A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-09 / 50. szám
A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORÁNAK OKIRATAI Az idén Esztergom, 1985-ben Érsekújvár, 1986-ban Buda és Rimaszombat, 1987-ben Eger felszabadításának 300. évfordulóját ünnepeljük. Ez a négy év fontos határkő: a történelmi Magyarországnak a másfél évszázados török hódoltság alól való végleges felszabadulását jelzik. De nemcsak Magyarország, hanem egész Közép-Európa történelmének is egy nehéz és veszedelmes korszaka zárult le. Ebből az alkalomból pillantsunk vissza erre az időszakra és tekintsük át röviden vonatkozó ismereteinket, hogy levonhassuk belőlük a történelmi tanulságot. A hódoltság koráról való tudásunk még ma sem kiegyensúlyozott, hiányos és tele van ellentmondásokkal. A hazai források által nyújtott kép egyoldalú és hézagos. A köztudatban elterjedt nézetek a romantikus történelmi regények (Jókat\ Mikszáth, Gárdonyi) alapján alakultak ki, melyekben gazdag írói fantáziával és a múlt században divatos romantikával élénk színekben mutatják be a hódoltság korát, s azt hol dramatizálják (Salamon, Hóman). hol idealizálják (Takáts Sándor idillikus rajzaiban). Nem sokkal reálisabb a nagy történelmi müvek (Acsády, Angyal, Hóman-Szekfű) által felrajzolt kép sem. Az egyoldalúság kiküszöbölésére és a valóság reálisabb megismerésére már a múlt század végén történtek kezdeményezések. Egyre inkább kezdett előtérbe lépni a török nyelvű történelmi forrósok feltárásának szükségessége. Elsőnek Gévay Antal tett közzé (1868—1872) három kötetnyi török történelmi okiratot, majd ttelies Antal Két kötetnyi török kincstári defter publikálásával (1886—1890) vitte előre a történetírást. Ezek a müvek azonban töredékesek, különböző területekre és időszakokra vonatkoznak, s azért nem lehet belőlük összképet alkotni, sem szélesebb érvényű következtetéseket levonni. A figyelem ezután mint kútforrásokhoz a török krónikák és történelmi (narratív) művek felé fordult, melyekből a Magyarországra vonatkozó részleteket Thúry József fordította le és tette közzé két kötetben (Török történetírók, 1893—1896). A harmadik kötetet Karácson Imre jelentette meg 1916- ban. Ugyancsak Karácsony fordításában jelent meg Evlija Cselebi magyarországi utazásainak leírása (Budapest, 1904- 1908). Világos volt azonban, hogy ezek a bőm basztikus keleti stílusban írt müvek vajmi kevés történelmi anyagot tartalmaznak, és ezért nem sokkal járultak hozzá a kor megismeréséhez. A múlt századi kezdeményezések azonban jó ideig nem találtak követőkre. A történészek nem tudták ellensúlyozni a köztudatban kialakult romantikus képet és reálisabb mederbe terelni a kutatást. A kutatók előtt nyilvánvaló volt, hogy a korabeli török diplomáciai okiratok és az adóösszeírások (defterek) feldolgozására kell helyezni a fö súlyt, mert ezek sok ezernyi konkrét történelmi adatot tartalmaznak. Ennek a munkának azonban több, legyűrhetetlennek látszó akadálya merült fel. A több millió okiratra becsült értékes levéltári anyag túlnyomó része ugyanis törökországi levéltárakban található, ezek az okiratok pedig a kutatók számára sokáig hozzáférhetetlenek voltak. (Sok százezernyi maradt fenn a balkáni államok levéltáraiban is.) Ez az akadály persze azóta elhárult, az okiratokról ma már mikrofilmeket és fényképmásolatokat lehet készíttetni és kapni. A másik nagy akadály az volt, hogy a defterek különleges írástípussal íródtak, s így megfejtésük sokáig lehetetlennek látszott. Ez az írástípus, a szíjákat sok rövidítést, csonka ligatúrákat alkalmaz, és nem jelöli a diakritikus pontokat. Emiatt a kutatók egyszerűen, nem tudták elolvasni. Fekete Lajos profeszszoré az érdem, hogy a szijákat írástipus „titkát" megfejtette, a rövidítéseket és az addig olvashatatlan ligatúrákat feloldotta, és ezzel elősegítette a defterek feldolgozását. Úttörő műve, Az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeirása 1943-ban jelent meg. Nagy szintetikus müvében (Das Siyaqat-Schrift I—II. Budapest, 1955) pedig tudományos alapossággal feldolgozta a szijákat írásmód minden problémáját, és megoldásait a defterek különféle fajtáiból bö szemelvényekkel támasztotta alá. Fekete Lajos úttörő munkáját tanítványai Káldy Nagy Gyula, Vass Előd, Hegyi Klára és jelen sorok szerzője sikeresen folytatták, igy az utolsó két-három évtized folyamán megindult a defterek feldolgozása és kiadása. Ma már csaknem húsz kötetre tehető a kitűnő tanulmányok száma. Külföldön is folynak az ezirányú kutatások. Nem szabad például megfeledkeznünk Szergej Sz. Dzsikija grúz turkológusról, aki A gürdzsisztáni vilájet részletes deftere (Tbiliszi 1941—1947) címen három kötetben tanulmányt tett közzé. A kutatók figyelme elsősorban egy-egy szandzsák (rendesen több száz falut kitevő igazgatási egység) teljes adóösszeírásai felé fordult. Ezek a defterek minden egyes faluban külön-külön felsorolják a munkaképes felnőtt (15 éven felüli) férfiak nevét, a házak (háztartások) számát, a házadó összegét, a természetből fizetett tizedet, minden adóköteles jövedelmét, a különféle illetékeket és díjakat. Ezekből az adatokból következtetni lehet, hogy mennyi volt a lakosság száma, mely vidéken mit és mennyit termeltek, és milyen szolgáltatásokra kötelezte a hatóság a lakosságot. A defterek tehát sok ezer konkrét és objektív adatot tartalmaznak, s ezzel nagy mértékben hozzájárulnak egy-egy nagyobb terület hódoltsági korának és a parasztok életének. A defterek által feltárt történelmi anyagból és a levonható tanulságokból azonban mégis hiányzik valami. Mégpedig az oszmán-török hatóságoknak, hivatalnokoknak és földesuraknak a kapcsolata a jobbágysággal, az érintkezés módja, az ellentétek kialakulása, az eltérő vallási és társadalmi felfogás és szokások egyeztetésére foganatosított intézkedések módja, egyszóval az új urak magatartása a hódoltatott területeken. Ezenkívül hiányzik például a mértékegységek pontos meghatározása, a keresztény mértékegységekre való átszámítása, ami nélkül a rendelkezésre álló adatokból nem lehet kiszámítani sem az egyes falvakban, sem az egész szandzsákban produkált mezőgazdasági termékek mennyiségét. Mindezekre nem a defterekből, hanem a török levéltári anyagból merített adatok és ismeretek alapján nyerhetünk értékes felvilágosítást. Ilyenek az oszmán hatóságok által kiadott rendeletek, fermánok, bírósági végzések, menlevelek, nyugták, elismervények stb. Különösen értékesek ezek közül azok, amelyek egyes városokra, a hozzájuk tartozó falvakra, valamely hássz-birtokra vagy kegyes alapítványra (vakif) vonatkoznak. Ezek új szemszögből mutatják be a hódítók és meghódoltak viszonyát és a hódítók reálisabb arculatát. Több hódoltsági város levéltárában maradtak fenn ilyen okiratok (Debrecen, Jászberény, Gyöngyös, Miskolc, Rozsnyó, Rimaszombat stb.). Számuk kétezerre tehető. Ezekből az okiratokból megtudják, hogy a lakosságnak milyen ügyes-bajos dolgai akadtak az oszmán hatósági és magánszemélyekkel. Néha egészen szokatlan részletek tárulnak fel. így például a rimaszombati okiratokban találunk adatokat egy vásári verekedésről (44. sz. okirat), a befizetett adórészlet letagadásáról (85. sz.), adórészlet jogtalan követeléséről (35. sz.), arról, hogy a jóindulatú emínek kamatmentesen pénzt kölcsönöztek a községi bíróknak (131.sz.), hogy a hátralékban levő adórészletet befizethessék, a nyugtatványok antedatálásáról (62., 127., 183., 196. sz. stb.), nehogy az adófizetőknek kellemetlenségük legyen a késedelmes fizetés miatt stb. Sőt, ami egyedülálló és rendkívül érdekes, az is előfordult, hogy a török kádi bírósági döntést hozott a „szegény ráják" javára az oszmán hatósági személyekkel szemben (35., 85., 170. sz.). Mindezekből az adatokból kirajzolódik a török hatóságok és a jobbágyok kapcsolatának, viszonyának és a jobbágyság hétköznapi életének reális képe. A kutatás az utóbbi években ezen a területen is megindult. Az első úttörő munkában e sorok írója a rimaszombati városi levéltárban megőrzött 256 török nyelvű okiratot dolgozta fel. A 370 oldal szöveget és 20 fényképmellékletet tartalmazó monográfia Rimavská Sobota v čase osmanskotureckého panstva (Rimaszombat az oszmán-török uralom idején) címmel szlovák nyelven jelent meg 1974-ben Bratislavában, a Rimaszombati Honismereti Társaság kiadványaként. Dr. BLASKOVICS JÓZSEF „EGY RÓZSASZÁL SZEBBEN BESZÉL..." Száztíz évvel ezelőtt, 1873. december 15-én született Kacsóh Pongrác. Zeneszerzéssel csak kedvtelésből foglalkozott. Matematikát és fizikát adott elő a Málnay-féle magániskolában, majd a Józsefváros egyik szellemi erdőjében, a Zrínyi Miklós gimnáziumban. 1909-ben a kecskeméti főreáliskola igazgatója, 1912-ben Budapest székesfőváros zenei szakelőadója. A közép- és felsőfokú zeneoktatás főigazgatója, hosszú ideig a Székesfővárosi Énekkar vezetője, az Országos Dalosszövetség igazgatója, valamint az Országos Zeneszövetség elnöke. Kacsóh Pongrác az elsők közé tartozott, akik felismerték Bartók zenéjének jelentőségét (Zenevilág 1904). Szerény ember volt, hírnévre nem törekedett, csupán a véletlen tette nevét halhatatlanná. Egy iskolai ünnepély megrendzésével bízta meg őt a vezetőség. A gyermekoperákat nem kedvelte, képzelete a zene hullámain keresztül a mesevilágba röpítette s inkább a Csipkerózsikáboz komponált zenét. Egy kis fekete noteszba jegyezte fel a hangjegyeket, hol a városligeti fasor egyik villamoskocsijában, hol egy előadás szünetében. A Nemzeti Zenede akkor igazgatója Kern Aurél egy iskolai látogatás alkalmával felkereste Ka:sóht, s beszélgetésük során a zenére terelődött a szó. Kern Aurél történetesen valami megbeszélésről jött Bakonyi Károly írótól, aki Heltai Jenövei, a volt színigazgatóval együtt éppen a János vitézt dolgozták át színpadra. Már magáért a szövegért hihetetlen nagy összeget ajánlott fel nekik a Bárd kiadóvállalat. Hátramaradt még a megzenésítés kérdése. Mikor Kern Aurél eljátszotta a Csipkerózsika zenéjét, Kacsóh Pongrácnak többször meg kellett ismételnie, annyira megnyerte Kern tetszését a dallam. Egyenesen Bakonyihoz sietett s lelkendezve újságolta, hogy talált már zeneszerzőt a János vitézhez, dr. Kacsóh Pongrác matematika- és fizikatanár személyében, akinek zseniális kompozíciója friss elemekkel gazdagíthatná Petőfi nagy elbeszélő költeményét. Kacsóhnak eszébe sem jutott, hogy őt bízhatnák meg a kísérőzene megírásával, de végül is elvállalta ezt. Öt hónapig dolgozott rajta. Keszthelyen fejezte be, ahol öt Bakonyi többször is meglátogatta. Először Kukorica Jancsi volt a darab címe, de Vahot, a kiadó áthúzta s egyszerűen átírta János vitézre. 1904. november 18-án került bemutatásra, rendkívül nagy sikere volt. Sarah Bernhard ekkor éppen a Király színházban vendégszerepeit, s habár a János vitéz főpróbáján egyetlen szót sem értett belőle, az „Egy rózsaszál szebben beszél" kezdetű dalt végigsirta. Kacsóh félt a bukástól, de az első előadástól kezdve mindvégig táblás ház előtt játszották a darabot. Iluskát Medgyasszay Vilma játszotta, Fedák Sári a lelencházból kikerült Kukorica Jancsit. A függönyt nem győzték fel- és legördíteni, nem szűnő tapssal követelte a közönség a szereplők többszöri megjelenését, kik már valóságos virágerdőben gázoltak a végén. A nézőtéren máris az imént előadott János vitéz betéteit énekelte a közönség. Nem akartak elbúcsúzni a szereplőktől. A színpad bal sarkában két frakkos úr állt szerényen hajlongva, Bakonyi és Kacsóh. A harmincharmadik előadásra a Kacsóh család már csak az erkély széksora mögött kapott helyet. Teltek az évek, jöttek a jubileumok, de a János vitéz továbbra is ott szerepelt a magyar operaszínpadokon, őrizve a csodálatos népköltészetet. Kacsóh még számtalan kísérőzenét irt. 1907-ben Pásztor Árpád A harang című drámai legendájához, 1909-ben Molnár Ferenc Liliom és fehér felhő című operettjéhez, majd Maeterlinck Kék madár című színmüvéhez. De a János vitéz vezetett, egész Pest énekelte a melódiákat. Az Egy rózsaszál felcsendült akkor is, amikor Kacsóh szemét lezárta a halál". Fedák Sári énekelte 60 éve, 1923. december 19-én, a zeneszerző temetésén. Fedák hangja zokogásba fulladt, mindenki könnyezett, kezükben szorongatva egy-egy rózsaszálat. így búcsúztak a nagy halottól, miközben sűrű hópelyhek kergették egymást, igy kísérték utolsó útjára. Most ott fekszik a csendes temetőben, de az utókor is továbbadja a szépet, újból és újból megszólaltatja a János vitézt, melynek dalai messze-meszsze szállnak. PETRÁSNÉ KOVÁTS GIZELLA 14
