A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-01 / 27. szám
Bartalos Menyhért pályaképét azzal is lehet kezdeni, hogy a bevezetőben nem róla, hanem jóemlékű mesteréről, Venéni Lajosról szólok. Ez az ember az első világháború egyik hadifogoly-táborából, Omszkból levélben fordult a híres orosz magnemesítöhöz, Talanovhoz. Kérése az volt, hogy mellette szeretne dolgozni, mert magnemesítő lévén módfelett érdeklik őt a szibériai búzafajok s szeretné megcsinálni e rendkívül fagyálló vadfajok rendszerezését. A történet úgy folytatódott, akár a mese. Venéni Lajos hosszú évekig dolgozott Tomszkban s amit elvégzett, az hosszú időkre garantálta, hogy nevét máig sem felejtették el a Szovjetunióban. Venéni később Anyaién alapított magnemesítőtt, majd a második világháborút követően már a Csallóközben, Gombán dolgozott. Két fiatalember olyan volt mellette, akikre legjobban számított, akikről tudta, biztosan vérbeli nemesítők lesznek egyszer. Az egyik Rákóczi Lajos volt, a másik Bartalos Menyhért. Rákóczi Anyaláról jött Venénivel, Bartalos a szomszédos Tejfaluról — némi kerülővel. Mert előbb Győrben leérettségizett, aztán Mosonmagyaróváron kezdett el tanulni, a város nagyhírű egyetemén. De közbeszólt a háború és Bartalos Menyhért csak 1949-ben vette át a diplomáját. Időközben franciaországi hadifogolynak is mondhatta magát, ahol szakképzett bányászt faragtak belőle. Bartalos Menyhért közel húsz esztendővel később, 1977-ben még visszatért Mosonmagyaróvárra, ahonnét aztán doktori titulus sál jött haza. A jelen pillanatban két kiváló búzafajta kötődik szorosan a nevéhez: a Solaris és az Istra. Ez a két fajta pedig igen közvetlen összefüggésben van egy kitüntetéssel. Bartalos Menyhért a közelmúltban Klement Gottwald állami-díjat kapott. Mondhatni, régen ismerem öt és persze kollégáját, barátját, pályatársát, Rákóczi Lajost is. Életük, pályájuk tulajdonképpen csaknem négy évtized során fonódott össze s amit hosszas, türelmes kitartással megteremtettek, az egyértelműen közös alkotás. Igen, alkotás. Nincs rá okom, hogy szerénytelennek érezzem a fogalmat. Inkább e két ember szerény. A Solaris premierje után „Szerény emberek" cím alatt írtam róluk és íme, most évek múltán igazolódik, mennyire találó volt a cím, hiszen sokszori találkozása-Bartalos Menyhért ink során csak most, a legutolsó alkalommal derült ki például az, hogy Bartalos Menyhértnek doktori cím is „kallódik" valahol az érdemei között. Meg aztán az is új nekem, hogy Bartalos Menyhért a hatvanadik évét tapossa. Nemcsak új, de meglepő is. S amikor mindez kiderül, megkérdezem tőle, nem fáradt-e vajon? — hiszen nemzedékének soraiból sokakat kidöntött, félreállított már ez a rájuk igen jellemző munkaszeretet. — Lehetett-e bármikor is fáradt egy parasztember? Nem. Én parasztősöktől származom, tehát magam is paraszt vagyok. Jó érzés tudni, hogy nemcsak a génjeiket, hanem az életformájukat is hordozom, melynek lényegi tulajdonsága nem más, mint a jól végzett munka öröme. Hát igen. Aki elfárad, az feladja a terveit, hivatástudatát, önbizalmát veszti... hadd ne folytassam. Bizonyos vagyok benne, hogy Bartalos Menyhért szembetűnő és igen rokonszenves egyensúlyának titka valahol e hivatás és az elhivatott ember kölcsönhatásaiban keresendő. Mert úgy tűnik, hogy ez a csendes harmónia más, általam ismert növénynemesítőkre is jellemző — lásd Rákóczi Lajost, vagy Szarnák Istvánt, akiről a szomszédos hasábokon ugyanebből az apropóból írunk. Túlegyszerüsítve talán az sejlik föl mindebből, hogy aki nemesít, az maga is nemesedik — bár lehet, hogy alig van itt szó többről, mint szójátékról. Az azonban bizonyos, hogy kevés olyan emberrel találkoztam életemben, mint ők hárman: Szarnák, Rákóczi és Bartalos. Abban a korban vannak, amikor már apró megnyilvánulásokból is kiderül az ember hivalkodástól távolálló műveltsége, a nagy szavaktól és látványosságoktól mentes humanizmusa, szerénysége, amikor könnyű megsejteni, hogy tartalmas, gazdag élet hordozóival állok szemben. És meglehet, hogy mindezt a türelem teszi, ez az egyik legritkább és legértékesebb emberi erény ... Mert hogy a türelem az ő szakterületükön alapfeltétel, ahhoz talán semmi kétség sem férhet, hiszen egy-egy növényfajta megteremtése a legszerencsésebb esetben is minimum tíz-tizenöt esztendőt vesz igénybe. És tudni kell, hogy ez az idő annak fenyegetésével telik, hogy még a legzseniálisabb nemesítő sem lehet biztos benne, vajon nem végzödik-e kudarccal egy-egy ilyen hosszú folyamat. Mindez egyszerűen előre kiszámíthatatlan, ugyanakkor az sem állítható, hogy a nemesítés alapfeltételei közé a szerencse-tényező jelentős módon beszámítható lenne. Annyit mindenesetre el kell mondani, hogy a Solaris búzafajtát világviszonylatban is rekordidő alatt sikerült Sósszigeten kinemesíteni. Sóssziget tehát az a hely, ahol Bartalosék kis kollektívája dolgozik. Úgy tetszik, Csallóköz legszebb pontján vagyunk, szöcskeugrásnyira az eperjesi üdülőteleptől, mégis mérhetetlenül távol annak zsivajától. Az ötvenes évek elején Venéni Lajos, a természet, a vizek, és képzőművészet csodálója elindult két ifjú kollégájával, hogy a gombai nemesítő-állomást áttelepítendő egy új, a kívánalmaknak eszményibb módon megfelelő helyet keressenek. így lett Sósszigeten magnemesítő-állomás s majd a negyedszázad során három államilag elismert búzafajta, öt dinnye, egy paprika, egy bükköny, és öt takarmánycirokfajta lépett ki e oázis küszöbén. Sósszigetet leírni nehéz. A festő. Szabó Gyula hagyatékában számos csodálatos festmény, akvareli, vázlat őrzi e táj szépségét, és persze önmaga szépségét is őrzi Sóssziget, mert vigyáznak rá. Tudni kell, hogy Venéni Lajos Szabó Gyula önzetlen mecénása volt, ily módon a már halott mester és a szintén halott mecénás hagyatékában nagyon sok sósszigeti ihletésű mű található. Túl mindezen pedig Bartalos Menyhértben és Rákóczi Lajosban, Szabó ' művészetének gyűjtőit, hódolóit és értőit is tisztelhetjük. A már említett türelmen kívül a táj szépsége, csendje, nyugalma is bizonyosan belejátszik mindabba, ami a sósszigeti sikereket és embereket formálta, de nem mellőzhető az a tény sem, hogy ők is belejátszottak e lokalitás természeti képének alakításába. Úgy hogy megőrizték és egyben alakították, formálták is. Igaz, ez szélesebb vonatkozásokban is elmondható, hiszen a Solarist és az Istrát szerte az országban, sőt határainkon túl is igen eredményesen termelik s ez eredmény nem csupán a magas hektárhozamokból áll, de abból is, mennyire ellenálló egy-egy fajta . .. Jobban teszem, ha bele se kezdek az ilyen felsorolásba, mert Bartalos Menyhért hallgatva, illetve az ö doktori értekezését — izgalmas olvasmány — lapozgatva látnom kell, hogy egyegy növényfajta jó tulajdonságai mily sok tényezőből állnak. Az ember akkor kezdte háziasitani az állatokat és akko^kezdett növényt termeszteni, amikor a természet terített asztalánál többen álltak, mint ahányan a kínálatból jóllakhattak volna. A „túlnépesedéskor" tehát. Rég volt. Az idézőjel nélküli túlnépesedésről pedig alig néhány évtizede beszél a világ, ahol a terméseredmények egyre nagyobbak, s mely világ egyes részein szinte a terméseredményekkel párhuzamosan növekszik az éhezők, mi több, az éhhalálban elpusztulok száma. Rettentő tények, elrettentő számokban kifejezve. A jerikói ásatásoknál az időszámításunk előtti nyolcadik évezred búzája került elő a föld alól... A jelen pillanatban a világon annyi búza és rizs terem hogy ez a mennyiség az egész földgolyó emberi fogyasztását kielégítené ... de csak kielégítené, ha nem lenne baj az elosztással. De sajnos, a kenyér a földön egyelőre még rosszul osztódik el. Gondolom ez az egyetlen tény, ami a Bartalos Menyhérthez hasonló nemesítők örömét sokszor igazán megkeserítheti. Bár hozzá kell tenni, hogy amíg egy álomból államilag elismert búzafajta lesz, addig a kísérleti folyamat során a kudarcveszélyek szinte megszámlálhatatlanok. De hinni kell, szeretni, és érteni hozzá. A kenyérfogyasztó ember, az olvasó kézszorítását kívánjuk e írással továbbítani Bartalos Menyhértnek és mindazoknak akik részesei a közelmúltban kitüntetett nemesitők sikereinek. KESZELI FERENC A szerző felvétele 13
