A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-11 / 46. szám
#& í;p n ú k A férfiak szédülten bámulnak a tükörbe, és a hajdan szokásos „milyen okos vagyok!" helyett révetegen suttogják maguk elé: „Milyen csinos vagyok!" De hát miért is engednék át végleg a nőknek a csábítás művészetét, a tetszés és öntetszel g és mámoritó gyönyöreit?! Hiú férfiak rajai lepik el az illatszerszalonokat, amelyek már-már a „nemek háborújának" legfőbb hadszíntereivé váltak. Az erősebb nem ámulva fedezi föl az arckrémek varázserejét, elmélyült figyelemmel válogat a legújabb kölnik közül, s a kasszánál szemrebbenés nélkül fizet. Az olasz férfiak sokat költenek kozmetikai és higiéniai cikkekre. 1982-ben már 225 milliárd lírát adtak ki ilyen célokra — kétszer annyit, mint öt évvel korábban. A férfikozmetikai szalonokban ügyes kezű, fehér inges szakemberek tüntetik el vendégeik arcáról a fölös ráncokat, a testkultúrszalonoknak nevezett tornatermekben nagyban folyik a boldy-building. Másfél éve csak 150, most már több mint 600 testépítő szalon működik Olaszországban. — A mai férfi — állítja Gabriella Magrini, A szép férfi című könyv írónője — egyre többet törődik teste ápolásával. De mi rejlik a kölnivizek és habfürdők mohó gyűjtögetése, a kalóriák ádáz számolgatása mögött? Nagyobb szabadság vagy nagyobb bizonytalanság? A kérdésre még nincs válasz. A szokások megváltozása viszont tagadhatatlan. — Divatját múlta az a férfitípus, amelynek képviselői összetévesztik a férfiasságot az elhanyagoltsággal — mondja Cristina Brigidini, az Uomo Vogue magazin főszerkesztője. — Az ápolatlanság mint férfias vonás szóba sem jöhet, és ezt végre a férfiak is kezdik megérteni. Ápoltnak lenni nem férfiasság vagy nőiesség kérdése, hanem civilizáltság és jólneveltség dolga. Miért is lenne kívánatos az az alaphelyzet, hogy a férfiak illatos, ragyogó nők közül válogathatnak, miközben mi asszonyok kénytelenek vagyunk belenyugodni, hogy partnerünk elhanyagolt, vagy mondjuk ki nyíltan: piszkos. Azt még meg tudom érteni, ha egy férfi nem ad sokat az öltözködésre, de a testápolásban nem ismerek tréfát. Az még hagyján, ha az öltönye nem tökéletes, de a fogát mossa meg! És ne legyen izzadtságszaga! Persze nem azt mondom, hogy a férfit illatfelhő lebegje körül. De egy kis illatfátyol — igazán nem fölösleges... Cristina Zotta, a Men's Bazaar tulajdonosnője igy beszél tapasztalatairól: — A férfiakról alkotott kép átalakulóban van. Egyre kevesebb úriembernek vannak gátlásai a szépítőszerek használatát illetően. Figyelemre méltó, hogy mekkora a tolongás az arckrémes- és illatszeresboltok előtt. Pedig néhány éve még csak a hagymányos borotválkozószerekre voltak vevők. Most viszont nem győzzük kielégíteni a nagy keresletet. . A férfiak nagyon megkedvelték a nappali krémeket, s a napbarnított arcszint elősegítő szereket. De miért is járnának sajtsápadt képpel, mikor a napbarnított arcszín sokkal tetszetősebb? — A férfi illatszere eddig erőteljes, kissé fanyar jellegű volt — mondja Cristina Zotta. — A reklámok is azt sugallták: erőt sugárzó illat dukál az „igazi" férfinak! Ám ez már a múlté. Újabban nagy sikert aratnak a rafinált, álmatag, légies illatok. Ezek olyan alapanyagokból készülnek, amelyek mióta a világ világ, a női parfümök birodalmába tartoztak: virágok, gyümölcsök, pézsma, mósusz ... A férfiak manapság már nemcsak a fenyő-, dohány- és szénaillatú hagyományos férfikölniket kedvelik, hanem az olyan hagyományosan női készítményeket is, mint például a tömény rózsaparfüm. Némelyek szerint ettől a férfiak nőiessé válnak, mások arra célozgatnak, hogy az effajta illatszerek a „különleges ízlésű" vevők számára készülnek. Vannak, akik elméleteket gyártanak arról, hogy az illatszerdivatban is tért hódít a biszexualitás. Ezek az elméletek arra feltétlenül jók hogy még jobban menjen az üzlet. Az illatszerekre költött summa persze eltörpül amellett, amennyit egy kozmetikai műtétért kell legombolni. A leggazdagabb és legigényesebb urak azonban arra is rászánják magukat, hogy sebészkés alá fekve távolíttassák el a fölös kilókat és az évekről árulkodó ráncokat. Kies olasz tájakon, villák, kastélyok rejtekében, kíváncsi szemektől távol masszírozzák, fogyasztják iszapfürdőztetik, injekciózzák, operálják a fiatalodni vágyó férfiakat. A Quiberon intézetet Louison Bobét, az ötvenes évek híres kerékpáros bajnoka alapította. Itt a „thalattoterápiának" nevezett gyógymódot alkalmazzák, vagyis a tengerterápiát. A kezelések alapja a tengervíz, ezenkívül van algafürdö, víz alá merülés, tengervízben végzett torna, iszappakolások, ionizáló tengervízzuhanyok. A kezeiesek után egymás mellett ejtőzik Herbert von Karajan és Yves Saint Laurent, a filmszakma pénzemberei, gyárosok, divatos ügyvédek. Bukarestben az Otopeni klinika. Ana Aslan doktornő birodalma fogadja a fiatalodni vágyókat. Az immár kilencvenéves doktornő híres szere, a Gerovital hatékonyságát nevezetes személyiségeken próbálták ki. Meranóban az ózonterápia járja. A Wiedemann központban teljes vércserét ajánlanak. Az Arnaldi telep Olaszország leghíresebb diétás szállodája. Itt, a liguriai tengerparton egy titokzatos legendás gyógyfű főzetével kezelik az éltesebb urakat, elhízás, emésztési bántalmak és székrekedés ellen. Ide jár Spadolini és Craxi, Fellini és Mastroianni. Bressanoneben hidroterápia folyik. Az itt kezelt pénzemberek, vállalatvezetők, könyvkiadók vagy politikusok szigorú napirend szerint élnek. Kora reggel kezdődik a program: különféle masszázsok, zuhanyok, pakolások, víz alatti tornák, egymás után, pillanatnyi szünet nélkül. Bizony a szépségért ma már a férfiaknak is szenvedni kell. MILLIOMOS CSAVARGÓ John R. Coleman, a szegényeket gyámolító amerikai Edna- McConell-Clark alapítvány hatvanegy éves elnöke nincstelen csavargók módjára töltött el tíz napot és tíz éjszakát New York utcáin. Egy ócskapiacon megfelelő öltözéket vásárok. így bolyongott egyik meleg helyről a másikra; hol valamelyik nagy pályaudvaron húzta meg magát, hol a metró szellőzőaknái fölött pihent meg, és közben folyton menekük az egyenruhások elől. akik szemében mindenki gyanús, ha rosszul öközött A hajléktalanok menhelyén Coleman megtudta, hogyan fosztják meg emberi mékóságuk maradékától is az élet hajótöröttjeit. „Sohasem tudtam, hogy a pokol ilyen" — írja tíznapos utcai bolyongásáról. Egy hajléktalan naplója című beszámolójában John R. Coleman, aki eddig csak könyvekből ismerte a nyomort. 23
