A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-11 / 46. szám
á Gsemadok életéből FELEDÉSBE MERÜL Hét lévárti (Strelnice) szerepel Ujváry Zoltán Gömöri népdalok és népballadák című könyvében. Heten kerültek az értékes kiadvány egy-egy lapjára, mint a gonoszok. Pedig, aki a dalt szereti, rossz ember nem lehet. Sem külön-külön, sem együttvéve nem illik rájuk a gonosz jelző. Egyesek azóta sírba vitték magukkal a nótás kedvüket, mások elköltöztek a faluból, ismét mások Lévárton élnek, már nyugdíjasok. Kicsiny a település, ötvenen alig fölüli házszámmal és körülbelül százötven lakossal. A nótázó kedv azonban változatlanul nagy benne. A tizenötödik század elejétől — akkor bukkan fel a legkorábban Lévárt neve — napjainkig fel-felcsendült itt a dal. Jó időben, rossz időben énekelték az emberek a sorsukat. A múlt század vége felé ijesztő méreteket öltött a szegénység. Sok lévárti arra kényszerült. Hogy nyakába vegye a világot. Az 1879-es esztendő például úgy emlékezetes itt, hogy ekkor vándorolt ki a faluból az első ember Amerikába. Aztán követték mások is, sokan, a századfordulón már nem volt olyan szegény család Lévárton. Galo Árpád amelyiknek legalább egy tagja ne próbált volna szerencsét tengerentúlon. S az ember a dalba beleszövi a sorsét: „Fényes csillag, jaj, de sokat utazd". Nemcsak a kivándorlók sorsát őrzi a dal, az aratókét is. Nyaranta húsz-huszonkét pár ment el innen az Alföldre, köztük voltak az akkor még híres fazekasmesterek is, mert kellett a biztos kenyér. A vándorló aratók sorsát is belefoglalták dalukba: „Sej-haj, lemegyek az Alföldre aratni". Lévárt és a Turóc-völgy dalosainak a hangja Kodály Zdtánig is elhallatszott, a szomszédos Deresken (híres fazekas falu) gyűjtött, így Lévártot is érintenie kellett. A Magyar Zene Tára egyes köteteiben aránylag szép számmal találunk gömöri dallamokat. „Este van, este van, De nem minden lánynak", s a harmadik versszak: „Mit ér a hat ökör Cifra istállóba. Ha nincsen szerelem. Ha nincsen szerelem Gombos nyoszolyába." Ez a dal meg már a régi rang és vagyon szerint megosztott paraszti világra utal, amelyben elég gyakran föld házasodott földdel. Galo Árpád énekelte 1973-ban Ujváry Zoltánnak, s tíz évvel később én állok vele szemtőlszembe, s tréfásan mondom neki, lépjen elém a könyv lapjairól. A lévárti házak zöme a Turóc-patak jobb partján, dombon ülő, százöt éves katolikus templom pásztorolja őket. A nótafa Galo Árpádé beljebb húzódott a telken, mintha félne az egyébként csendes utcától. Szomszédságában hatalmas, kétemeletes ház. Gazdája százhúsz család méhet tart, mások bosszúságára. Galo Árpádéknál a konyha egyszerű, tiszta, a háziasszony ízlését és kezét dicséri. Öregasszony ül közöttünk — Galo Árpád anyósa — didergősen. Összébb húzza magát, és a palócok ízes nyelvén közli velünk: — Meghívelt az idő! (Lehűlt a levegő) — Férje nyolcholdas kisgazda volt. Azon a napon született, amelyiken II. Rákóczi Ferenc, s azon a napon halt meg negyvenkét évesen, amelyiken ö maga is született. Gaz-Vidám terefere A DAL? dálkodott. fuvarozott, s vetés után mindig előkerült a fazekasszekér. Gyékényteteje alatt 4—5 száz edényt ágyazott be a szénába. — Dereski. licei, süvötei edényeket árult az uram! — mondja az öregasszony. — A pádári nagy lagzis fazekakat is árulta! Valamikor még ökrös szekerekkel is útnak indultak. Abból volt a pénz. — 1918 után sem szűnt meg a lévártiak Alföldre járása. Zsebükben útlevéllel mentek. Bánrévén volt állás, oda jött Putnokról az állatorvos, beoltotta a lovakat, és három nap múlva indulhattak tovább. Mikor a falu megvette Szentiványitól a birtokot, az embereknek már kevesebb idejük jutott a fuvarozásra. Az ötvenes évek végén szövetkezet lett az egész falu. Később a tornaijai (Šafárikovo) állami gazdasághoz tartozó gazdasági egység. Sokan járnak innen dolgozni a lubenyiki magnezit üzembe, a tornaijai ruházati üzembe és építkezésekre. Galo Árpád szerény, zárkózott természetű ember. Kötődik az élete sok mindenhez, fazekasszekérhez, háborúhoz, fogsághoz, a lubenyiki üzemhez, ahol huszonöt évet dolgozott. Amikor megszólal, mindjárt hihetetlent mond. Az anyja nem tudott dalolni. Az apjától örökölte nótás kedvét, vagy Béres Román tanító szerettette meg vele az éneklést, aki még él egy Neveletlen nevű községben Beregszász mellett. Persze, mint mindenütt másutt, itt is szájról szájra szállt az ének, öröklődött, beleágyazódott szokásokba, amelyekből volt itt elég. Lévárton a legények még a második világháború után is végigdalolták a falut. A kocsmából indultak el, és mentek a partig, onnan vissza a Turóc hídjáig. Ott aztán sötét estig dalolgattak. Farsangi, Luca-napi, karácsonyi és húsvéti szokás fakasztotta legjobban a dalt és jókedvet. — Mikor Ujváry Zoltán itt járt, talán hat nótát is eldaloltam neki. de csak egyet vett fel a könyvébe. Ö tudja, hogy miért? A lakodalmi dalokból is felvehetett volna néhányat, széltében-hosszában éneklik Gömörben, nálunk is. Elkerülsz, mert szegény vagyok, se pénzem, se kincsem ... Micsoda falu ez, de sáros ... Nem múlt el úgy lakodalom vagy bál, hogy ezek a nóták el ne hangzottak volna. Dereski cigányok muzsikáltak, és nagyon jól húzták! Az öregasszony hallgat, sűrű bólintgatással kíséri a veje szavait, Galo Árpádné azonban már nem tud csendben maradni. A CSEMADOK lévárti helyi szervezetének huszonhét tagja van, s ö az elnöke. Sajnálkozva mondja, kötelességük lenne a szép helybeli szokásokat a feledéstől megmenteni. Galoné Duczman Julianna volt szövetkezeti tag, gyári munkás és gyermekversig. A Prágai Magyar Hírlap vasárnapi mellékletében több verse is megjelent. Az aláírás: Duczman Juliska, 12 éves. Lévárt. Féltett kincsként őrzi valamennyi nyomtatásban megjelent gyermekversét. A dicséretes versírói igyekezet után aztán az élet gondjai következtek. Három lánygyermeket szült, mind a három férjnél, s mindegyiknek két-két gyermeke. — Minden nagyobb ünnepen együtt a család. Születés- és névnapon is, disznótorban is, és a nóta se marad el. Szeretünk énekelni. Csak a nagyobb családot nem tudom úgy összetartani, ahogy szeretném. A CSEMADOK tagjai évente ha egyszer összejönnek. Az évzáró taggyűlés napján. Valamikor jól sikerült Petőfi-estet rendezett a szervezet, színdarabot is bemutattak a fiatalok. Tíz év óta sajnos nem történik semmi. Kevés a fiatal, iskola nincs helyben, a gyerekek a közeli otrokocsi magyar tannyelvű általános iskolába járnak. Míg helyben volt iskola, tanító, másképp volt minden. Közben legfiatalabb lánya is hazakerül a szárnyai óvodából. Férje hivatásos katonatiszt, s míg nem rendeződnek a dolgok, a szülői házban laknak. Mindjárt belefolyik a beszélgetésbe. — Mikor még lány voltam (a hetvenes években), vasárnap délutánonként a fürdőben álltunk meg. Zenekar játszott, táncoltunk, jó volt! — Mikor mi voltunk lányok — szól közbe Balkoné —, tornaijai cigányok muzsikáltak a fürdőben. Sétáltunk a parkban, hallgattuk a zenét, és daloltunk. A vendéglőbe nem ültünk be. Nem volt pénzünk. Az urak mulattak bent a republikában is, a magyar világban is. A fürdő még megvan, de nagyon rossz állapotban. Gazdája is él még: Blasko János. — Azért jutott ilyen sorsra a valamikor széltében-hosszában ismert fürdő, mert amikor mintát kértek a gazdájától, a Turóc-patakból küldött vizet, nem a kútból. Ezt beszélik. Elcsendesedett a fürdő körül minden. — Ha nem igy történik, zajosabb lenne arrafelé a világ? — kérdezem. — Nem hiszem. Hat nagyobb lány és nyolc legény van a faluban. Ezek közül is három katona. Dalolás az utcán már nincs. Néha a kocsmában. A szokásokból is csak a húsvéthétfői locsolkodás maradt meg. Fogy a falu, lassan feledésbe merül a dal. Ha én se leszek, nem tudom ki énekel majd az újabb Ujváry Zoltánoknak ... Gyorsan múlik az idő. Galo Árpád felszedelőzködik. Estére bejön velem Tornaijára. Minden második éjszaka az erdőgazdaság fatelepén éjjeliőr, s még az erdészetbe is eljár dolgozni. Kimegyünk a konyhából a „meghívelt időbe”, és beülünk a gépkocsiba. Az út a fürdő fölött kanyarog. Útitársam elcsendesedik egészen. Teljesen kifogyott a szóból. A suhanó gépkocsiból a Turóc-patak folyását kísérő dombokat, a juhnyájaikat terelő pásztorokat, és a szárazságtól megrepedezett földeket nézi. MÁCS JÓZSEF PrandI Sándor felvételei Falukép 6
