A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-23 / 52. szám
LARRY SISNER SZILVESZTER ÉJSZAKÁJÁN Az esztendő utolsó napján sűrű köd szivárgott a völgybe, átölelte az erdőben a fákat, belebújt a bokrokba: Az öregek azt jósolták, hogy közeledik a világ vége, de vajon ki hallgat manapság az öregekre? Átkozottul nehéz és veszélyes ilyenkor gépkocsit vezetni, gondolta magában Marsha, és minden idegszálával az utat leste. Olyan lassan haladt előre, mint a csiga. Aztán hirtelen lefékezett, kidugta a fejét az ablakon és a szivéből valamiképpen kiűzte a félelmet. A nagymamájához igyekezett, akit minden esztendőben ilyentájt meglátogatott. Visconsin szövetségi állam messze esik Oregontól, de Marsha kimondhatatlanul szerette az idős hölgyet. A nagymama tortával és pezsgővel várta. Éjfélkor elfújták a hatalmas gyertyákat és boldog új esztendőt kívántak egymásnak. Marsha cigarettára gyújtott. Úgy rémlett, hogy a távolban valami fény csillog. Semmi kétség: ott emberek laknak. Jó volna valahol átaludni ezt a pokoli éjszakát, egy farmon, egy szállodában, mert ebben a tejsürű ködben esztelenség autót vezetni. Hát majd idegenekkel töltöm el a szilveszterestet, mondta hangosan Marsha, és eldobta az égő cigarettát. Salakos sétányon közelítette meg az épületet, majd megállt egy fehérre festett ajtó előtt. Megérintette a csengőt és odabenn azonnal mozgolódás támadt. Egy férfi jelent meg a küszöbön. Fehér köpenyben. Marsha dadogva mondta: — Igazán ne haragudjon, hogy ilyenkor... a köd megrémisztett. Nem merek tovább vezetni. Láttam, hogy önöknél ég a villany... Elnézést kérek, talán vendégeket várnak? Talán csak rontom a jó hangulatot, de nagyon megköszönném, ha ... — Jöjjön be — szólt a férfi udvariasan. — Kap majd a doktortól valami nyugtatót. Üljön a kandalló mellé ... tessék. Ne aggódjon, a doktor azonnal itt lesz. Öt perc sem múlott el s az orvos belépett a szalonba. Magas férfi volt. A haja erősen szürkült. Azonnal bemutatkozott: — Doktor Paul Widmark vagyok. Valami baj van kisaszszony? Nem félünk a farkastól és nem félünk a ködtől. Mi, akik ebben a völgyben lakunk, mindig ezt mondjuk az első pohár után. Jó lesz, ha megiszik velünk egy rumos teát. Igen ... nem hajthat tovább, kisasszony. Az ember nem lát tovább az orránál. A vihar fákat döntött az útra. Ne zavartassa magát, én majd a pácienseim valamelyik szobájában húzódom meg. Maga megkapja az én ágyamat, jó lesz? — Igazán nem szeretném zavarni, doktor úr — szólt közbe Marsha hevesen. — Mégis köszönöm, amiért ilyen barátságosan fogadott. Mit is mondott? Pácienseinek valamelyik szobájában húzódok meg? Milyen páciensei vannak, doktor úr? — Az a gyanúm, hogy Nick nem mondott el önnek semmit sem. Ez egy szanatórium, tetszik tudni. Azok részére, akik ... hm ... akiknek megbolydult a lelkiviláguk. Egy „csöndes" hely... Értelmesen fogalmazok? Nem akarom megijeszteni, de önnek óriási szerencséje van. A köd egyszerűen elnyeli az embereket. Tél van, ne feledje. Őszinte leszek: nagy bajtól menekült meg. — Valóban? — Szerettem volna megkérdezni, nem találkozott-e az úton egy lobogó hajú fiatalemberrel. Bavallom, nem gondolkoztam logikusan. Ha találkozott volna vele, akkor már nem volna az élők sorában. Ebben biztos vagyok. Tudja, öt órával ezelőtt megszökött az intézetből Willy Stein. Soha életemben nem volt ilyen nehéz esetem, ilyen nehéz betegem. Stein közveszélyes örült. Talán emlékszik a nevére az újságokból, és talán azt is tudja, hogy mit követett el. Marsha megborzongott, amikor az orvos kiejtette Willy Stein nevét. Sokat olvasott és hallott róla. A gyanútlan áldozatokat egy mellékutcába csalta és ott megfojtotta őket. Azt is olvasta az újságban, hogy az orvos véleménye szerint Stein nem normális, tehát a szanatóriumban a helye. — Éppen ezt a napot választotta a szökésre — motyogta az orvos. — Ilyenkor mindenki a szeretet ünnepére gondol. Nyomoztunk utána, de a sűrű köd elnyelte a szökevényt. Egymás sarkába léptünk az erdőben. No ... hagyjuk. Azonnal intézkedek. A maga kocsiját eltávolítjuk az útról. Nick pedig rendbehozza a szobát, ahol az éjszakát tölti. Hosszú folyosón mentek végig. Az orvos a hóna alá vette Marsha csomagját, de a szája egy pillanatra sem állt be. Elmondta, hogy a keleti szárny valamennyi szobája üres, majd hozzátette: — Valamit el kell mondanom az ajtókkal kapcsolatban. Végül megálltak egy ajtó előtt. Az orvos megnyomott egy fehér gombot és az ajtó lassan eltűnt a falban. A szoba majdnem üres volt. A falak barátságtalanul szürkék. Marsha tudta, hogy ezek a falak tulajdonképpen „elnyelik" a hangot és tüzállóak. Volt ott egy ágy, egy asztalka, amely felett hatalmas tükör lógott a falon. — Nem túlságosan kényelmes — mosolygott a doktor. — Tehát az ajtóval kapcsolatban el kell mondanom, hogy belülről nem nyitható. Magán múlik, hogy nyitva hagyja-e ... ahogy ön kívánja. — Inkább csukja rám az ajtót, doktor úr. — Ahogy parancsolja kisasszony. Még valamit: 20.45-kor a mennyezeti neoncsőből automatikusan eltűnik a fény. Nick gondoskodott arról, hogy legyen olvasólámpa az ágy mellett, tehát addig olvashat, ameddig kedve tartja. Sajnos, személyzeti csengővel nem vagyunk felszerelve. Meg aztán ... nálunk ritka vendég az öröm és a boldogság ... nincs szilveszterezés... Mégis boldog új esztendőt kívánok önnek és nyugodalmas jó éjszakát. Az orvos visszavonult. Az ajtó nesztelenül visszacsúszott a helyére. Marsha megrezzent, amikor nagyot kattant a zár. Az orvos lépteit nem is hallotta a folyosón. Tehát megszűnt minden kapcsolata a külvilággal. Gyorsan levetkőzött és felhúzta a hálóinget. Leült a hatalmas tükör elé. A puha hajkefe eltűnt szép és dús hajában. Aztán besötétedett. Hiába figyelmeztette az orvos a várható eseményre: Marsha szíve vadul dobogott. Az ágyhoz sietett és meggyújtotta az olvasólámpát, majd visszatért a tükörhöz. Aztán egyszerűen megbénultak az idegei a rémülettől. A tükörben jól látta, hogy az ágyról ielógó paplan valakit takar. Willy Stein! Az arca undorító volt és a szeme örült tűzben égett. Marsha maga sem tudta, hogy mennyi ideig állt mozdulatlanul, dermedten a félelemtől. Mégis felfogta, hogy a gyilkosnak nincs szándékában kimászni az ágy alól. Egyelőre. Figyelemmel kísérte a tükörben az őrült minden mozdulatát. Willy Stein elképesztő grimaszokat vágott. Stein őt bámulta. A szeméből lassan-lassan eltűnt a vad tűz és helyébe valami gyermeteg mélabú és vágyakozás lopózott. Minden idegszálával a hajkefére összpontosított, mert a feje úgy mozdult fel s alá, ahogyan Marsha karja lendült. A haj sercegése és maga a fésülködés művelete a jelek szerint megbűvölte, lenyűgözte. Marsha megérezte, hogy amíg a hajkefét a kezében tartja, ameddig a haját keféli, addig nem történhet semmi. Ha leteszi a hajkefét, akkor Stein kimászik az ágy alól és megfojtja. Marsha — mintha semmi sem történt volna — tovább fésülte dús haját. Lassan és kimérten. Körülbelül reggel hat órakor az orvos belesett az ajtó parányi rácsos ablakán és Marshát szólította. Nem kapott választ. Ekkor megnyomta a fehér gombot. A látványtól majdnem eszméletét vesztette. Marsha ott állt a tükör előtt és a haját kefélte. Szemében az őrület lángjával. Sötétbarna hajának minden szála az éjszaka folyamán megőszült. Az ágy alatt — elégedett vigyorral az arcán — ott feküdt a közveszélyes gyilkos és az igazak álmát aludta. Az orvos hallgatott. Senkinek nem kívánt boldog új esztendőt. 23
