, a háborúról. Az „emlék" még a fiatalokban is mérhetetlenül él. Nem véletlenül. Világuk közvetett úton ugyan, de összefonódik a háborús múlttal, hiszen olyan nagymértékű volt a pusztítás, hogy azt néhány évtized alatt nehéz kiheverni. És a hősies helytállásra, amelyről a leningrádiak százezrei tettek kézzel fogható bizonyságot — jogosan büszkék a város lakói. Nem véletlen tehát, hogy itt is, akárcsak más szovjet városokban, az ifjú házasok, miután kimondják a boldogító igent, azonnal az Ismeretlen Katona sírjához, meg a leningrádi hatalmas katonatemetőbe mennek, hogy leróják kegyeletüket a hősök emléke előtt. — Jártam a Szovjetunió több nagyvárosában — mondja Irina, miközben már megint a város utcáit járjuk —, de Leningrád számomra valamennyi közül a legszebb. Nem mennék el innen sehová. így vannak ezzel a legtöbben, nemcsak én. Híres a leningrádiak lokálpatriotizmusa, városukért mindent megtennének. A városért és a város vendégeiért, teszem hozzá, hiszen Irina és a leningrádiak igyekeznek minden téren az idegenek kedvében járni. Kedvesek, segítőkészek. Szívesen meséltek múltjukról, jelenükről. — Én egy vállalatnál vagyok könyvelő. Száznegyven rubel a havi fizetésem. A szüleimmel és két testvéremmel egy lakótelepi házban négyszobás lakásban élünk. A nővérem most ment férjhez, egy év múlva lakást kapnak, s akkor én költözöm be az ő szobájába. Persze, a fizetésemet igyekszem beosztani, takarékoskodók, hogy mire férjhez megyek, összegyűjtöm a bútorra valót. A nyáron például a Krímben nyaraltam, jövőre pedig a Kaukázusba készülök a barátaimmal. Újra a Nyevszkij proszpekten vagyunk. Esteledik, mire befejezzük a kiadós sétát. Irina búcsúzik: — Ha tetszett a városunk, gyere el újra! Leningrád minden kedves vendéget visszavár! ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei A mozgássérültek világából az emberség iskoláiba, hivatalos nevükön a kisegítő tanintézetekbe visz utam. Január derekán is még enyhe a tél, úgyhogy a nagyszünetben a gyerekek az udvaron játszanak. Az igazgatónővel az emeleti folyosó ablakából nézzük őket. Vannak, akik ugrókötelet forgatnak ügyesen, mások fogócskáznak, van aki tétlenül majszolja a vajas kenyeret, egy vézna kisfiú pedig mozdulatlanul áll a falnál. — Laci? Alkoholisták gyermeke. Villanydróttal volt az ágyhoz kötve, amikor megtalálta a gyermekvédelem. Annak a kislánynak agyvelőgyulladása volt csecsemő korában, amannak meg az anyja volt rubeolás, amikor hordta. A szünet után egy tanteremben öt gyerek áll a táblánál, lassú kézzel függőleges krétavonalakat húznak a piros vonalak tetejébe, amelyeket mintának húzott meg egy pedagógusnő. A hét-nyolc éves gyerekek húzzák, huzigálják a vonalakat, a lassúság nyomasztó. A tanítónő ott áll mögöttük. — Jó, jó — mondja. — Szép, szép. Roppant erőfeszítés, sziszifuszi munka. Szinte megrendítő. A gyógypedagógus az óra végén tárgyilagosan érvel: — Sok apró részeredmény, egymásra halmozódó mennyiségi képességváltozás minőségi változássá nőhet. A fogyatékosokra is vonatkozik, hogy egy bizonyos határig minden növendék nevelhető. És minden megmentett ember újabb erőt ad ehhez a munkához. A szomszéd szobában alacsony pádon ül másik hat gyerek. Ötévesek, óvodások. Előttük egy gyerekszéken a gyógypedagógusnö. — Ferike! Állj fel szépen, Ferike! Állj fel! Úgy, ni! És most Ferike: mutasd meg nekünk, mutasd meg szépen az AB-LA-KOT! Hol van az AB-LAK? A fiúcska bizonytalanul, csoszogva indul el. Tétován körülnéz, odadöcög az ablakhoz, erőtlenül fölemeli kis karját. Megfogja a kitárt ablakszárnyat. A gyógypedagógusnö mosolyogva áll föl és odamegy: — Ez az AB-LAK igen. Most mondd szépen: AB-LAK. — Aw ... — Ab-lak. — Aw-av ... — Av-lak ... Ab-lak. — Abv-lak ... — Mondjuk együtt, szépen, hangosan! — Abb-lak! Ferike kerek arcú, kék szemű fiúcska. Sietve megy a helyére. — Építgetünk — mondja egyszerűen a gyógypedagógusnö. Bennem hirtelen etimológiai elemeire bomlik e szó: „ép"-re és egy gyakoritó képzőre. Ez a tanítónő is gyakorlatiasan érvel. — Társadalmi érdek, hogy se iskolát, se családot ne terheljen a nehezen nevelhető gyerek. A szülők szomorúságát enyhíti, ha fogyatékos gyermekük már óvodás kortól foglalkoztató intézetbe jár, és hétről hétre vagy hónapról hónapra örömmel észlelhetik a fejlődését. És a gyereknek is jobb, ha rászabott keretek között él, tanul, szakszerűen foglalkoztatják. A gondozásbavétel tehermentesíti a szülőt és az általános iskola pedagógusát. A társadalomnak pedig szüksége van a betanított segédmunkásokra. Persze, azt azért sietve írom le: az emberség iskoláiban nem ápolók vannak, hanem megfelelő tudással, sokrétű gyakoriattal és olykor bizony kötélidegzettel fölvértezett nevelők. Nevelők, ahogy az egy óvodához, isko Iához illik. A társadalom szokásos rendjébe való beilleszkedésnek — minden korban és csökkent egészségi állapot esetén is — egyetlen módja van: ha az ember dolgozik, és a munkahelyén, az élet valamennyi területén ugyanazt (vagy legalábbis majdnem ugyanazt!) megéli, mint a többi dolgozó, a többi ember. — Az orvosi és a foglalkozási rehabilitációnak, az orvosi felügyeletnek és a foglalkoztató iskolában zajló nevelésnek olyan szorosan kellene illeszkednie, mint két-két fogaskeréknek. A rokkantak és az egészségügyileg másként rászorultak nemcsak létezni, hanem élni akarnak! A testileg sérültről ezért még a kórházi kezelés alatt; a rokkant vagy szellemileg fogyatékos gyerekekről pedig még az iskolában töltött évek alatt kellene a jelenlegi gyakorlatnál pontosabban és alaposabban földeríteni: kiben milyen fizikai, avagy szellemi képességek vesztek el. Jó lenne a mainál rugalmasabban megállapítani azt is, hogy milyen konkrét munkalehetőségek vannak az érintett személy lakóhelyéhez közel, esetleg hajlandó-e az illető egy-egy adott munkakör ellátásához jogosító tanfolyam elvégzésére? — mondja a rehabilitációs osztály főorvosa. A rehabilitáció társadalmi oldala és a védett munkakörök felkutatása ma még távolról sem halad ilyen gördülékenyen. A munkalehetőségek felkutatása sok esetben csak az orvosi felkészítés vagy a rokkantositás után következik, ami sokak számára zsákutcának bizonyul, hiszen az élni, cselekedni vágyó személy hosszabb-rövidebb időre épp ellenkezőleg: szinte teljes elszigeteltségre van ítélve. Igaz, a Rokkantszövetség és a nemzeti bizottságok szociális dolgozói megpróbálják ellátni az összekötő kapocs szerepét, ám az ö -energiájuk általában a rászorultaknak csak azon csoportjára futja, akiknek nemcsak egyéni, hanem családi körülményeik is a társadalom közvetlen segítségét teszik szükségessé. Aki valaha kórházba került, bizonyára ismeri a személyiségvesztés félelmetes érzését: a kész tényként kifüggesztett házirend zord tiltásainak idegenségérzetét. Nos, valami ilyesfélét érezhetnek a rokkantak és az egészségügyileg más szempontból rászorulók. Annál is inkább, mert nincs annál természetesebb, ha testi-lelki hiányainál fogva, valaki eleve érzékenyebbé, sértödékenyebbé válik. Rokkantsági, értelmi állapotától vérmérsékleti adottságától függően tudja megérteni és „helyére tenni" saját egészségi állapotát. És az is megeshet, hogy egyesekből a kényszerűen eldugaszolt erők nem a legszerencsésebb réseken törnek felszínre. A társadalom részéről tapasztalható türelem és segítség az, ami a rászorultakat átlendíti a holtponton. Az orvosok, az ápolónők, a gyógypedagógusok „benti” türelmére és erőfeszítéseire a „kinti" életben nem lehet viszolygással, az épek kíméletlenségével válaszolni. Ezen a ponton pedig már nem a riporter látogatásainak érdekes képanyaga a lényeges, hanem a meglátogatónak üzenete : az, hogy az egészségesek társadalmától nem engedményeket és gyámkodást, hanem támaszt és segítséget kérnek. Amennyire lehet, könnyítsünk hát életükön! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 17
