A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-03 / 6. szám
Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809—1847) a romantikus zene egyik legrokonszenvesebb egyénisége volt. Gyakran nevezték őt a romantika Mozartjának is, utalva ezzel mindenekelőtt a két zeneszerző életrajzában és zenei világában megfigyelhető hasonlóságokra. s nem kétséges, hogy maga Mendelssohn is boldogan vállalta volna ezt a címet, hiszen Mozart volt a legnagyobb példaképe, ennek ellenére csínján kell bánnunk a jelzők osztogatásával: a felszínes benyomások és a külső jegyek alapján történő összevetések rendszerint megbosszulják magukat. Nem szabad megfeledkeznünk például a korról, amelyben a művésznek élnie adatott; Mozart a XVIII. század második felében egy kifinomult zenei ízlésű, de öntelt és önmagát nagyra tartó főúri közönségnek játszott, negyven évvel később Mendelssohnt már lelkes polgárivadékok, az egyre inkább tért hódító kapitalizmus legmarkánsabb alakjai ünnepük mint közülük valót. Pedig tulajdonképpen Mendelssohnból hiányzott az a harcias életkedv, amely ennek az öntudatos osztálynak a sajátja volt, s nagy kortársa és barátja, Robert Schumann (1810—1856) is hasztalan próbálta megnyerni öt fegyvertársul a maradi nézetek és a „filiszteusok" elleni csatáihoz, Mendelssohn az álmok világába kívánkozott, szinte menekült a valóság elől. Alig négy évtizednyi élet adatott neki, e szűkre mért idő alatt mégis számtalan remekművet komponált. Ő is, akárcsak Mozart, csodagyermekként kezdte, 9 éves korában már komoly közönség előtt zongorázik, Zelter, a zenetanára áradozó levelekben számol be Goethének az ifjú géniuszról. Az idős mester és Mendelssohn később gyakran találkoztak, s Goethe meggyőződhetett róla, hogy a derék Zelter egyáltalán nem túlzott. Az ifjú előadóművész természetesen a zeneszerzéssel is kacérkodik s tizennégy-tizenöt éves korában már figyelemreméltó, komoly müveket komponál. Szinte valamennyi zenei műfajjal megpróbálkozott; szimfóniái közül mindenekelőtt a III. (Skót-), a IV. (Olasz-) és az V. (Reformáció) szimfóniát játsszák ma-Zene és álom (175 éve született Mendelssohn) napság, de más szimfonikus alkotásai (pl. a Hebridák-nyitány vagy a Szentivánéji álom nyitány) is közkedveltek. Korán megpróbálkozott a kamarazenével is, újszerű hangzású' vonós Oktettjét például 16 évesen irta. Sajnálatos módon ezek a formás kis darabok, akárcsak vonósnégyesei, szonátái vagy dalai nem annyira ismertek és népszerűek, mint amennyire megérdemelnék. Mendelssohnak volt egy nagy jelentőségű, zenetörténeti szempontból nézve szinte felbecsülhetetlen értékű cselekedete. Húszéves korában, 1829. március 11 -én ö vezényelte Berlinben a több mint nyolcvan éve elő nem adott Máté passiót, Bachnak ezt a csodálatos alkotását. A mű és a karmester óriási sikert aratott, s tulajdonképpen ekkor fedezte fel a közönség Johann Sebastian Bachot, ekkor értette meg valójában a világ, ki volt ez az elfelejtett művész. Maga Mendelssohn is el volt ragadtatva tőle, Bach hatására két oratóriumot (Paulus, Éliás) is komponált. Ezeket is ritkán hallani, s nem volt több szerencséje az operáival sem. Igaz, a tervezett operák és egyéb színpadi müvek közül csupán néhány készült el. a többinek csak a nyitányát vagy a kísérőzenéjét ismerjük (Antigone, Ruy Bias, vagy a legismertebb, a 17 esztendősen komponált Szentivánéji álom). A mindenkori zenehallgatót elsősorban Mendelssohn zenéjének sajátos kettőssége: borongós, már-már komor melankóliája és tündérálomszerű ragyogása ejti rabul. Igaz, műveiben hasztalan keresnénk beethoveni mélységeket vagy drámaiságot, de ez a zene nem is egy elkényeztetett fiatalember muzsikája — mint vélték sokan. „Életműve sajátos sziget a német zenei romantikában — írja Kroó György. — Kevésbé volt jövőbe mutató, mint Schubert vagy Schumann zenéje; még a zenei romantika konzervatívabb ágában is ő szakadt el legkevésbé a hagyományoktól.” Ennek ellenére ma is lehet mondanivalója. (lacza) Nagy József: Vándor (vázlat-rajz) A szabadvers a szlovák költészetben (Egy érdekes antológiáról) A szabadversről, amely csupán alig egy évszázada nyerte el létjogosultságát az irodalomban, s vált „szórványból szokvánnyá", a lehető legellentmondásosabb nézetek, vélemények láttak napvilágot. Vannak, akik még azt is tagadják, hogy — prozódiailag — a szabadvers egyáltalán vers volna, s a vers és a próza között álló „harmadik minőségként” kezelik, mások szerint viszont vers ez is, igaz, maga a fogalom „a verstani szabályok nélküli verset" jelenti, s az ilyen szellemben íródott szövegek átmeneti alakzatok vers és próza között. E szusszanásnyi könyvszemle nem ad módot a kérdéssel kapcsolatos álláspontunk kifejtésére, azért most nem is lehet több munkahipotézisnél az a véleményünk, melynek értelmében a szabadverset is versként fogjuk fel. Egyébként is van valami, ami — érzésünk szerint — mesterkéltté teszi az e kérdésben folytatott vitákat, elhangzott véleményeket, ami álproblémává az egész problémát: a szabadvers e vitáktól és véleményektől függetlenül is él, méghozzá — szinte összeszámlálhatatlanul sok megjelenési formában — versként él, s mára már teljes mértékben a verskultúra elidegeníthetetlen részévé vált. Ezt bizonyítja a szabadversnek például a közép-európai kis népek és nemzetek lírájában betöltött szerepe, s az abban elfoglalt helye is. S habár mindeddig még nem született olyan összefoglaló mű — legalábbis nincs róla tudomásunk —, amely a szabadvers különböző lehetőségeit venné számba, s az egyes nemzeti költészetekben vállalt szerepét vizsgálná, napjainkban egyre több olyan részlettanulmány vagy válogatás jelenik meg, amelyek alapul szolgálhatnak egy monografikus igényű munkához. Ilyen értelemben üdvözölhető a Slovensky spisovatef könyvkiadó gondozásában, a Kruh milovníkov poézie (Verskedvelők Köre) elnevezésű sorozat 136. kiadványaként megjelenő antológia is, amely — miként a címe (Vofny véré v slovenskej poézii) mutatja — a szlovák szabadvers kialakulását, fejlődését követi nyomon a kezdetektől napjainkig. A szlovák szabadvers kezdetei ugyan úgy Ivan Krasko nevéhez fűződnek, miként a XX. századi modern szlovák költészetben annyi mindené. (Érdekességként megemlíthető itt, hogy Krasko már a Noc — Éjszaka — címet viselő legelső szabadversét odaillesztette az 1909-ben Nox et solitúdo címmel megjelent első kötetének élére, ám amelyet annak egy korábbi, és Kraskóéhoz képest konzervatívabb irodalmi ízlést képviselő szerkesztője, Svetozár Húrban Vajansky kihagyatott a költővel.) A szóban forgó válogatás, amely a fiatal költő, Ján Zambor munkája, az 1876-ban született Krasko imént említett Noc című prózaversétöl az idén huszonkilenc éves Daniel Hevier Vzbura rastlín (A növények lázadása) című prózaverséig. tekinti át a szlovák szabadvers különböző állomásait, típusait, csúcsteljesítményeit. A két háború közt elsősorban Vladimír Roy, Ján Rob Poniőan, Ján Smrek, Emil Boleslav Lukáö, Laco Novomesky és Pavol Horov nevéhez fűződik a szlovák szabadvers kidolgozásának, megteremtésének érdeme, amit aztán a második világháború éveiben a nadrealisták (a szlovák szürrealisták nevezték így magukat) — Rudolf Fábry, Ján Rak, Pavel Bunőák. Stefan Záry, Vladimír Reisel, Ján Brezina és Július Lenko — fejlesztettek tovább, s mely századunk hatvanas éveiben Miroslav Válék, Milan Rúfus, Ján Stacho, tubomír Feldek, Jozef Mihalkoviő, Ján OndruS, Ján Buzássy, Vlastimil Kovalöík, Stefan Stráíay és mások kísérleteivel kapott új lendületre, s tört új lehetőségek felé. (Külön érdekessége Ján Zambor válogatásának, hogy a jeles prózaíróktól, Rudolf Slobodától és Vincent Síkúiétól, valamint a fiatalon elhunyt neves kritikustól, Albin Bagintól is besorolt egy-egy szabadverset a gyűjteménybe.) S ha e most megjelent gyűjteménynek vannak is hiányosságai, aránytalanságai, túlzásai, egészében véve kitűnően alkalmas annak dokumentálására, hogy a 20. századi modern szlovák költészet minden tekintetben gazdagon árnyalt és korszerű, a korral mindig együtt lélegző, s a nagyobb nemzetek lírájával lépést tartó kezdeményezéseket és eredményeket tud felmutatni. TÓTH LÁSZLÓ 15
