A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-18 / 47. szám
Tndománytechniha „AZ ÉN URÁNKAMRÁM ... IBeszélgetés Duka-Zólyomi Árpád atomfizikussal) A földkerekség egyik legjelentősebb tudó-, mányos központja a Moszkva közelében fekvő Dubnái Egyesített Atomkutató Intézet. A szocialista országok legkiválóbb szakemberei dolgoznak itt különféle tudományos feladatokon, olyan körülmények között, amelyekre otthon, saját országaikban valószínűleg sohasem találnának. Hatalmas részecske-gyorsítók, korszerű számítógépek állnak itt rendelkezésükre, és persze egy kitűnően működő információs rendszer is — az őket érdeklő szakterületeken született új eredményekről napokon belül tudomást szerezhetnek a világ többi központjától. Dubnába eljutni, kísérletezni és kutatni — sok hazai szakemberben él ilyen vágy. Duka-Zólyomi Árpád atomfizikus is gyakran gondolt erre a bratislavai Komenský Egyetem Természettudományi Kara egyik aszszisztenseként. Akkori találkozásaink során sűrűn mondogatta: ha az atomfizikai tanszéken valami érdekeset akar csinálni az ember, ahhoz itthon szinte a térdén kell az eszközöket kikalapálni. 1976-ban aztán kegyes volt hozzá a sors, teljesült a vágya, s családostul együtt Dubnába települt. Ott-tartózkodása alatt sem szakadtak meg azonban kapcsolataink, évenként egyszer leülünk egy kis beszélgetésre Bratislavában, rendszerint akkor, amikor szabadságát tölti itthon. Szeptember elején azonban váratlanul toppant be szerkesztőségi szobánkba a messziről jött vendég; ezúttal nem magánemberként, hanem a Bratislavában megrendezett nemzetközi atomelektronikai konferencia küldötteként. A tudományos értekezletet a Dubnái Egyesített Atomkutató Intézet szervezte, s a szocialista országok szakemberei mellett részt vettek rajta olasz és NSZK-beli kutatók is. — Az atomfizika kifejezés már aránylag ismerősen cseng a fülünkben, s lám, itt egy újabb fogalom, az atomelektronika. Ez egy újabb tudományág? — Igen. Az elektronika egyre nagyobb segítséget nyújt az atomkutatásban, így jött létre ez a szakterület, de már ez is roppant szerteágazó. A bratislavai konferencián például tizenegy szekcióban folyt a tudományos tapasztalatcsere. — Mi volt a feladatod neked, az atomfizikusnak, az atomelektronikai konferencián ? — Bemutattunk egy berendezést, a sokdetektoros spektrométert. A nehéz anyagok hasadásakor keletkező neutronokat, gammakvantumokat mérjük vele. A berendezés része egy új uránkamra is, ennek az ötlete tőlem származik, s részben ón voltam a kivitelezője is. — Álljunk meg egy pillanatra, mert ismeretlen fogalmak rengetegébe kerültem, s velem együtt az olvasók tetemes része is. Kezdjük talán a legelején. Mivel foglalkozol Dubnában? — Munkám lényege; a 235-ös urán és a 239-es plutónium „hasogatása" elektronokkal. — Bevallom, én még nem láttam uránt, pedig századunk egyik legizgalmasabb anyagáról van szó. — Az urán egy matt, szürke fém, majdnem úgy néz ki, mint az oxidált ólom. — A „hasogatás" persze nem úgy történik, mint ahogyan a nóta szerint az erdőben a fák hasogatása ? — A huszadik század atomfizikusa szabad szemmel semmit sem láthat már vizsgálata tárgyából. Az a bizonyos urán is egy hatalmas részecskegyorsítóban van, viselkedését számítógép értékeli. A kutató a matematika nyelvére fordítja le „kérdéseit" az anyaghoz, és ezen a „nyelven" kapja a feleleteket is. — Ezek szerint te ott ülsz a műszerek és berendezések kijelzői, vagy a komputer előtt, s a számrengeteg alapján különféle görbéket szerkesztesz és következtetéseket vonsz le? — Lényegében így van. A kutatás legizgalmasabb órái a számítógépek előtt zajlanak le. Akkor, amikor egy-egy feladat kiértékelése történik. Ilyenkor az ember éjjel-nappal bent van a munkahelyén, sokszor az evésről is megfeledkezik, annyira lekötik a gépfeldolgozta adatok és számsorok. Ekkor derül ki, bizonyos következtetéseink helytállóak-e, vagy sem? — Vajon meddig tart manapság, amíg egy tudományos felismerésből olyan fizikai szabály lesz, hogy az a tankönyvekbe is bekerülhet? — Erre nehéz felelni. Kollégáink egy csoportja ún. elméleti fizikus. Feladatuk, hogy „álmaikat", sokszor eleve ellentmondásosnak tetsző elképzeléseiket kipróbáljuk a gyakorlatban. A teoretikus szinte költő, olyan területekre kalandozik, amelyeken előtte senki nem járt még. Ott tartunk most, ahol az alapkutatás: az anyag egyre parányibb részeit keressük, az atomok és elektronok után mondjuk a kvarkokat. Én persze végzem saját „konkrét" feladatomat: vizsgálom a már említett két anyag hasadásakor keletkező fragmentumok {hasadási termékek) tulajdonságait. — Milyen gyakorlati eredményt hasznot hozhat ha megállapítod azt amit eddig senki előtted? — Hogy hányféle a fragmentum, s milyen tulajdonságokkal rendelkezik, az még nem egészen tisztázott. Ha ez most sikerülj nemcsak magát a maghasadás) folyamatot világítjuk meg fizikailag, hanem igen jelentős megfigyelésekhez juthatunk a reaktorfizika területén is, új összefüggéseket tárhatunk fel. A reaktorok ugyanis afféle átlag-teljesítőképességre tervezettek és építettek. Új ismereteink birtokában lehetővé válna a gazdaságosabb reaktor-építés, s javulna ezáltal a hatásfok. Persze amíg eredményeket mutathatunk fel ezen a területen, s azokat alkalmazzuk is majd a gyakorlatban, sok idő telhet el. — Azt hiszem, most visszakanyarodhatunk az uránkamrádhoz. Miképpen jutottál el odáig, hogy egy ilyen szerkezetet megtervezz? — Mint említettem, feladatom a maghasadás, az eltalált „mag" tulajdonságainak vizsgálata. A „bombázott" mag a találat után rázkódik, piskóta-alakot vesz fel és energiát veszít, de mennyit? Ez volt a kérdés. Ezt kutatgattam az első években s le is zártam a témát, de a mért sugárzás eléggé minimálisnak látszott, s ekkor támadt az ötletem egy másféle kamrát csinálni. Ha ugyanis kettéhasítunk egy atommagot, az gerjesztett állapotba kerül és sugárzik. E sugárzást addig egy „kétgrammos" kamrában mérték. Mi lenne, töprengtem el rajta, ha az ötszörösére növesztenénk ezeket a prompt-gamma sugarakat, és így mérnénk? Megszerkesztettem hát egy olyan uránkamrát, amelybe szokatlanul nagy mennyiségű urán fért, tíz gramm, s ez jelentős mértékben megkönnyítette a sugárzás mérését. Az én eszközöm persze csak része az egész berendezésnek, hiszen ahhoz, hogy a „promptgammákat" mérhessük, egy bonyolult vizsgáló-rendszer szükséges. — Elbeszélésed alapján teljesen zökkenőmentes és egyszerű munka volt az új mérőeszközök létrehozása. — Hát azért nem volt annyira „sima" az ügy, mindenekelőtt azért, mert a már működő eredeti műszer méretén nem volt szabad változtatni. Ez okozta a legtöbb gondot: ki kellett találnom egy konstrukciót, amely lehetővé teszi ötszörös uránmennyiség elhelyezését, de úgy, hogy minimális idegen anyag legyen benne, hiszen az nem kívánatos, sőt zavaró hátteret képez. A szerkezet elkészítése már csak azért sem volt egyszerű, mivel minél több az urán, annál nagyobb ennek az elemnek a természetes alfa-sugárzása. Mindezt bonyolult számítások után, az elektronikát is felhasználva oldottuk meg két másik kollégámmal. Sikerült egy olyan új rendszert létrehoznunk, amely addig nem volt a világ egyik neutron-laboratóriumában sem. — Milyen az alkotás folyamata a kutatói munkában ? Hogyan születnek az ötleteid, az uránkamrával kapcsolatos megoldások? — Sokat kell olvasni a szakirodalmat, követni, mi az új a szakmában, de nemcsak a saját „vadászterületemen", hanem lehetőleg minél több ágazatban. Gyakran éppen olvasás közben kapja az ember az ideát. Az ember ugyanakkor állandóan figyeli mások munkáját, s amikor töpreng, egy-egy új információ elindíthatja a probléma megoldása felé vezető-úton. Elképzelését, a „durva sémát" konzultálja, megtárgyalja a kollégákkal és másokkal, például elektronikai szakemberekkel vagy vegyészekkel, rengeteg emberrel tanácskozik és vitázik, érvel, amíg kialakítja azt a vázlatot, melyet már papírra vethet. Miután ezzel elkészült, jöhetnek a részletek; a különböző tesztek, vizsgálatok, ezek nyomán kiderül, mennyire épkézlábak az ötletek. Az ember töri a fejét, amíg ki nem alakul valamennyi részlet, meg nem oldódik az összes probléma. Az általam „kispekulált" uránkamra egy tíz centiméter átmérőjű, tíz centiméter magas henger. Sokáig töprengtem rajta, miből legyen a bordázata, a tartópillérzete, hiszen olyan anyagot kellett találnom, amely elég szilárd, de ugyanakkor ne legyen szóró, zajkeltő és elnyelő hatása. A megoldás végül is a halászhúr lett! Elképzelésem tökéletesen bevált, az ötlet megállta a helyét a gyakorlatban. Mindezt csakis azért mondtam el, hogy igazoljam, a kutatónak minél több ismeretre kell szert tennie, mert sohasem tudhatja, ezekből mit és hogyan használ fel, s mikor? — Az „atom" a század egyik kulcsszava, kapcsolódik a félelmetes rakétákhoz, de a háborúk nélküli harmonikusabb világ képzetéhez is. Te a „békés" atom egyik kutatója vagy. Nem félsz a sugárzástól? — Mondanom sem kell, hogy Dubnában tökéletes rend és fegyelem uralkodik az intézetben. Ahhoz, hogy sugárzó anyagokkal dolgozhassam, mindenekelőtt egy vizsgát kellett tennem. Mielőtt a helyszínre indulok, tetőtől talpig átvizsgálnak, majd átadják a dozimétert, ezt a gyufaskatulya nagyságú kazettát. Ez a kis műszer méri a kutatót ért dózis mennyiségét; az ember csakis egy megengedett határ keretei között dolgozhat. Maga a reaktor le van zárva, csakis a diszpécser nyithatja ki, minden ajtó külön is le van blokkolva. Vannak újságcikkek, melyek félrevezetik az olvasókat, helytelenül tájékoztatnak a sugárveszélyről, pedig egy-egy ilyen objektumban, vagy mondjuk egy atomerö-' műnél sokkal nagyobb a biztonság, mint egy „közönséges" hőerőműnél! Egyszer opponáltam egy diploma-munkát, melynek szerzője, egy főiskolai hallgató, azt állította, hogy a füsttel elszálló hulladékanyag radioaktív sugárzása sokkal erőteljesebb, mint az atomreaktor körül mért értékek! Ennek persze utána kellett volna járni, de ezzel már senki sem foglalkozott! Mire ezek a sorok az olvasó elé kerülnek, Duka-Zólyomi Árpád ismét Dubnában kutat, vagy éppen úszik, fut, síel, korcsolyázik, szépirodalmat olvas, s az ott működő csehszlovák csoport szakszervezetében tevékenykedik, birkózik nyolcadik osztályos fiával, egyszóval: éli mindennapos hasznos életét. A legjobb éveiben jár, nemrég hagyta el a negyvenet. Testi és szellemi erőnlétére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az atomelektronikai konferenciára Škoda gépkocsiján érkezett Dubnából, s a 2 100 kilométeres utat — egyedül! — másfél nap alatt tette meg! Az egyre nagyobb tekintélyt szerző atomfizikus mindig szeretettel emlékszik vissza iskolájára, a Galántai Magyar Tannyelvű Gimnáziumra, ahol tudását megalapozta. BATTA GYÖRGY (Fotó: Nagy László) 18
