A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-27 / 5. szám
MORA FERENC dések foglalkoztatják. A mindennapok apró —mondhatnánk prózai — történései éppúgy, mint az egész emberiség létével összefüggő, napjainkban mindinkább előtérbe kerülő sarkalatos kérdések. (Példaként említsük meg pl. a Gazdasági udvar, illetve Az atomkor melankóliája című képeit) Ezekre a kérdésekre keresi a választ alkotásaiban, legyen az efvontabb témájú kompozíció, vagy akár egy Urai táj megfogalmazása. Lényegében ez fogta össze egységes egésszé a kiállítás sokrétűnek tűnő anyagát, amelyet a művésznek az utóbbi öt esztendőben készült alkotásai közül válogattak a kiállítás rendezői. tősen sokrétű volt, ami egyrészt Kopócs Tibor kísérletező alkatával, másrészt sokrétű érdeklődésével magyarázható. A tárlat anyagát végignézve senkinek sem okozhatott különösebb gondot annak megállapítása, hogy az alkotó művészt elsősorban a ma emberét érintő kér-NÉMETH GYULA (Keszeli Ferenc felvételei) ÖT PÓKNAK HÁNY LÁBÁRÓL Ez a történet csak akkor kedves, ha annak a szavaival mondom el, akitől hallottam. Adom, ahogy kaptam, se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle. — Ha én most azt kérdezném tőled — kezdte a barátom —, hogy öt póknak hány lába van, te azt gondolnád, hogy valami figurásat kérdeztem. Olyasmit, mint az a találós mese, hogy „ipádnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?" Pedig az ón kérdésem halálosan komoly kérdés. Hiszen mindjárt meglátod, hogy ezen fordul meg a tekintélyem. Aki ebben segítségemre nincs, az maga is részes a tekintélylejáratás bűnében, amely oly szomorú ismérve destruktív korunknak. Tegnap délben ugyanis az történt, hogy amint savanyú ábrázatomat odatartottam a kislányom elé, nem az életet megédesítő gyermeki csók talál homlokomon, hanem ez az alattomos kérdés: — Apukám, hány lába van a póknak? — Mi közöd hozzá? — bújtattam tudatlanságomat ösztönösen az apai tekintély hangjába. Dicséretemre legyen mondva, a gyerek nincs hozzászokva ehhez a hanghoz, azért virágszeme egyszerre könnybe borult. Pityeregve teszi elém a számtankönyvét. — Tessék, apukám. Ebben van a kérdés. Megnézem a könyvet. Schulz Imre művelte az elemi második osztály számára, és Kiinda Károly dolgozta át a szerző hátrahagyott jegyzetei szerint. Szép könyv nagyon, dominókockák is vannak belerajzolva. És csakugyan benne van az a kérdés is: öt póknak hány lába van? — Ehhe, ehhe — vett erőt rajtam a köhögés —, aztán ez leckére van? — Dehogy, apuka — mondta a gyerek fölényes hrtosollyal —, ezt csak vizsgái példának adta föl a tanító néni, mert azt mondta, ez nagyon könnyű. Most már mit mondjon ilyenkor a magamfajta ember, aki sohase működött politikai pályán, ennélfogva nagyon ügyetogyottan hazudik? Normális apa azt mondaná: „ejnye, de nagy csacsi vagy te, kislányom, hogy még ezt se tudod" — aztán mérgesen fölkapná az újságot, és amögött törné az eszét, hogy hogy is áll a dolog a pókok lábával. De hát én nem lehetek normális apa, mert én pedagógusnak készültem valaha, s a pedagógia eltörölhetetlen jegyet nyom az ember leikébe, mint a vörös bor a fehér abroszba. — Olvassuk meg, az a legegyszerűbb — mondtam a gyereknek egy háborús államférfi határozottságával, és ezzel billentettem fel családi szentélyünk európai egyensúlyát. Mert persze hogy legegyszerűbb volna megolvasni a pók lábát, de hát ahhoz pók is kellene, legalább egy darab. De hát hol vegyük a pókot? Istenem, hát adjon anyuka, hiszen azért gazdasszony. Nem bánjuk mink, ha akkorka lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen. Anyuka olyan nagy mester, hogy elöbbutóbb a Fiastyúkot is lehozza az égről a mi kedvünkért — könnyebb is az, mint a piacon vásárolni —, de pókot ö se tudott adni. — Honnan a pokolbul vegyek én pókot? — nézett körül kétségbeesetten. — Svábbogár nem jó lesz? Felvilágosítottuk, hogy minket a svábbogár végtagviszonyai nem érdekelnek. Nekünk pók kell, mert az van előírva. — Talán kérhetnénk a házmesteréktől — orientálódott a gyerek új lehetőségek felé. Vesztére tette, mert az anyja egyszerre olyan lett, mint a baziliszkusz. Még csak az kellene, hogy pókot kérjünk kölcsön! Egyszerre tele lenne vele a. ház, hogy nekünk még pókunk sincs! Hát hiszen nincs is no, akárhogy cifrázzuk a dolgot. A pincétől a padlásig mindent fölhánytunk, papírkosarat kifordítottunk, kalapskatulyás polcra fölmásztunk, függönyrudakat levertünk, még a frakkomat is megmotoztuk: egy fiapók se sehol. Hanem találtam a sifonér sarkában egy icipici kis skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése, az ördög találgassa, milyen gyűrűt adtunk el belőle, mikor még volt mit eladni — az bizonyos, hogy ezt az Isten is pókistállónak szánta. — Nézd-e — tartom oda a gyerek kisírt szeme elé —, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz. — Nem ér az semmit — eredt el a könnye megint szegénykémnek. — Nem lesz már minekünk pókunk ebben az életben. Soha meg nem tudhassuk, öt póknak hány lába van. De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha vissza nem tart az a meggondolás, hogy ki győz meg engem akkor cipővel? — Megállj, gyermekem -»• vettem erőt magamon —, majd mindjárt kerítek én okos embert, aki megmondja, hány lába van a póknak. Azt én is fölérem ésszel, hogy erre való a lexikon, meg is van nekem a Révai a Mons Ottó kötetig, de már annyi pénzem nekem nem lesz életemben, amennyibe a pókos kötet kerülne. Ezért szorultam az okos könyv helyett okos emberre. Nekivágtam a világnak — s még azóta nem kerültem haza. Másfél nap óta nem találtam embert, aki biztosan meg tudta volna mondani, hány lába van a póknak. Pedig kérdeztem a borbélyomtól, a trafikostól, két egyetemi tanártól, egy akadémiai levelező tagtól és a kerületi rendőrfőkapitánytól. Mind azt állította, hogy már látott pókot, de egyik se olvasta meg a lábait. Most még a tanfelügyelőt fogom megkérdezni, de attól félek, barátom, sohase fogom többet látni a famíliámat. * Azt hiszem, szegény barátom saját tekintélye érdekében attól se riadt volna vissza, hogy meginterpellálja a kultuszminisztert, van-e tudomása róla, öt pók hány lábbal rendelkezik — de most már nem kerül erre a sor. Összeszedtem a tudományomat, és megmentvén a kultuszminisztert, barátomat visszasegítettem a családi tűzhelyhez. Ő már tudja, hány lába van öt póknak. Az olvasó is szeretné tudni, de neki nem árulom el. Járjon utána személyesen, és nagy öröme lesz benne, ha érzi, hogy még a vizsgakérdésre is meg tudna felelni a második elemiben. 50 éve halt meg Móra Ferenc a kiváló magyar prózairó és publicista 15
