A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-07-15 / 29. szám

f Az ötvenes évek elején, amikor apám olykor magával vitt a hajnali vadlibahú­­zasra, gyakorta előfordult még, hogy a , ..Bikato" többszáz holdas területén vadlu­­dak helyett túzokcsapat repült át felet­tünk. Mivel a vadludakat gödörben vár­tuk, az alacsonyan szálló túzokok meglö­­vése nem jelentett volna különösebb gon­dot. Apám mégsem lőtt rájuk soha. A vadludak sokkal jobban érdekelték, mint kontinensünk legnagyobb madara, a tú­zok. Ahogy múltak az évek, a Bikató termü rónájáról eltűntek ezek az óriásma­darak. Sokat olvastam e madár lassú pusztulá­sáról, s arról is, hogy nálunk, de határain­kon túl is micsoda rendkívüli erőfeszítése­ket tesznek megmentésére. Ujfalvi Sándor „Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak" című em­lékiratában, amelyet 1854-ben adtak ki Kolozsvárott, a következőket írja: „Er­délyben csak a Keresztes mező tág rónáin tanyázik. Itt mindig és nagy mennyiség­ben. Azonban ritkán egy-egy elszakasztott túzokot másutt is láthatni, de csak újság­képpen. Az én tudtomra, túzokra nem tartanak rendszeres vadászatot, igen rit­kán lövetik el közülük egy-egy. Ezért lét­száma nem apadóban, hanem nevekedö­­ben van." Újfalvi Sándor öreg vadász emlékiratá­nak megjelenése óta megfordult a hely­zet. A túzok létszáma igencsak apadóban van szerte a világon, kivételt talán csak a Szovjetunió jelent. Apám mellett a másik tanítómesterem a vadászatban a ma nyolcvanöt éves Ni­­colini Sándor, a szlovákiai vadászok nesz­tora. Két vaskos kéziratkötetben össze­foglalt emlékezéseit pár évvel ezelőtt kaptam meg tőle ajándékképpen. E visz­­szaemlékezések második kötete a század­­eleji túzokállományról és annak vadásza­táról is ád dokumentumértékű adatokat. ,,A rónák maharadzsáját" — ahogy Nicoli­­ni Sándor nevezi ezt a valóban fejedelmi madarat — az 1883-as törvény alapján augusztus idusától az év végéig lőhettek nemre való tekintet nélkül. Mégse va­dásztak rá rendszeresen. Legtöbb túzokot alkalmilag lőtték, leginkább nyári foglyá­­szásokon. Földes György „Kukkónia lelke" című anekdotázgató gyűjteménye ugyan távol áll a mai értelemben vett néprajztól, en­nek ellenére a Csallóközre vonatkozóan közöl használható adatokat, dokumentum­értékű megjegyeznivalókat. Nos, van ennek az 1932-ben Kassán (Košicén) nap­világot látott kötetnek egy fejezete, amely a „Pusztuló fajok" címet viseli. Földes György szerint az utolsó hód 1843-ban pusztult el, valahol Körtvélyes

Next

/
Oldalképek
Tartalom