A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-11-18 / 47. szám

A folyosón figyelmeztetően felhangzott a harmonika. Nagyanyó egy ugrással mellet­tem termett. Szombaton „beállítottam" meglátogatni nagyanyót. Legalább is úgy tettem, mintha meglátogatnám. Szlanyinka néni állított meg: — Föladnál nekem egy táviratot? A pos­tán ... Jó? Tudod, a lányomnak születésnap­ja lesz. A hatvanadik. Vén tyúk! De mit tegyek? Közel egy mázsát nyom. Ha nem gratulálok neki, még megüti a guta. Szóval feladod ? Nagyanyó közben felkészült. Komoly és sápadt arckifejezéssel feküdt. Éjjeliszekrény­kéjén huszonnyolc fajta orvosság sorakozott. Minden úgy volt, ahogy elterveztük. — A paprikát előkészítetted? — kérdezte csendesen! — Jaj, csak már utána volnánk! Az ágyra ültem. Keze jéghideg volt. Föléje hajoltam. Arcomat arcához dörzsöltem. Pa­pírcsörgéshez hasonló hangot adott. — Nagyanyó, valid be, hogy félsz! Nézett, nézett, azután kitört belőle: — Negyven évig kínlódtam, csakhogy mi­nél több gyermeket segíthessek a világra, s most tessék ...! Mindennek az a gazember az oka! Az ajtóra nézett, s kezét fölemelve fenye­getőzött : — De csak jöjjön! Ebadta fattya! Ez már vidámabban hangzott. Tudtam, hogy nagyanyó már megkönnyebbült. Mind­ketten elmosolyodtunk. Ebadta fattyának szokta nevezni apámat is, amiért bedugta öt a szegényházba, akarom mondani a nyugdí­jasok otthonába, hogy megkaparintsa a la­kást. Nagyanyó hideg keze lassan fölmelegedett a tenyeremben. Vártunk. A percek nyúltak, mint a rétestészta, az óra mutatója csigalas­súsággal haladt. Amikor megszólalt a har­monika, fellélegeztünk. Odanyújtottam nagy­­anyónak a paprikát. Beleharapott, s azon nyomban erőt vett rajta a köhögés. Köhö­gött, amikor nyílt az ajtó, és köhögött, ami­kor becsukódott. Az idegen civilben volt. Szőkehajú lányt vonszolt maga után. És nagy­anyó köhögött, köhögött. Köhögését hiába próbálta túlkiabálni az idegen. Egy szót sem lehetett érteni az egészből. Tölcsért csináltam a kezemből: — Rohamot kapott. Rohamot. Nem érti?! Kővémeredve állt és bámult nagyanyóra. Csakhogy tervünkbe a véletlen is beleszólt, és keresztül húzta a számításunkat. Nagy­anyó izgalmában nagyobb darabot harapott le az erős paprikából és valódi asztmás roha­mot kapott. A köhögés fuldoklásba ment át. Szlanyinka néni harmonikáját egyáltalán nem hallottuk. Kinyílt az ajtó és belépett Adalberts. — Mi történt, Dávid néni?! Hozzám fordult, hangja komor volt, egyéb­ként arcizma sem rándult. — Szaladj orvosért! Gyorsan! Az igazgató irodájában megtalálod. Fuss! Nagy nehezen tudtam csak elszakadni nagyanyótól. Erősen szorította a kezem. Sze­me kidülledt üregéből. Végre megmozdultam. S ekkor az idegen gyorsan és mérgesen megragadta a lány kezét és az ajtó felé húzta. S ebben a csendben, melyet csak nagyanyó sípoló, fuldokló köhögése szakított félbe, ez olyan váratlan volt, és olyan nevet­ségesen hatott, mint mikor egy film legdrá­maibb, döntő pillanatában elromlik a vetítő­gép, s a vásznon mozgó alakok felgyorsítva ugrabugrálnak. A filmvetitögép még egyszer elakadt... Az ajtónál a lány egy pillanatig megpróbált ellenszegülni, visszafordult, és feltűnés nél­kül cinkosan rám kacsintott. De erre nem mernék megesküdni. (Ardamica Ferenc fordítása) TOROK ELEMÉR Szeptemberben IVAN ŠTRPKA Báb a Tice partján (alkonyaikor) Úgy állok partodon, öreg Tice, mint ki még sokszor visszajön ide, állok országos levélhullásban, zö/d-mohacsendű, mély hallgatásban. A kéken derengő Vérdomb mögött látom úszni az ezüstlő ködöt, a galagonya láz-lobogása belepi msük a pusztaságba. A fűben apró, kis zizzenések, glóriás arcú falumra nézek, jegenyéivel hívón integet, s tücsökkel zenget vidám éneket. Kis úr a vakablakban áll és a tavaszi lombot figyeli, melyet az őszi szél cibál a fákról. Nem szereti a bonyodalmakat. Nem lép a gyermekekhez, hogy tovább nőjön. Feszülten nézi ezt a jelenetet, mindaddig míg leheletével el nem homályosítja. Fázik. Láthatatlan pókháló köti a természet öléhez — és változatlanul nincs elég ereje, hogy eltépje azt (Barak László fordítása) FOTÓ: KÖNÖZSI Az égi mezőn elpihent már a bárányfelhőknek alkonyi nyája, körül nyugalom van, akár bennem, csillagok gyulnak a végtelenben. Csendesen én is haza indulok, az alvó mezőre holdfény csurog, eltűnődve hosszan, ráeszméltem, mit jelent e táj még ma is nékem. CSONTOS VILMOS Jó egy kicsit Jó egy kicsit már megpihenni, Magam füzénél melegedni. MILÁ HAUGOVÁ Tizennégy Jó egy kicsit — szemet lehunyva; Tekinteni vissza a múltba. éves lány S valakit látni tarka réten. Legszebb virággal a szemében, S azt a virágot nézni — hosszan. Amíg a lángja el nem lobban... Jó egy kicsit egyedül lenni. Magam füzénél melegedni. Álmodni arról, ami szép volt. Szórni az útra drága fény-port... Az ajtóban áll. Lassan becsukja. Soha nem megy el egészen, csupán különválik a hangjától. Keresztülballag a hídon; a hajában égő szurokszegfű. A túlsó partról integet A fiúk mosolyognak rá, mintha valamivel az adósuk volna. (Tóth László fordítása) 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom