A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-22 / 30. szám
az a bika le nem ereszkedik, amíg csak él. Amint János bácsi ezeket a dolgokat végiggondolta, s végzett a legelő körülfüstölésével is, subáját a friss fűre terítette, s leheveredett kicsit, hogy megpihenjen. Egy ideig elnézegette a fölötte úszkáló tavaszi felhőket, aztán a jószágot kezdte mustrálgatni, s lelkében igen örült a békésen legelésző állatoknak. A csendes heverészés közben észre sem vette az idő múlását, csak a faluból odahallatszó harangszóra ült fel a subáján. — No, hát dél lenne — szólt oda a mellette éberen őrködő kutyájának. Az meg, mintha értené szavát, vidáman vakkantgatva körbefutkosta a leteritett subát. Az öreg pedig így folytatta: — Gyerünk a gémeskúthoz, szomjas a jószág, telemerjük a vályút. A gazdasszony is hamarosan itt lehet az ebéddel. Csakugyan, mikorra végeztek az itatással, s a tehenek szerte a legelőn delelni tértek, megérkezett öreg János felesége, s kirakosgatta a suba mellé a párolgó ételt. Eddegélni kezdett hát az öreg pásztor, s közben elbeszélgetett a feleségével egyröl-másról, a faluról, az emberek ügyes-bajos dolgairól. Szóba került a szomszéd falusi gulyás is, aki régi ellensége volt János bácsinak, s ha csak tehette, kárt okozott neki. De amikor a felesége aggódva sóhajtott, hogy az idén vajon mit gondol majd ki ellenük a megveszekedett pásztor, öreg János csak legyintett: — Hagyd el, asszony, egy kurta szóra sem érdemes a dolog. Rosszabb időket is megéltünk már, oszt mégis itt vagyunk. Meg aztán semmit, de semmit nem tehet az nekünk az ő porszemnyi tudományával. Mikor pedig az öreg elköltötte az ebédet, asszony batyuba kötötte a kiürült edényeket, s elköszönve, hazaindult a faluba ... Teltek-múltak a napok, egy idő után a jószág szemmel láthatóan szépen kigömbölyödött, még a szőre is másként csillogott, mint a didergős télidőn, nem csoda hát, ha öreg János, de még hűséges puli kutyája is elégedett volt a dolgok ilyetén kedvező állásával. Már jócskán bent jártak május havában, amikor az egyik délelőtt váratlan dolog történt. Öreg János most is a subáján heverészett, de egyszerre csak vad, éktelen kiabálás ütötte meg a fülét. El nem képzelhette, miféle hangok verik fel a békés délelőtt csöndjét. Felült hát kíváncsian a subáján, de nem akart hinni a szemének. A teheneken, a bikán, na meg a pulin kívül egy termett lelket sem látott a legelőn, csak a nagy kurjöngatást és ostorpattogást hallotta. S rövidesen látja ám, hogy a gulya kezd egybeterelödni. s indul elfelé, mintha csak hajtaná valaki pásztor módra. De nem tett semmit, a pulit is maga mellé füttyentette, s várt. A kiabálás, az ostordurrogás egyre hallatszott, a tehéncsorda meg engedelmesen terelődött kifelé a legelőről. Igen ám, terelődött, de csak amíg a legelő szélét el nem érte. Mert ott aztán földbe gyökerezett mindnek a lába, egy tapodtat sem tudtak tovább menni. A körbefüstölt legelő nem engedte az állatokat. Ekkor a kiabálás egy időre dühös szitkozódásba csapott át, aztán a gazdátlan hangokat elnyelte a föld. Újra csend lett a réten, a gulya békésen szétszéledve ismét legelészni kezdett, mintha mi sem történt volna. No ha igy, akkor öreg János is visszatelepedett a subára. De azért ősz bajusza alatt elmosolyodott, mert tudta ő már, honnan is fúj a szél. S titokban örült, hogy az ő tudománya többet ér a szomszéd falu gulyásáénál. Elgondolta, mint eszi majd ellenfelét a méreg a balul kiütött jószágrablás okán, s bajusza alatt egyre még szélesebbre húzódott a szája. Mosolygós gondolataiból csak a déli haMESE(JÁTÉK) A RÉGMÚLTRÓL Kmeczkó Mihály gyermekszfnművének ősbemutatójáról rangszó állította talpra. Vizet mert a vályúba a jószágnak, majd a meghitt rend szerint megérkezett a felesége is az ebéddel. Letelepedtek hát a subára, s öreg János kanalazgatni kezdte a meleg levest. Szóval sem említette asszonyának a délelőtt történteket, gondolván, minek zavarja meg a lelkét ilyen dolgokkal. Már éppen a végén járt az ebédnek, amikor a felesége rémült kiáltására majdnem kiejtette a kezéből a kanalat: — János, Jánosi Az isten szent szerelmére! Ez minket jön megölni! Az öreg pásztor felpillantott, hát egy hatalmas nagy magyar bikát lát vágtatni a távolban feléjük. Kisvártatva már a bömbölése is áthasította a levegőt. De öreg János most sem tett semmit csak így szólt a feleségéhez: — No, ez a szomszéd falusi gulyás mérge. Dühében a bikáját küldi rám, mert délelőtti gonosz terve dugába dőlt... De csak hagy gyöjjön az a bika! A felesége mindebből nem sokat értett, csak azt látta, hogy öreg János leveszi a kalapját, a batyuból sót vesz elő, s a kalapot a lába elé rakva, egy nagy marék sót szór a tetejébe. A riasztón fel-felbődülő, feléjük rohanó bika pedig elérve a legelő szélét, hirtelen megtorpant... Olyan váratlanul, hogy a nagy lendülettől majdnem előre bukott. Tehetetlenségében dühösen fújtatott, a szarvával ezerfelé hánykodta a füvet meg a földet, de mindhiába, mert egy tapodtat sem tudott előbbre jönni. Eközben öreg János bikája, meglátva a toporzékoló állatot, mindjárt kivált a gulyából, s nagy méreggel ment volna rá. De a vén pásztor így kiáltott felé: — Hallod-e, te legény, maradj csak ott, ahol vagy. Maradj veszteg, ha mondom, mert nem félek én tőle, nem kell engem megvédeni. Aztán öreg János várt még egy darabig, titokban még gyönyörködött egy keveset a dühöngő bikában, majd hangos szóval így rikkantott felé: — Na, te bátor legény, ne hányd már annyit a földet, mert a végén még felszántod a legelőmet. Gyere csak ide szépen hozzám. Ezt hallva a bika, valóban abbahagyta a nagy döfködést, s szelíden, mint egy bárány, odasétált az öreg elé. Ott pedig meglátva a kalapra öntött sót, szép nyugodtan felnyaldosta az utolsó szemig, nedves nyelve nyomán csak úgy fénylett a kalap teteje. Ezután pedig öreg János csak ennyit mondott neki szelíd szóval: — Most pedig csendesen megfordulsz, és visszamész a gulyádhoz, a szomszéd faluba. De előbb jól jegyezd meg, amit mondok neked. Három napon keresztül nem hagyhatod nyugton a gazdádat. Bárhová menjen, bármit tegyen is, folyton hajkászni fogod öt, hogy egy nyugodt perce se legyen. Azonban jól vigyázz, hogy valahogy azért meg ne öld. Egyelőre elegendő lesz, ha alaposan ráijesztel. Remélem, ebből észre tér, s rájön, hogy a nagyobb tudású embereknek kijár a tisztelet, meg aztán nem tanácsos csak úgy kikezdeni velük. Ezután a bika megfordult, s amerről jött, el sí távozott... Egy kurta hét sem telt belé, s az egész Bodrogközben híre ment, miként is leckéztette meg a tudós kövesdi pásztor rosszindulatú ellenfelét a tulajdon bikája. Sok helyütt úgy beszélték az emberek, hogy nemcsak három nap, de három éjjelen át is üzgérelte őt a bika, úgy hogy a végén a gulyás holtfáradtan rogyott össze a legelőn. De megölni mégsem ölte meg, mert öreg János parancsa másként szólt. Színházunk, a MA TESZ komáromi (Komárno) és kassai (Košice) házatáján az utóbbi évadokban gyakori beszédtéma a kisebb-nagyobb gyermekeknek szánt előadások ügye, feladata, de legfőképpen e produkciók színvonala. Ám mintha e vitát sokan eleve eldöntöttnek tekintenék: gyakorta lemondó kézlegyintés kíséri a véleményeket Az efféle lekezelő hozzáállás káros voltáról aligha kell bővebben beszélni, bár az igazsághoz okvetlenül hozzátartozik, hogy a gyermekeknek szánt csehszlovákiai magyar színműirodalom, legalábbis egyelőre, nem bővelkedik az igazán sikerült alkotásokban. Különösen most szembetűnő ez. hogy Batta György (Töklámpás), Gágyor Péter (Szélkötő Kalamona), Gyüre Lajos (A becsületes molnárlegény), illetve Siposs Jenő egy-két korábban írt darabja révén ebben a műfajban is van már bizonyos összehasonlítási alapunk. Általános tanulságként ezért hadd szögezzem le minden kétséget kizáróan: a gyermekeknek szánt előadások — szerzőileg, rendezőileg, íróilag — ugyanolyan létfeltételeket igényelnek, mint bármely egyéb jó színházi produkciók; természetesen, az első színházi élményeit szerző közönség életkori és pszichológiai sajátosságainak figyelembevételével. Tudjuk — a gyermekelőadások kapcsán ez mindig szóba kerül —, hogy ez a közönség a leghálásabb, együtt sír és nevet a színészekkel, jó gyerekelőadás keretében öröm nekik játszani. A gyermekeknek, akiknek romlatlan ízléséről és biztos ítélőképességéről meghatottan szokás beszélni, ugyanis szinte minden tetszik, feltéve, ha a darab fordulatai követhetőek, ha eléggé színes, a képzeletvilágot kellőképpen aktivizáló a díszlet meg a jelmez Ezért, érthetően, fontos követelményként tűnik föl az értékes gyermek- és if/úsági előadások szerepe, hiszen az efféle produkciók igazolni tudhatnák, hogy a jó gyermekszínház tájoló színházunk játékhelyein sem jelent reménytelen ábrándot Hadd fűzzem hozzá mindehhez: kétségtelenül legsajátabb, ma már hagyományosnak mondható funkcióját teljesíti a Magyar Területi Színház amikor bemutatja a hazai magyar irodalom színpadképes alkotásait És ha igy nézzük a komáromi társulat évadzáró premierjét: a Harc a kutyafejűekkel című színpadi játékot, akkor csak örvendezhetünk, elvégre önmagában dicséretesnek tartható, ha a közönségéért egyre jobban küzdő MA TESZ a gyerekeket (azaz a holnap színházlátogatóit) is mielőbb bevonja vonzáskörébe. Méginkább dicséretes, ha ebben a törekvésben egyúttal a közművelés szándéka is kitapintható, hiszen egy merő „kita/ációkra " épülő édes-bús mesejáték helyett Kmeczkó Mihály a Csallóköz pontosabban Komárom környékének régmúlt idejével: a tatárjárás korával foglalkozik. A teljesség kedvéért azonban el kell mondani azt is, hogy a „színpadkésznek" tűnő mű fölötti öröm, úgy látszik, ezúttal is kissé háttérbe szorította az irodalmi és színházi értelemben vett komolyabb értékek iránti igényt Mindez persze most a nyári vakáció kellős közepén kissé szigorúan hangzik; mégis beszélnünk kell erről a jelenségről, mert gyakorlattá válása esetén (és itt utalok újra a bevezetőben említett mesejátékokra!) valamiféle helyettesítési funkcióvá növekszik: a hazai magyar dráma s ezen belül a gyermekszínmű-irodalom izmosodása helyett e folyamatok puszta illúzióját teremtheti és növelheti. Mindezt egybevetve a Harc a kutya fejűekkel lényegében közepes darab. Erényeként megemlíthető, hogy története egy önálló mondanivblójú író sajátja, akinek gondolat-Dráfi Mátyás (Keve) és Ropog József (Bátor) az előadás egyik jelenetében rendszere érzékeny, a szülőföld régmúlt történelmében jártas művész vallomásszerű színpadi játéka. Sajnos, írói eszközeiben azonban nem tanúskodik a színpad sajátosságainak bravúros birtoklásáról, sőt kidolgozásbeli görcsössége helyenként ennek épp ellenkezőjét mutatja. így nagy hibája a darabnak, hogy alig van benne igazi akció, ahol a gyermeknéző belemelegedhetne a játékba, ám szereplő sincs olyan, akivel a gyermekközönség igazán azonosulhatna. Tulajdonképpen a meseszerű elemek is csak elvétve fordulnak elő, akárcsak az igazi konfliktusok, mert az ellenfelek (mármint a komáromiak és a tatárok) figurái eléggé papírízűek. Nyilvánvaló hát hogy így összecsapás sincs a jó és a rossz, a varázslat és a valóság között — legföljebb a szöveg szintjén, nempedig a figurák jellemét mutató cselekedetekben. Rendezői egyéniségének tárházából kevés ötlettel gazdagította az előadást Takáts Ernőd, és a Szilva József tervezte nehézkes díszletekkel behatárolt térben a színészek sem érzik magukat igazán elemében. Alig vannak kontaktusban a közönséggel (félreértés ne essék: nem kiszólásokra gondotok, hanem a színpad és a gyermekekkel telt nézőtér közötti áramkör létrejöttére!), és figuráikba csak ritkán tudnak karakterjegyeket „csempészni". A komáromiak ezért vakon bíznak a jó meseszerű győzelmében ; a kutya fejű tatárok pedig harsánysággal, túljátszottsággal pótolják az írói és rendezői megformálás hiányosságait Létrejött hát egy okvetlen figyelmet érdemlő, de semmiképpen sem hibátlan előadás, amely sok mindenre megtanít Többek között arra, hogy didakszis helyett fantáziával és ötletekkel kell irányítani a gyerekek igazságérzetét hogy a gyerekeknek szánt színjátszás rossz manírjai (a túlzott artikuláció s az indokolatlanul felfokozott gesztikulálás) elhagyandók; valamint arra, hogy gyermekszínházi hagyományaink kialakításában írónak és színésznek, rendezőnek és díszlettervezőnek ugyanúgy önmagát kell fölvállalnia a mindenkori játékban, mint bármely egyéb színházi előadás esetében. MIKLÓSI PÉTER FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY 15
