A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-11 / 46. szám
Panyihigyin letörölte sápadt arcáról a hideg verejtéket, és nehéz sóhajtással folytatta: — Barátomat nem találtam otthon. Sokáig kopogtam, s mikor meggyőződtem, hogy nincs otthon, a szemöldökfán kitapogattam a kulcsot, és benyitottam a lakásába. Ledobtam magamról az átázott bundát, a sötétben odabotorkáltam a díványhoz, és leültem, hogy megpihenjek. Sötét volt... A szellőztetőn át bánatosan duruzsolt a a szél. A kályhában egy tücsök egyhangúan ciripelte unalmas dalát. A Kreml harangjai megkondultak, hívtak a karácsonyi misére. Sietve gyufát gyújtottam. Szörnyű, kifejezhetetlen borzadály fogott el újból. Felkiáltottam, hátrahőköltem, aztán ész nélkül kirohantam a lakásból ... Barátom szobájában ugyanazt láttam, amit nálam. Koporsót! Barátom koporsója majdnem kétszer akkora volt, mint az enyém, és barna kárpitozása különösen gyászos színt kölcsönzött neki. Hogy került oda? Hogy ez optikai csalódás volt — ebben már nem kételkedhettem ... Nem lehet minden lakásban koporsó! Bizonyára felzaklatott idegeim játéka ez, hallucináció. Akárhova megyek, mindenütt a halál szörnyű otthona ötlik a szemembe. Alighanem eszemet vesztettem, valami „koporsómánia" fogott el, és ennek az okát nem is kellett sokáig keresnem, elég volt visszaemlékeznem a spiritiszta szeánszra és Spinoza szavaira ... „Megbolondulok! — gondoltam megrettenve, és a fejemhez kaptam. — Istenem! Mitévő legyek?" A fejem majd szétpattant, térdem megmegroggyant ... A havas eső úgy ömlött, mintha dézsából öntenék, a szél átjárta testemet, nem volt rajtam se bunda, se sapka. Lehetetlen volt visszamenni a holmimért, ez meghaladta erőmet... A félelem rettentően szorongatott hideg ölelésében. Hajam égnek állt, arcomról ömlött a hideg verejték, pedig tudtam és hittem, hogy hallucináció az egész. — Mit tegyek hát? — folytatta Panyihigyin. — Eszemet vesztettem és kockáztattam egy szörnyű meghűlést. Szerencsére eszembe jutott, hogy a Halott utcától nem messze lakik egy jó barátom, a nemrégiben megboldogult Pogosztov orvos, aki aznap éjjel ott volt velem együtt a spiritiszta szeánszon. Elsiettem hozzá ... Akkor még nem vette el azt a gazdag kalmárlányt, és ott lakott Kladbiscsenszkij államtanácsos házának negyedik emeletén. Pogosztovnál megviselt idegeimre újabb megpróbáltatás várt. Ahogy felfelé kapaszkodtam a negyedik emeletre, szörnyű zajra lettem figyelmes. Fent valaki vadul rohangászott, és csapkodta az ajtókat. — Segítség! — hallatszott egy szívszaggató kiáltás. — Segítség! Házmester! S egy pillanat múlva szemben velem a lépcsőn egy sötét alak rohant lefelé, bundában, gyűrött cilinderben. — Pogosztov! — kiáltottam, felismerve barátomat. — Maga az? Mi van magával? Pogosztov odaért mellém, megállt, és görcsösen megragadta a karom. Sápadt volt, nehezen lélegzett, remegett. Tekintete réveteg, izgatottan liheg ... — Maga az, Panyihigyin? — kérdezte tompa hangon. — Valóban maga az? Olyan sápadt, mintha sírból lépett volna ki... De elég, nem hallucinálok? Valóban maga az?... Istenem... szörnyű, hogy néz ki maga ... y — De mi van magával? Nem jnSnUiS) lehet ráismerni! — Jaj, barátocskám, hagyja, hadd térjek magamhoz ... Örülök, ja? hogy látom, ha valóban maga az, és nem valami optikai csalódás. Ez az ** átkozott spiritiszta szeánsz úgy megviselte az idegeimet, hogy képzelje csak, hazajövet a szobámban egy ... koporsót pillantottam meg! Hebegve és zavartan én is beszámoltam az orvosnak, a két koporsóról... Egy percig egymásra meredtünk, és a csodálkozástól a szánk is tátva maradt. S hogy meggyőződjünk, hogy valóban nem hallucinálunk, csipdesni kezdtük egymást. — Mindkettőnknek fáj — mondta az orvos. — így hát nem alszunk, és nem álmunkban látjuk egymást. Tehát az én koporsóm meg a maga két koporsója nem optikai csalódás, hanem valóban létezik. Nos, barátocskám, mitévők legyünk? Ott álltunk egy álló órán át a hideg lépcsőházban, és különféle találgatásokba bocsátkozva, de mindet elvetve, szörnyen átfáztunk, míg végre úgy döntöttünk, hogy leküzdjük ezt a kishitű rettegést, felkeltjük a házmestert, és vele együtt megyünk az orvos szobájába. így is cselekedtünk. A szobába lépve gyertyát gyújtottunk, és valóban ott láttuk a fehér brokátselyemmel kárpitozott koporsót, aranyos szegéllyel meg rojtokkal díszítve. A házmester ájtatosan keresztet vetett. — Most végre megtudjuk — mondta az egész testében remegő doktor sápadtan —, üres-e a koporsó, avagy ... lakott? Hosszas és érthető tétovázás után lehajolt, és az ismeretlentől való félelemtől fogát összeszorítva, felrántotta a koporsó fedelét. A koporsóba néztünk, és ... A koporsó üres volt... Halott nem volt benne, ehelyett a következő tartalmú levelet találtuk: Kedves Pogosztov! Mint tudod, apósom ügyei igen rosszul állnak. Nyakig ül az adósságban. Holnap vagy holnapután eljön a végrehajtó, hogy összeírja a vagyonát, és ez végérvényesen tönkreteszi családját meg az enyémet is, odalesz a becsületünk, ami mindennél drágább számomra. Tegnap összeült a családi tanács, és elhatároztuk, hogy a drágább és értékesebb holmit eldugjuk. Tekintettel arra, hogy apósom vagyona koporsókban fekszik (mint tudod — a város legjobb koporsókészítő mestere), elhatároztuk, hogy a legdrágább koporsókat eldugjuk. Mint barátomhoz fordulok hozzád, segíts megmenteni vagyonúnkat meg becsületünket! Abban a reményben, hogy vagyonúnkat megőrződ, egy koporsót küldök hozzád, és arra kérlek, rejtsd el és őrizd meg mindaddig, míg vissza nem kérjük. Az ismerősök és barátok segítsége nélkül elpusztulnánk. Remélem, hogy nem utasítasz vissza, annál is inkább, mivel a koporsó egy hétnél tovább nem marad nálad. Mindazokhoz, akiket őszinte barátaimnak tekintek, küldtem egy-egy koporsót, számítva nagylelkűségükre és nemes érzelmeikre. A te szerető Ivan Cseljusztyinod. Ezek után három hónapig gyógyíttattam megrongált idegeimet. Barátunk pedig, a koporsókészítő veje, megmentette becsületét, no meg vagyonát, s azóta egy temetkezési vállalat tulajdonosa, sírkövekkel kereskedik. Ügyei nem mennek valami jól, és egyre attól félek, hogy valamelyik este hazatérve egy fehér márvány síremléket vagy egy koporsót találok az ágyam mellett. Wessely László fordítása BARAK LÁSZLÓ TÓTH KÁROLY Kísértetjárás, Vigasztalás avagy ne riadj, hasonmásaink húgom, ne riadj. (Tóth Lászlónak) az éjszaka könnyed mint telefonkagyló, a himlőből kinőtt kék arcod. Barátom, őshüllőket, fogad se jön, hisz szerelem hímezi tested. meg testes karfiolt láttál ne sikolts. mászkálni éjjel?! az éjjel telefonkagyló-könnyed. Én, meg amint éppen ébredem. nem. hát egy kannibál néz velem farkasszemet lomha kéjjel. Gondolkodom, tehát őshüllő, karfiol. nem harckocsi mászik a falon! kannibál fvagy mit bánom én!) SÁNDOR KÁROLY vagyok. Tanmese (egy régi pajtásának) „Menj az utcán folyvást, szépen, ne állj meg minden lépésben." KENDI MÁRIA „Ne firkálj házak falára, sem kerítés oldalára." Fővilágosítás Rémlenek a régi rímek Apám s a nagyapám betéve fújt a háború végén versikék puskaportéglából csontos intelmek ha van ilyen receptek kéményt rakott hogy „így meg úgy" begyújtottak koccintgattak hogy jó legyek felszállt Lovacskánk túlsó egy szép napon oldalára jegek estek jó pajtás bennük a megváltó érzed képmása ragyogott huppanunk alig van vessen ki a sír az „így meg úgy"-ra nagyapám rímünk mellől receptünk két világháborút időnk én és a kisöcsém serdülő békében születtünk szerettük volna ezt megérteni de nem tudtuk és szavunk. hogyan jutottunk idáig a kőfal és a szél tövében háborút álmodtam MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ a virágoskertben s az én bőröm lyukadt ki a Búcsú után legfájóbban bele is nyugodnál mindenkinek a magáé? a keserű fűzfa ág utáljuk a háborús filmeket nem enged odafent tényleg bonts hidat nem lakik senki csak kopog vissza ne mehess nem kopogtat hallgass szöget ver a falba a szó magától közvetlenül a fejem fölött megérik nincs több háborúság a fagy kienged kezes a szép a bőr alatt viszket vezekléshez csak most ne mozogjon széttépi ha csizmádat megette most repül a hó 11
