A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-28 / 44. szám
CSEREPEK IRÓDIA Ez a különös szó, amely egyszerre asszociálja az emberben az irodalom, az iroda és a paródia kifejezéseket, megalkotóinak hite szerint az elsőként említett fogalomhoz, tehát az irodalomhoz kapcsolódik, és nem jelent egyebet, mint egy csapatnyi literátor, tollforgató összejövetelét. A teljesség kedvéért persze hozzá kell tenni, hogy kezdő irodalmárokról, számypróbálgató fiatalokról van szó, akik számára ez a találkozás — egy-két kivételtől eltekintve — az első komolyabb alkalom arra, hogy írásaikkal nagyobb nyilvánosság elé lépjenek. Az iródiát a CSEMADOK érsekújvári (Nové Zámky) városi szervezete és az Érsekújvári Járási Könyvtár közösen rendezi, s eddig két ízben került rá sor. Az első összejövetelt még valamikor a nyár elején tartották, több mint ötven ember részvételével. Őszintén megvallom, amikor ezt a számot hallottam, kételkedtem a hitelességében; elvégre hogyan lehetséges az, hogy ötven, írói ambíciókat melengető fiatal csak úgy összeverődjön, amikor irodalmunk egyik legnagyobb gondja éppen az irodalom folytonosságát biztosító utánpótlás csekély száma. A következő alkalommal aztán már személyesen is meggyőződhettem róla, hogy ismerősöm egyáltalán nem túlzott, amikor ötven emberről beszélt, sőt a szeptemberi összejövetelen talán már hetvenen is lehettek. Igaz, jócskán akadtak közöttük olyanok, akiket elsősorban a kíváncsiság és az irodalom szeretete hozott ide, ha van is az asztalfiókjukban egy-egy vers vagy novella, azzal egyelőre nem kívántak előrukkolni, de nagyon is valószínűnek tartom, hogy legközelebb már sokkal bátrabbak lesznek. Magát az iródiát nehéz lenne hamarjában valamihez is hasonlítani. Leginkább az egykori gimnáziumi önképzőkörökre emlékeztet, főleg azért, mert a résztvevők többsége gimnazista. De mégsem nevezném annak, hiszen nem egy irodalomtanár vezeti az összejövetelt, hanem a megjelentek egyike, aki maga éppúgy lehet bíráló és megbírált, mint a többiek. Számomra talán a legnagyobb élményt az a nyíltság és őszinteség jelentette, amellyel a fiatalok egymás munkáiról beszéltek; nem volt óvatoskodás, patikamérleggel való pepecselgetés — a hozzászólók egyenesen a dolog közepébe vágtak, s kerek-perec kimondták a véleményüket, fittyet hányva annak, hogy esetleg sebeket is osztogathatnak. Nem mondanám persze, hogy ezek a kardvágások nem okoztak fájdalmat, elvégre az írás az ember leikéből sarjadzik, s még ha vadhajtás is. az elmetszése nyomot hagyhat. A kertészollóra azonban nagy szükség van. Jó, hogy a fiatalok létrehoztak önmaguknak egy „alkotó műhelyt", hogy ők maguk is tudatosították, mennyire életbe vágó az irodalom utánpótlásának kérdése. Kezdeményezésük, véleményem szerint, nemcsak figyelemre méltó, hanem a csehszlovákiai magyar irodalom szempontjából örvendetes és határozottan pozitív cselekedet. Azt természetesen majd csak a jövő dönti el, hogy a most szárnyaikat próbálók közül kik lesznek azok, akiknek sikerül is a levegőbe emelkedniük. Néhány reményekre feljogosító verset, elbeszélést hallhattunk-olvashattunk Érsekújvárott, remélhetőleg ezeket újabbak is követik majd, s talán arra sem kell sokáig vámunk, hogy egyik-másik fiatalember neve valamelyik lapunkban is felbukkanjon. A FILOZÓFUS GEOMETER „Genfben azzal dicsekszenek, hogy ön kénytelen elhagyni az Enciklopédiát nemcsak a Genf címszó miatt, hanem más okokból is, amelyeket a papok nem az ön javára magyaráznak. Ha van önben valami iszony, kedves filozófusom, kedves barátom, könyörgöm, próbálja legyőzni; ne veszítse el a hitét egy ilyen szép életpályán. Csak tiltakozzanak, ön is, Diderot úr is és minden társuk, mondják, hogy abbahagyják a munkájukat, ha nem dolgozhatnak szabadon, ha nem védik meg mindnyájukat a rágalmaktól (...) De hogy ön egyedül mondjon le erről a nagy munkáról, a többiek pedig folytassák; hogy ön szerezzen ily szánalmas diadalt méltatlan ellenségeinek; hogy elhitesse velük, kényszerűségből hagyta cserben társait: ezt sohasem tudnám elviselni, és kérve kérem, maradjon továbbra is bátor." — Ezek a buzdító sorok „az öreg svájci" Voltaire leveléből valók és Jean le Rond d'Alembert úrnak küldték őket, annak az embernek, aki néhány évvel korábban (1750-ben) oly lelkendezve és bizakodva szegődött társul Denis Diderot mellé, hogy tető alá hozzák a XVIII. század legnagyobb szellemi vállalkozását, a Nagy Enciklopédiát. Az eredetileg 8 kötetre tervezett, de 28 kötetre sikeredett munka végül húsz év alatt elkészült, ám d'Alembert nélkül, mert ő még Voltaire buzdítására sem mutatott hajlandóságot a további munkára, annyira elege lett a sok hercehurcából. Az Enciklopédia körül szerzett érdemei azonban így is elévülhetetlenek, elgondolásai és elképzelései (ahogy ma mondanánk: koncepciója) távozása után is meghatározóan befolyásolták a nagy mű szerkesztését. A seregnyi matematikai és fizikai vonatkozású címszó mellett ő irta az Enciklopédia „Elöljáró beszéd"-ét is, amelyben egyebek között a filozófia rövid történetét is felvázolta. D'Alembert minden alkotó emberi tevékenységet egyenrangúnak ismer el, nem helyezi a tudományt a művészetek vagy a mesterségek fölé: „A társadalomnak (...), ha joggal tiszteli is azokat a lángelméket, amelyek megvilágítják, nem szabad lebecsülnie azokat, amelyek szolgálják. Az iránytű felfedezése éppoly előnyös az emberi nemnek, mint e tű tulajdonságainak magyarázata a fizikának (...) Az ipari művészetek iránt tanúsított megvetés bizonyos fokig e művészetek feltalálóira is háramlott. Az emberi nem e jótevői majdnem mindnyájan ismeretlenek, viszont gonosztevőinek, vagyis a hódítóknak történetét úgyszólván mindenki ismeri. Pedig talán a mesterembereknél kell keresnünk az emberi szellem okosságának, türelmének s találékonyságának legcsodálatosabb bizonyítékait." " Az emberi egyenlőségnek ez a sajátos d'Alembert-i megfogalmazása, és leplezetlen ateizmusa kezdettől fogva toborozta ellene a dühöngő ellenfeleket. Kétes származása sem volt a legalkalmasabb ajánlólevél az arisztokrata körökbe. Aszóbeszéd szerint anyja a Saint Jean le Rond-templom lépcsőjére tette ki őt csecsemő korában, s ha egy derék tüzértisztet — bizonyos Chevalier Destouches-Canon urat — nem gyötör a lelkiismeretfurdalás, talán d'Alembert is úgy végzi, akár a többi lelenc-gyerek. Szerencsés megmenekülése azonban nem tette öt elvakulttá a már egyszer megkóstolt társadalmi igazságtalanságokkal szemben, egész életében a legelnyomottabb rétegek szellemi felemelkedéséért küzdött, akárcsak nagy nevű kortársai. A tudománytörténet mindenekelőtt matematikai és fizikai munkáiért tartja számon őt. Jelentős mértékben hozzájárult a matematikai analízis elméleti megalapozásához; bevezette a határérték fogalmát, tanulmányozta a különböző típusú differenciálegyenleteket, közöttük a parciális differenciálegyenleteket, amelyek létezésére ö mutatott rá először (és tőle függetlenül Daniel Bernoulli). 1743-ban adta ki Traitéde dynamique (Értekezés a dinamikáról) c. könyvét, amelyben új, Newton elgondolásaitól eltérő alapokra kívánta helyezni a mechanikát. Elméleti szempontból érdekes eszmefuttatásai azonban végül is megragadtak az ötletek szintjén, nem lehetett rájuk egy új fizikát építeni. így is jelentősek maradnak persze a folyadékok egyensúlyával és a húrok rezgésével kapcsolatos eredményei — hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki. A felvilágosodás korában, a sokoldalúság egyáltalán nem feltűnő képesség, d'Alembert sem ragadt meg a matematikánál. Végleges formába öntötte a nagy francia barokk zeneszerző, Philippe Rameau számos zeneelméleti elgondolását, s a komponista néhány rosszakarója epésen meg is jegyezte, hogy Rameau d'Alembert írásából értette meg igazán, mit is akart ö eredetileg. D’Alembert, az Enciklopédia körüli botrányok ellenére, tekintélyes karriert futott be; mint az Akadémia titkára nagy befolyással bírt, de becsületére legyen mondva holmi ajánlólevelekkel nem lehetett öt lekenyerezni. Közismert az a történet, amelynek ő és a fiatal Laplace a főszereplője. Laplace-t ajánlólevelekkel elhalmozva küldték jóakarói Párizsba d'Alembert-hez, aki ennek ellenére nem volt hajlandó öt fogadni. Miután Laplace egy fizikai dolgozattal jelentkezett nála, soron kívül fogadta, s néhány nap múlva az ö közbenjárására Laplace már az École Militaire tanára volt. D'Alembert gyakori látogatója volt a különböző párizsi szalonoknak is, amelyeket rendszerint előkelő és szemrevaló hölgyek hívtak életre. Julie de Lespinasse kisaszszony szalonjában különösen sűrűn megfordult, úgyhogy nem is meglepő, ha szerelem lett a dologból. Julie feljegyzései d'Alembert-t rendkívül megnyerő, kedves, de nőügyekben kissé bátortalan férfinak mutatják, akit még a leghűségesebb teremtések is legalább egyszer felszarvaznak. (Amint Lespinasse kisasszony halála után kiderült, ezt d'Alembert-rel többször is megtették ...) Jean le Rond d’Alembert, a francia felvilágosodás egyik markáns alakja, a kiváló matematikus és geométer, a pozitivizmus néven ismert filozófiai irányzat egyik korai előfutára 200 esztendeje, 1783. október 29-én halt meg. LACZA TIHAMÉR (Fotó: Berta András) 14
