A Hét 1983/2 (28. évolyam, 27-52. szám)

1983-07-01 / 27. szám

Bartalos Menyhért pályaképét azzal is lehet kezdeni, hogy a bevezetőben nem róla, ha­nem jóemlékű mesteréről, Venéni Lajosról szólok. Ez az ember az első világháború egyik hadifogoly-táborából, Omszkból levél­ben fordult a híres orosz magnemesítöhöz, Talanovhoz. Kérése az volt, hogy mellette szeretne dolgozni, mert magnemesítő lévén módfelett érdeklik őt a szibériai búzafajok s szeretné megcsinálni e rendkívül fagyálló vadfajok rendszerezését. A történet úgy foly­tatódott, akár a mese. Venéni Lajos hosszú évekig dolgozott Tomszkban s amit elvég­zett, az hosszú időkre garantálta, hogy nevét máig sem felejtették el a Szovjetunióban. Venéni később Anyaién alapított magneme- sítőtt, majd a második világháborút követő­en már a Csallóközben, Gombán dolgozott. Két fiatalember olyan volt mellette, akikre legjobban számított, akikről tudta, biztosan vérbeli nemesítők lesznek egyszer. Az egyik Rákóczi Lajos volt, a másik Bartalos Meny­hért. Rákóczi Anyaláról jött Venénivel, Barta­los a szomszédos Tejfaluról — némi kerülő­vel. Mert előbb Győrben leérettségizett, az­tán Mosonmagyaróváron kezdett el tanulni, a város nagyhírű egyetemén. De közbeszólt a háború és Bartalos Menyhért csak 1949-ben vette át a diplomáját. Időközben franciaor­szági hadifogolynak is mondhatta magát, ahol szakképzett bányászt faragtak belőle. Bartalos Menyhért közel húsz esztendővel később, 1977-ben még visszatért Moson­magyaróvárra, ahonnét aztán doktori titulus sál jött haza. A jelen pillanatban két kiváló búzafajta kötődik szorosan a nevéhez: a Solaris és az Istra. Ez a két fajta pedig igen közvetlen összefüggésben van egy kitünte­téssel. Bartalos Menyhért a közelmúltban Klement Gottwald állami-díjat kapott. Mondhatni, régen ismerem öt és persze kollégáját, barátját, pályatársát, Rákóczi La­jost is. Életük, pályájuk tulajdonképpen csak­nem négy évtized során fonódott össze s amit hosszas, türelmes kitartással megte­remtettek, az egyértelműen közös alkotás. Igen, alkotás. Nincs rá okom, hogy szerény­telennek érezzem a fogalmat. Inkább e két ember szerény. A Solaris premierje után „Szerény emberek" cím alatt írtam róluk és íme, most évek múltán igazolódik, mennyire találó volt a cím, hiszen sokszori találkozása­Bartalos Menyhért ink során csak most, a legutolsó alkalommal derült ki például az, hogy Bartalos Menyhért­nek doktori cím is „kallódik" valahol az érdemei között. Meg aztán az is új nekem, hogy Bartalos Menyhért a hatvanadik évét tapossa. Nemcsak új, de meglepő is. S amikor mindez kiderül, megkérdezem tőle, nem fáradt-e vajon? — hiszen nemzedéké­nek soraiból sokakat kidöntött, félreállított már ez a rájuk igen jellemző munkaszeretet. — Lehetett-e bármikor is fáradt egy pa­rasztember? Nem. Én parasztősöktől szár­mazom, tehát magam is paraszt vagyok. Jó érzés tudni, hogy nemcsak a génjeiket, ha­nem az életformájukat is hordozom, melynek lényegi tulajdonsága nem más, mint a jól végzett munka öröme. Hát igen. Aki elfárad, az feladja a terveit, hivatástudatát, önbizalmát veszti... hadd ne folytassam. Bizonyos vagyok benne, hogy Bartalos Menyhért szembetűnő és igen ro­konszenves egyensúlyának titka valahol e hivatás és az elhivatott ember kölcsönhatá­saiban keresendő. Mert úgy tűnik, hogy ez a csendes harmónia más, általam ismert nö- vénynemesítőkre is jellemző — lásd Rákóczi Lajost, vagy Szarnák Istvánt, akiről a szom­szédos hasábokon ugyanebből az apropóból írunk. Túlegyszerüsítve talán az sejlik föl mindebből, hogy aki nemesít, az maga is nemesedik — bár lehet, hogy alig van itt szó többről, mint szójátékról. Az azonban bizo­nyos, hogy kevés olyan emberrel találkoztam életemben, mint ők hárman: Szarnák, Rá­kóczi és Bartalos. Abban a korban vannak, amikor már apró megnyilvánulásokból is ki­derül az ember hivalkodástól távolálló mű­veltsége, a nagy szavaktól és látványossá­goktól mentes humanizmusa, szerénysége, amikor könnyű megsejteni, hogy tartalmas, gazdag élet hordozóival állok szemben. És meglehet, hogy mindezt a türelem teszi, ez az egyik legritkább és legértéke­sebb emberi erény ... Mert hogy a türelem az ő szakterületükön alapfeltétel, ahhoz talán semmi kétség sem férhet, hiszen egy-egy növényfajta megte­remtése a legszerencsésebb esetben is mi­nimum tíz-tizenöt esztendőt vesz igénybe. És tudni kell, hogy ez az idő annak fenyege­tésével telik, hogy még a legzseniálisabb nemesítő sem lehet biztos benne, vajon nem végzödik-e kudarccal egy-egy ilyen hosszú folyamat. Mindez egyszerűen előre kiszámíthatatlan, ugyanakkor az sem állít­ható, hogy a nemesítés alapfeltételei közé a szerencse-tényező jelentős módon beszá­mítható lenne. Annyit mindenesetre el kell mondani, hogy a Solaris búzafajtát világvi­szonylatban is rekordidő alatt sikerült Sós­szigeten kinemesíteni. Sóssziget tehát az a hely, ahol Bartalosék kis kollektívája dolgozik. Úgy tetszik, Csalló­köz legszebb pontján vagyunk, szöcskeug- rásnyira az eperjesi üdülőteleptől, mégis mérhetetlenül távol annak zsivajától. Az ötvenes évek elején Venéni Lajos, a termé­szet, a vizek, és képzőművészet csodálója elindult két ifjú kollégájával, hogy a gombai nemesítő-állomást áttelepítendő egy új, a kívánalmaknak eszményibb módon megfe­lelő helyet keressenek. így lett Sósszigeten magnemesítő-állomás s majd a negyedszá­zad során három államilag elismert búzafaj­ta, öt dinnye, egy paprika, egy bükköny, és öt takarmánycirokfajta lépett ki e oázis küszöbén. Sósszigetet leírni nehéz. A festő. Szabó Gyula hagyatékában számos csodálatos festmény, akvareli, vázlat őrzi e táj szépsé­gét, és persze önmaga szépségét is őrzi Sóssziget, mert vigyáznak rá. Tudni kell, hogy Venéni Lajos Szabó Gyula önzetlen mecénása volt, ily módon a már halott mester és a szintén halott mecénás hagya­tékában nagyon sok sósszigeti ihletésű mű található. Túl mindezen pedig Bartalos Menyhértben és Rákóczi Lajosban, Szabó ' művészetének gyűjtőit, hódolóit és értőit is tisztelhetjük. A már említett türelmen kívül a táj szép­sége, csendje, nyugalma is bizonyosan be­lejátszik mindabba, ami a sósszigeti sikere­ket és embereket formálta, de nem mellőz­hető az a tény sem, hogy ők is belejátszot­tak e lokalitás természeti képének alakítá­sába. Úgy hogy megőrizték és egyben alakí­tották, formálták is. Igaz, ez szélesebb vo­natkozásokban is elmondható, hiszen a So- larist és az Istrát szerte az országban, sőt határainkon túl is igen eredményesen ter­melik s ez eredmény nem csupán a magas hektárhozamokból áll, de abból is, mennyire ellenálló egy-egy fajta . .. Jobban teszem, ha bele se kezdek az ilyen felsorolásba, mert Bartalos Menyhért hallgatva, illetve az ö doktori értekezését — izgalmas olvas­mány — lapozgatva látnom kell, hogy egy- egy növényfajta jó tulajdonságai mily sok té­nyezőből állnak. Az ember akkor kezdte háziasitani az állatokat és akko^kezdett növényt termesz­teni, amikor a természet terített asztalánál többen álltak, mint ahányan a kínálatból jóllakhattak volna. A „túlnépesedéskor" te­hát. Rég volt. Az idézőjel nélküli túlnépese­désről pedig alig néhány évtizede beszél a világ, ahol a terméseredmények egyre na­gyobbak, s mely világ egyes részein szinte a terméseredményekkel párhuzamosan nö­vekszik az éhezők, mi több, az éhhalálban elpusztulok száma. Rettentő tények, elret­tentő számokban kifejezve. A jerikói ásatá­soknál az időszámításunk előtti nyolcadik évezred búzája került elő a föld alól... A jelen pillanatban a világon annyi búza és rizs terem hogy ez a mennyiség az egész földgolyó emberi fogyasztását kielégíte­né ... de csak kielégítené, ha nem lenne baj az elosztással. De sajnos, a kenyér a földön egyelőre még rosszul osztódik el. Gondolom ez az egyetlen tény, ami a Bartalos Menyhérthez hasonló nemesítők örömét sokszor igazán megkeserítheti. Bár hozzá kell tenni, hogy amíg egy álomból államilag elismert búza­fajta lesz, addig a kísérleti folyamat során a kudarcveszélyek szinte megszámlálhatatla- nok. De hinni kell, szeretni, és érteni hozzá. A kenyérfogyasztó ember, az olvasó kéz­szorítását kívánjuk e írással továbbítani Bar­talos Menyhértnek és mindazoknak akik részesei a közelmúltban kitüntetett nemesi­tők sikereinek. KESZELI FERENC A szerző felvétele 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom