A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-11-04 / 45. szám
KÖNOZSI FELVETELE Az éjszakai havazás befútta az iskolához vezető keskeny uvarovkai ösvényt, s csak a hóra vetődő halvány, szaggatott árnyakról - lehetett irányát megsejteni. A tanítónő óvatosan szedte prémszegélyes, kicsiny csizmába bújtatott lábát, nehogy valami gödörbe süppedjen a csalárd hóban. Az iskola mindössze fél kilométerre volt; a tanítónő csak vállára dobta bekecsét, és sebtében könnyű gyapjúkendőt csavarintott a fejére. Pedig kemény hideg volt, s ráadásul a szél is feltámadt, felkapta a friss havat a megfagyott régiről, és tetőtől talpig teleszórta vele a tanítónőt. A huszonnégy esztendős lánynak azonban mindez nagyon tetszett. Tetszett neki, hogy a hideg marja az orrát, arcát, hogy a szél befúj a bekecse alá, és égeti, perzseli testét. Hátat fordított a szélnek, s mikor meglátta hegyes orrú csizmájának vadállatnyomokhoz hasonló, sűrű nyomait, ez is tetszett neki. A veröfényes, friss januári reggel örömteli gondolatokat ébresztett benne az életről is, önmagáról is. Csak két éve került ide az iskolapadokból, és máris ügyes, tapasztalt orosz nyelvtanár hírében állt. Uvarovkában, Kuzminkiben, Csomij Jarban, a tőzeg- és a méntelepen, mindenhol ismerik és becsülik, s tisztelettel Anna Vasziljevnának szólítják. Felkelt a nap a távoli fenyves csipkés fala mögül, és sűrű, hosszú árnyak kéklettek a havon. Az árnyak idevetítették a legtávolabbi tárgyakat: az öreg templomtorony csúcsa az uvarovkai tanácsház tornácáig nyúlt, a túlparti fenyők az innenső part szénakaszálóira vetődtek; az iskola meteorológiai állomásának szélkakasa a mező közepén forgott, Anna Vasziljevna lába előtt. Egy ember jött vele szemben a mezőn. „Mi lesz, ha nem tér le az útról?" gondolta vidám ijedtséggel Anna Vasziljevna. Az ösvényen nem lehet egymás elől kitérni, ha pedig oldalra lép az ember, abban a pillanatban a hóba süpped. De azért jól tudta, hogy nincs a környéken senki, aki ne térne ki az útból az uvarovkai tanítónő előtt. Egymás mellé értek. Frolov volt a szembejövő, a méntelep lovásza. — Jó reggelt Anna Vasziljevna! — emelte le kubányi kucsmáját tüskés, rövidre nyírt hajáról Frolov. — Ugyan, ugyan! Tegye föl azonnal, hisz olyan hideg van!... Frolov valószínűleg maga is sürgősen fejébe akarta nyomni a kucsmát, most azonban szándékosan késlekedett vele, meg akarta mutatni, hogy neki ez a hideg meg se kotytyan. Bekecse feszesen simult karcsú, könynyed termetére, kezében vékony, kígyóhoz hasonló lovaglópálcát tartott, s veregette vele térde alá hajtott fehér nemezcsizmáját. — Hogy viselkedik az én Ljosa fiam, nem rakoncátlankodik? — kérdezte tisztelettudóan Frolov. — Hogyne rakoncátlankodna. Minden életrevaló gyerek rakoncátlankodik. Csak ügyelni kell, nehogy túlzásba vigyék — felelte Anna Vasziljevna jó pedagógiai érzékkel. Frolov elmosolyodott: — Az én Ljoskám csendes gyerek, az apjára ütött. Frolov oldalra lépett, térdig besüppedt a hóba, s akkora lett, mint egy ötödik osztályos. Anna Vasziljevna elnézően bólintott, és folytatta útját... A nagy, jégvirágos ablakú, egyemeletes iskolaépület az országút közelében állott, alacsony sövénykerítés mögött, vörös falának visszaverődő fénye egészen az országúiig megfestette a havat. Az iskolát Uvarovkán kívül emelték, az országút mellett, mivel az egész környék gyerekei ide jártak: a környező falvakból, a méntelepröl, az olajmunkások szanatóriumából s a távoli tőzegtelepről is. S most az országút mindkét irányából patakként folydogáltak az iskolakapu felé a csuklyák, fokotok, fejkendők, füles és ellenzős sapkák. — Jó reggelt, Anna Vasziljevna! — hangzott pillanatonként hol csengőn és tisztán, hol tompán, alig hallhatóan az orrukra húzott sálak és kendők alól. Anna Vasziljevna első órája az V/A osztályban volt. Még nem halt el a tanítás kezdetét jelző éles csengetés, amikor az osztályba lépett. A gyerekek egyszerre felálltak, üdvözölték és helyükre ültek. Nem lett mindjárt csend. Csapkodták a padok tetejét, csikorgatták az üléseket, valaki nagyot sóhajtott, láthatólag a derűs reggelnek mondott búcsút. — A mai órán folytatjuk a szófajok elemzését ... Az osztály elcsendesült, az országútról behallatszott egy megrakott tehergépkocsi nehézkes döcögése. Anna Vasziljevnának eszébe jutott, hogy mennyire izgult tavaly az órák előtt, s mint egy vizsgázó iskolás lány hajtogatta magában: „Főnévnek hívjuk az olyan szavakat... főnévnek hívjuk az olyan szavakat..." Arra is emlékezett, mennyire gyötörte a nevetséges rettegés: és ha talán mégsem értik meg ? Mosolygott magában emlékein, megigazította hajtüjét súlyos kontyában, s nyugodt, egyenletes hangon megszólalt. A nyugalmat mint szétáradó meleget érezte a testében. — Az olyan szavakat, amelyek élőlényeket vagy élettelen tárgyakat neveznek meg, főnévnek hívjuk. Kérdőszavuk: ki, mi. Például: ki ez? Tanuló. Vagy: mi ez? Könyv ... — Szabad? A félig nyitott ajtóban pöttömnyi legény állott, elnyűtt nemezcsizmában, melyről olvadozva tűnt el a sziporkázó zúzmara. Kerek arcát kicsípte a hideg, s most égett, mintha céklával dörzsölték volna be, szemöldöke pedig ősz volt a dértől. — Már megint elkéstél, Szavuskin? — Mint a legtöbb fiatal tanítónő, Anna Vasziljevna is szeretett szigorú lenni, de kérdése most csaknem panaszosan csengett. Szavuskin a tanítónő szavait engedélynek vette, hogy az osztályba lépjen, s gyorsan a helyére osont. Anna Vasziljevna látta, hogy a kisfiú a padba teszi viaszosvászon táskáját, aztán előrenézve kérdez valamit a szomszédjától, bizonyára azt, hogy mit magyaráz a tanítónő. ' Anna Vasziljevnát elkeserítette Szavuskin késése, mint egy bosszantó szamárság, ami elrontotta a jól kezdődő napot. Szavuskin késései miatt panaszkodott neki a földrajztanámö is, egy éjjeli lepkéhez hasonló töpörödött öregasszony. A tanárnő általában gyakran panaszkodott, hol az osztályban levő zajra, hol a tanulók figyelmetlenségére. „Az első órák oly nehezek!" — sóhajtott az öregasszony. „Igen, azoknak, akik nem tudják fegyelmezni a gyerekeket, nem tudják érdekessé tenni óráikat" — gondolta akkor magabiztosan Anna Vasziljevna, s felajánlotta neki, hogy cseréljék fel óráikat. Most bűnösnek érezte magát az öregasszonnyal szemben, akinek van olyan jó szeme, hogy meglássa Anna Vasziljevna kedveskedő ajánlatában a kihívást és a szemrehányást. — Mindent megértettetek? — fordult az osztályhoz Anna Vasziljevna. — Megértettük! — felelték kórusban a gyerekek. — Jól van. Akkor mondjatok példákat. . Pár pillanatig csend honolt, majd valaki bizonytalanul megszólalt: — Macska ... — Helyes — mondta Anna Vasziljevna, s eszébe jutott, hogy tavaly is a „macska" volt az első példa. S ezzel megtört a jég: — Ablak! Asztal! Ház! Út! — Helyes — mondta Anna Vasziljevna. Az osztály boldogan felmorajlott. Anna Vasziljevnát meglepte az öröm, amellyel a gyerekek az ismerős tárgyakat megnevezték, mintha új, szokatlan jelentést fedeznének fel a szavakban. A példák köre egyre tágult, de az első pillanatokban a legközelebbi, a legkézzelfoghatóbb dolgoknál maradtak a gyerekek : kerék ... traktor... kút... seregélydúc ... A hátsó pádból, ahol a kövér Vaszjata ült, cérnahangon állhatatosan hallatszott: — Szög ... szög ... szög ... S ekkor valaki félénken megszólalt: — Város ... — Város, nagyon jó! — helyeselt Anna Vasziljevna. S most özönlöttek a példák: — Utca . . . metró ... villamos... film... — Elég — szakította félbe Anna Vasziljevna. — Látom, megértettétek. 10
