A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-18 / 47. szám
A KÖZÖNSÉG SZÍVÉBE ZÁRTA (Máté Péter hangversenyéről) A Bratislavai Zenei Ünnepségekre hagyományosan október első felében kerül sor. A rendezvény rangja és hímeve az utóbbi időben megnövekedett. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy a hangversenyek telt ház előtt zajlanak, és a hazai közönségen kívül külföldről is érkeznek érdeklődök. Már a koncerteken szereplő művészek, kamara- és szimfonikus zenekarok neve is érdeklődésre késztet. A fesztivál nemzetközi tekintélyét az is nagyban emelte, hogy az UNESCO besorolta rendezvény-naptárába, és az AEFM (Európai Zenei Fesztivál Szövetség angol röv.) saját rendezvényeként tartja számon. Az idén is megrendezték az UNESCO védnöksége alatt a Fiatal Előadóművészek Nemzetközi Fórumát. Ezen pályakezdő hangszeres előadóművészek mutatkoztak be. Csehszlovákiát — nagy-nagy örömünkre — egy itteni fiatal magyar zongoraművész-növendék, Máté Péter képviselte. A szerénységéről ismert, törékeny pelsőci (Plešivec) fiú édesapja nyomdokain haladva jutott el a bratislavai Vigadó (Redoute) impozáns hangversenytermébe. Édesapja annak idején a CSMTKÉ tagjaként, s jelenleg a gömörhorkai Sajó Völgye vegyeskar karnagyaként tevékenykedik. Fia, Péter a zongoraművészetet választotta hivatásául. Neve már nem ismeretlen a komoly zene rajongóinak körében. A kassai (Košice) konzervatórium elvégzése után tavaly ősszel került a F*rágai Zeneművészeti Akadémia zongoraszakára, ahol Valentina Kameníková lett a tanárnője. Máté Péter 1978-ban — tizenhat évesen — aratta első jelentősebb sikerét, amikor második lett Hradec Královéban a Bedrich Smetana nemzetközi előadói versenyen. Ezt a sikerét két évvel később megismételte. 1979-ben és 1981-ben pedig első lett zongorajátékával a szlovákiai konzervatóriumok növendékeinek országos versenyén. Tavaly ismét indult a fiatal előadóművészek ezúttal Trencsénteplicén (Trenč. Teplice) megrendezett szlovákiai versenyén, s itt is első lett, azonkívül kiérdemelte a zenekritikusok díját. Ezek az eredmények országszerte ismertté tették a nevét és megnyitották előtte a hangversenytermek ajtaját. A most 23 éves Máté Péter a Fiatal Előadóművészek Nemzetközi Fórumán Bartók Béla III. zongoraversenyét adta elő. A III. zongoraverseny dinamikáját és dallamvilágát a fiatal zongorista meggyőző hitelességgel adta vissza, de úgy, hogy a mű mondanivalóját saját érzéseinek kohézisében újra formálva tolmácsolta, magával ragadva a zsúfolásig megtelt hangversenyterem közönségét. Játéka mégsem volt hivalkodó. Személyisége szerényen meghúzódott a zongoramű fénylő, olykor szikrázó hangzásai mögött. Ujjai alól a szerző, Bartók Béla beszélt, gyakran ismerős, népdalszerű dallamszakaszokkal, amelyek úgy tündököltek a zongoraversenyben, mint díszes omamentumok az országokat és kontinenseket összekötő zenei boltív homlokzatán. Igen szép volt a bevezető Allegretto tétel indítása, amit a zenekar és a zongora gondolat- és érzelemfakasztó dallamváltásai követtek. Csupán a tétel záró részében a visszatérő alapmotívum mélyebb tónusai maradtak a felszín alatt, elsősorban a zenekar harsogása miatt. Ennek ellenére a prágai FOK Szimfonikus Zenekar és fiatal karnagya, Stanislav Macura végig jól átérezte az alkotás vezérgondolatát. A karnagy magabiztos vezénylése, mozdulatainak pontossága és érthetősége nagyban segítette Máté Péter teljesítményét. Ugyanígy a zenekar tagjai is minden igyekezetükkel és játéktudásukkal hozzájárultak a versenyszereplés sikeréhez és a produkció után őszinte elismeréssel tapsoltak, csatlakozva a közönséghez, amely többször is visszaszólította Máté Pétert a pódiumra. A fiatal zongorista végül ráadásként egy Bartók-zongoraszonátával köszönte meg a szűnni nem akaró tapsot. DEBRŐDI D. GÉZA olykor említést tesznek egy-egy szlovákra fordított csehszlovákiai magyar könyvről is, de az áttekinthetőség kedvéért egy ilyen bibliográfiára mindenképpen szükség lett volna. S ha már a tájékoztatásról esett szó, érzésem szerint nagyon hasznos lett volna, ha a kötetben említett jelentősebb költőkről. írókról rövid életrajzot is közreadtak volna, hiszen az egyes tanulmányokban jószerével csak az írásaik szerepelnek. Mindeme fogyatékosságai ellenére a „Madarská literatúra v ČSSR" figyelemre méltó munka, s az első olyan könyv Szlovákiában. amely megpróbálta felvázolni a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom történetét. Egy kissé lehangoló, hogy mindmáig várnunk kell egy hazai magyar csehszlovákiai magyar irodalomtörténet megszületésére, annál is inkább, hiszen Magyarországon időközben már napvilágot látott Görömbei András monográfiája is. Talán ezzel is magyarázható, hogy ez a szlovák nyelvű összefoglalás nemcsak a szlovák, hanem a magyar olvasók érdeklődésére is számot tarthat, s rövid időn belül eltűnik a könyvesboltokból. A Tarisznyás meséi Az ember e cím hallatán-olvastán akaratlanul is felkapja a fejét: vajon ki a csoda lehet az a Tarisznyás, akinek egy könyvrevaló meséje van? Aztán belelapoz a szépen illusztrált könyvbe, elolvassa az első mesét — amely történetesen egy pákosztos nyusziról szól —, majd a másodikat, harmadikat és így tovább, mígnem észrevétlenül a végére ér, és őszintén sajnálja, hogy csak ilyen kevéske mese került egymás mellé. Mert Tarisznyás meséi nagyon kedves történetek; nincs bennük semmi kimódoltság, eröltetettség, s még csak kioktatni sem akarnak minden áron, ennek ellenére nagyon sok érdekes információt közölnek a legkisebb olvasókkal, akiknek ezt a könyvet szívesen a kezükbe adnám, ha nem tudnám, hogy már csak elvétve kapható egyik-másik könyvesboltban. Tarisznyás a tehetséges fiatal költő, Soóky László teremtménye. Jaksics Ferenc illusztrációja szerint egy kissé köpcös, jóságos arcú, pipázó bácsika, aki egy hatalmas tarisznyával jár-kel a világban, ismeri a környék összes madarát és négylábúját, de még a bogarakat és az erdei manókat is; mindenki tiszteli és szereti ót, s aligha kell különösebb jóstehetség hozzá, hogy megjövendöljük: a gyerekek is hamarosan összebarátkoznak vele. Tarisznyás legnagyobb leleménye, hogy ö úgy mondja a meséit, mintha azok nem is mesek, hanem igaz történetek lennének, sőt igen gyakran ö maga is jelen van bennük: „Egy júniusi reggelen, olyan korán, hogy még Persei néni sem kezdte el reggeli pletykálkodását, elindultam a Kerek-tó felé, hogy eleget tegyek Ruca Rebeka meghívásának. A fiatal vadrécék első repülését kellett volna megnéznem, hogy hírül adhassam a gyerekeknek: ideje lenne elkezdeni a nyári vakációt, mert szárnyra kaptak már a tavaszi tökésrucák." így indul például a Manó-Manó meséje, de idézhetnék másokból is. Tarisznyás-Soóky jó megfigyelő, kitünően ismeri a természetet, a növények életét és az állatok szokásait, de legalább olyan nagyszerű ismerője a gyermeki léleknek is. Tudja, mivel keltheti fel igazán egy 6—8 éves gyerek érdeklődését, s jól érzi azt is, mikor kell fordítani a cselekményen, ha nem akarja, hogy ellankadjon a figyelem. A mesék szereplői jellegzetes emberi tulajdonságokkal vannak felruházva, ezek felismeréséhez még a gyermekek részéröl sem kell különösebb erőfeszítés; ez mindenképpen az Írót dicséri, hiszen egyszerű eszközökkel, a szükségesnél nem több szóval, mégis hangulatosan, remek érzékkel keltette életre hőseit, akiket szinte kivétel nélkül a szívünkbe zárhatunk, hiszen ha akadnak is hibáik, azért alapjában véve jók. vagy elöbb-utóbb jó útra fognak térni. Tarisznyás most épp egy tucat mesét mondott el nekünk. Remélhetőleg nemcsak ennyi volt a tarisznyájában, hanem maradt legalább egy újabb könyvre való is. Azt hiszem a gyerekek óhaját is tolmácsolom, amikor azt kérem Soóky Lászlótól: ne tartóztassa sokáig magánál Tarisznyást hanem minél hamarabb küldje öt újabb tizenkét mesével hozzánk. LACZA TIHAMÉR 15
