A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-02-03 / 6. szám

Mit jelent a rehabilitáció, a gyógypedagógia, a rokkantellátás — orvosi értelemben?

A gyógyításon kívül a beteg vagy balesetet szenvedett ember visszavezetését az életbe, a családba, a társadalomba.

De vajon mit jelent mindez társadalmi értelemben?

Együttérzést ? Alamizsnát, szánalmat?

Felfogásunk szerint társadalmunkban senkinek sincs szüksége alamizsnára; a puszta szánalom pedig sértő és nem segíti, hanem visszaveti a rokkantat a beilleszkedésben.

Mit tehetünk, hogy a gyógyult, mégis véglegesen rokkant ember képes legyen elfogadni állapotát, és az egészségesek képesek legyenek befogadni s az élet minden területén magukkal egyenértékűnek tekinteni öt?

Riportom — szándékom szerint — nem kritikai, inkább tényrögzítő jellegű. Az anyaggyűjtés során, érthetően, több helyszínt is fel kellett keresnem, de az orvosi titoktartást — mind etikai szempontból, mind pedig tájékoztatóim kérését teljesítve — a riporterre is kötelezőnek érzem. Ezért megváltoztattam, esetleg iniciálékkal jeleztem szereplőim nevét. A betegekét és a velük közvetlen kapcsolatban álló egészségügyi, pedagógiai és szociális dolgozókét egyaránt. * * *

— Még senkinek sem sikerült valóban találóan és minden részletre kiterjedően megfogalmazni, mi az a rehabilitáció, ráadásul alig pár szóval, tőmondatokban — mondja a rehabilitációs intézet baleseti utánkezelö részlegének, szaknyelven: poszt-traumás osztályának főorvosa. — Betegeink többsége lelkileg összetörve, kiábrándultán érkezik ide baleset és műtét után, teli félelemmel vagy hamis illúziókkal, csodákban reménykedve. Mi azonban őszintén beszélünk minden pácienssel. Többségük ekkor rövid depresszióba esik, de olyan nyolc-tíz nap után megkezdődik a feltámadás. Betegtársaik példájából látják, hogy érdemes mozogni, dolgozni. És mi is tápláljuk őket a reménnyel. Hogy például a műlábbal is mozgásképesek lesznek és el fogják tudni látni önmagukat, hogy dolgozni is képesek lesznek majd. És közben gyógytorna szerepel napirenden, edzés, torna, a járás gyakorlása az ideiglenes protézissel, aztán a véglegessel. Ördögi munka ez, nehéz foglalkozás, amelyben orvosok, gyógytornászok, ápolónők és a pszichológus is részt vesz. El kell érni, hogy a beteg, mire begyógyul a csonk és az illető megkapja a végleges művégtagot, addigra lelkileg is gyógyult legyen.

Orvosi rehabilitációról, a mozgássérültek egészségügyi ellátásáról a mai, korszerű értelemben csupán a második világháború óta beszélhetünk. Eleinte háborús sérülések, gyermekparalizis járványok, veleszületett rendellenességek, később az ipari automatizálás és a motorizáció növelte s növeli jelenleg is

a rokkantak számát. Hazánkban — becslések alapján — a lakosság hat-hét százaléka mozgássérült, évente csupán az üzemi balesetek során sérülnek meg több tízezren.

* * *

Itt van például D. M. Jóképű, harmincöt év körüli férfi, aki most éjszakai portás egy vidéki üzemben. Egy esztendő után jött vissza az intézetbe, mert kezelőorvosa szükségesnek látta, hogy csonkerősítö gyakorlatokat végezzen.

Mint mondja, van egy kézi kezelésű tengelykapcsolóval ellátott trabantja, megtanult lépcsőt járni, aktív tagja a mozgássérültek sportegyletének, biológiai problémái — szerinte — nincsenek. Megmondta a feleségének, hogy neki csak a lába hiányzik. Aztán egy fél mondattal elárulja magát: nem szabad rágondolni...

H. L tavasszal lesz húszéves. Kisportolt, izmos felsőtest, nyílt arc, csupán a szeme tűnik kissé riadtnak. Bármit szívesen elmond, csak a másfél éve történt balesetet nem, erről még nem tud

beszélni. Ül a kerekesszékben, melegítönadrágjának két szára lent üres, a keze külön életet él:

— Nem érzem magam alacsonyabb rendűnek. Távfutásra már nem vagyok alkalmas, de mozogni tudok, és dolgozni meg tanulni is. Szeretnék főiskolára menni, csak még nem döntöttem el, mi lenne a legreálisabb ehhez a helyzethez.

— Ön a saját esetéből kiindulva ismeri a rokkantak életét, a körülményeiket. Mi az hát, amit egészségügyi vagy társadalmi szempontból fontosnak érez ?

— Nézze, másfél esztendő nagy idő, küzben bőven volt időm sok mindenre rájönni. Például arra, hogy a rokkantak, esetleg a fogyatékosok helyzetét nemcsak a veszteségeik és a külvilág ítélete határozza meg, hanem a saját személyiségük és a magatartásuk is. Persze, a magunkfajta ember legsúlyosabb, legnehezebben feldolgozható élménye az elszigeteltség. Újra és újra átélem, hogy mindaz, ami az ép ember számára természetes közeg és megszokott mozgástér, tehát az utca, a közlekedési

eszközök, üzletek, hivatalok, szórakozóhelyek, mindez számomra szinte elérhetetlen. Így az emberi kapcsolatok java részéből is kirekesztettnek érzem magam. A társadalom fontos feladatának érzem ezért, hogy könnyítsen kényszerű körülményekhez kötött létfeltételeinken, elvégre nekünk is szükségünk van a közösségi életre.

A társadalom, vagy ha úgy tetszik, hát a külvilág feladata, hogy befogadjon és feltételeket teremtsen; az orvostudományé pedig hogy gyógyítson és önbizalmat adjon.

— Az orvosi rehabilitáció a meglévő mozgásszervek és azon belül is az izomzat fejlesztése — magyarázza a főorvos. — Minden szervben, az egész szervezetben vannak tartalékok, így az izömzatban is. Lehet fél tüdővel és fél vesével élni, vakon is olvasni, enyhén csökkent szellemi képességgel kétkezi munkát végezni, lehet fél lábbal vagy bénult alsótesttel is mozogni, csak meg kell edzeni, meg kell tanulni használni azt, ami megmaradt.

Hogy ez pontosan mit jelent, azt

addig nem értettem és nem érzékeltem, amíg nem láttam szakember által vezetett kondicionáló órát. A betegek féllábon ugrálva pingpongoztak, tollaslabdáztak, súlyzóztak^ kötélre húzódzkodtak; esni tanultak meg fölállni. Az ilyen tornaórán semmi sem esetleges, minden gyakorlatnak határozott célja van. A pingpongozókra mutatva mondja a gyógypedagógus: — Nagyon utálnának, ha azt kérném, hogy ötször ugrálják körül a termet. Játék közben ugyanezt megteszik, észrevétlenül.

Az orvosi rehabilitáció a sérült életében néhány hónapot, legfeljebb másfél-két évet vesz igénybe. Utána még évek, évtizedek következnek: értelmes tevékenységgel — vagy anélkül. Az egészségügyi dolgozók véleménye szerint a rászorultak többségében megvan az akarat, hogy újrakezdje életét — reálisan. Minden azon múlik, hogy a külvilágban elfogadják-e, vagy sem, elutasítják-e, vagy sem az illetőt.

A rokkantak között ma még sok az olyan beteg, aki nem tudja: mi lesz a jövője.

(Folytatás a 17. oldalon)

Hétvégi levél

Hazánk a főiskolát végzett magas szakképzettségű dolgozók mennyisége tekintetében megelőz egész sor fejlett kapitalista országot, tehát az elsők közé tartozik a világon. Az összlakossághoz viszonyítva hazánkban minden 25 lakosra jut egy főiskolát végzett ember. Ha ehhez hozzászámítjuk azokat, akik szakközépiskolát végeztek, akkor olyan hatalmas szellemi kapacitás rajzolódik ki előttünk, amire nem volt példa hazánk történelmében. Azonban már más kérdés az. hogy a főiskolát végzett szakemberek száma hogyan oszlik meg a nemzetgazdaság különböző ágazatai között. Mert a statisztikai kimutatásból az is kitűnik, hogy pl. a gépiparban az ott dolgozók mindössze 3 %-a, a textiliparban pedig csak 1,8 %-a rendelkezik főiskolai műveltséggel. Megállapítást nyert az is, hogy a végzős főiskolások mindössze 18 %-a megy az iparba dolgozni. Ez viszont minden fejlettebb ország arányszámánál alacsonyabb. Világos tehát, hogy aránytalanul alacsony a magas szakképzettségű dolgozók száma azokon a szakaszokon, melyek döntőek a tudományos-műszaki forradalom megvalósításánál. Felvetődik tehát a kérdés, milyen értéke van a műszaki haladás és az anyagi termelés szempontjából annak, hogy az értelmiség mennyiségi számát illetően az élvonalban állunk. Mi értelme van annak, hogy az egyik oldalon egyre több főiskolás kerül ki az életbe, ha ez a mennyiségi mutató nincs összhangban a nemzetgazdaság követelményeivel és szükségleteivel. Arra van tehát szükség, hogy a főiskolák és egyetemek ne váljanak az öncélú diplomaszerzés fórumaivá, hanem az egyes fakultásokon tanulók létszáma fejezze ki a nemzetgazdaság, a társadalom valódi szükségleteit. Ezt a követelményt tűzi ki elénk a CSKP KB 8. plenáris ülése is, amikor hangsúlyozta: „Az oktatási-nevelési folyamatnak következetesen kapcsolódni kell a társadalom jövőbeli szükségleteihez a tudomány-technika, az ekonómia szükségleteihez.” Amit fentebb elmondtunk, fölöttébb elgondolkodtató azért is, mert hazánkban tervgazdálkodás van. Tervezzük a termelést és az oktatást is. A népgazdasági tervekből kiolvasható az is, hogy a népgazdaságnak, a társadalomnak hány mérnökre, jogászra, történészre, geológusra, nyelvészre van szüksége; hogy egy adott időszakban melyek azok a döntő szakaszok, melyekre a főiskolai oktatás területén összpontosítani kell. A főiskolai hallgatók összetétele jelenleg nem felel meg a tudományosműszaki forradalom szükségleteinek, s ez gátolja további előrehaladásunkat, gazdasági életünk fejlődését. A jelenlegi helyzet orvoslása érdekében új szemléletre van szükség, nemcsak azok részéröl, akik felelősek a főiskolák irányításáért, hanem — a pályaválasztást illetően — új szemléletre van szükség a családokban is. Emlékszem arra, hogy a CSEMADOK Központi Bizottságán is sokszor felvetődött az a probléma, hogy a magyar nemzetiségű fiatalok közül évek hoszszú során át kevés a jelentkező a gépészeti és más reál irányzatú főiskolákra. A humán értelmiség jelentőségét senki sem vonja kétségbe, csupán azt tartjuk egészségtelennek, hogy a műszaki pályák iránt még ma sem megfelelő az érdeklődés és a főiskolát végzett fiatalok 82 százaléka az iparon kívül helyezkedik el. Ha ehhez még hozzászámítjuk azt is, hogy sok reál szakot végzett főiskolás is később nem a végzettségének megfelelő munkaszakaszra megy* dolgozni, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha a tudományos-műszaki forradalom vívmányainak a gyakorlati megvalósítása nem olyan, mint szeretnénk. Valamennyiünk kötelessége, hogy az egészségtelen jelenségeket kiküszöböljük.

3