A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-28 / 44. szám
ko, aki nem tudta, mit kezdjen a bőröndjével ebben a döntő pillanatban. — Na és? — hangzott a kimért válasz. — Václav vagyok ... Václav Znamínko — figyelmeztette az apát meghatott fia. • — Jan Sajdl — felelte fagyosan az öreg férfi. Szemöldöke majdnem eltakarta a szemét. — Znamínko Václav vagyok ... a fia ... — Nahát! — Az öregember arca még jobban elkomorult. — Papa! — Miféle komédia ez? Mit akar voltaképpen? — Anyám halálos ágyán ... — Ezt már ismerjük, maga szélhámos! — Atyám! Az én ereimben ... — Majd adok én magának ereket, maga svihák! — Az öreget majd szétrepesztette az indulat. Felkapott egy széket, amely épp a keze ügyébe esett, és rárohant a fiára. Minden jel arra mutatott, hogy meg akarja ölni. Znamínko csodálatosképpen nem vesztette el a fejét. Két fő feladat nyomult tudata előterébe: a kalapja és a bőröndje. Keményen szorongatta őket, s úgy siklott keresztül a sötét előszobán, mint egy ángolna. Még arra is maradt ideje, hogy becsapja maga mögött az ajtót, s most már erős gát választotta el az öregúrtól. Csak az utcán vette fontolóra a dolgot. Ugyanolyan tisztán működött az agya, mint amikor a postahivatalban elsült a földbirtokos puskája. Mi a teendő? A dühöngő öreg kétségtelenül az apja. Másképp viselkedett ugyan, mint ahogy a fia elképzelte, de hát ilyen a világ. Úgy látszik, hogy az apák nem örülnek törvénytelen gyermekeiknek. Václav Znamínko ezek után nem tehet egyebet, mint hogy bepereli Jan Sajdlt. Még hogy ő szélhátnos? Meg svihák, amiért jelentkezett az apjánál? Talán nincsen rá erkölcsi joga? Majd a bíróság eldönti! De mit mondjon Klárának, ha megkérdezi, hogyan érzi magát az apja? Pedig megkérdezi, mert az a nő borzasztóan szeret személyeskedni, és mindenbe beleüti az orrát. Znamínko akkor sem érdeklődnék Klára apja felöl, ha ezer koronát kínálnának érte. Azt is csak véletlenül tudta meg, hogy Klára hajadon. A levélhordóktól hallotta, amint egymás közt beszélgettek róla. Az ilyesmi persze jobban érdekli azokat a fickókat, mint a levélkézbesítés. De mit mondjon Klárának, hogy el ne veszítse a rendes ember és a lelkiismeretes tisztviselő dicsfényét, amelyet oly buzgón viselt? Mit mondjon neki? Hogy az apja elutazott, hogy kórházban van, vagy talán hogy meghalt? Valahogy majd csak kivágja magát, s a teát is visszaadja. De amikor másnap reggel Znamínko meglátta jKlára arcát a félrehúzott tejüveg mögött, egyszerre megértette, hogy ennek a nőnek nem szabad hazudni, még csak kifogásokkal sem szabad elébe állni. Meg kell mondani neki az igazat. Egy darabig csak dörmögött. amikor pedig a levélhordók elmentek (miközben szándékosan meglökték tömött táskájukkal), elmesélte Klárának utazása gyászos történetét. Klára szemrebbenés nélkül hallgatta elbeszélését, de" aztán felállt, megkerülte az üvegfalat, megfogta Znamínko kezét, és így szólt: — Václav, maga olyan buta! Maga olyan rettenetesen buta! — S csak most kezdett nevetni, de úgy, hogy a könny is kicsordult a szeméből. Václav Znamínko nyugodtan állt, egy szóval sem védekezett, a kezét sem húzta vissza Klára kezéből, s csak az a gondolat járt a fejében, hogy ez a boldog állapot, amelyet oly erősen átérez, ne egy percig tartson, ne is egy óráig, egy hónapig, vagy egy évig, hanem lehetőleg addig, míg a világ világ. (Rubin Péter fordítása) DENES GYÖRGY VONULÓ PERCEK A percek mennek tündökölve, nem néznek se előre, se hátra, nem szállnak senkivel pörbe, csak elvonulnak tündökölve. Nem bámulnak a nyíló virágra, nem torpannak meg koporsó láttán, sorjáznak szépen, tündökölve a nagy—nagy Létezés síma hátán. Még nem volt napfény, mikor elindultak, jeges sötétben gyalogoltak, előre léptek, vagy tán körbe ? Ballagnak szépen, tündökölve. Sorakoznak csak egyre-másra, valami végső hallgatásra, valami intelemre járnak, de nem tudjuk, mit magyaráznak. Lépdelnek szépen, tündökölve, teljesen közönnyel, lankadatlan, szállnak a percek halhatatlan, perceket szülve és megölve. Valami szörnyű baj van az Idővel, az ősgonoszság gomolyog belőle, nem áll szóba a szenvedővel, csak csörtet falánkul előre. Mennek a percek tündökölve, tájak, virágok, szívek elmaradnak, minden remények hamvukba fagynak s marad a kriptacsendbe árvult őselem. Folynak a percek tündökölve, öröktől fogva és örökre, s szemét lesütve áll az Értelem. Pirkad langy zápor suhog Szomjú virágok repesnek Fuszu/ykaszár öleli makacs vággyal a karót mintha rubin sziporkázna a vágy parázs rügye ég Fekete szemek perzselnek Asszonyillat leng a kert fellobog a nyár füzében felsuhan a ház falára sóvárgó testünkre árad s lángjában égünk, elégünk Foszforra hull most az eső szárnyas tűzre az olaj Zúg a zápor vágyainkra mint csikóra karikás s megriadva elporoznak puszták lángoló füvén Pirkad langy zápor zuhog S ki nem alszik ki nem alszik Ujjunk hegyén szikra pattan Fölfoghatatlan e látvány mégis itt sajog belül Száll a köd a kert öléről (Dénes György fordítása) EDUARD PETIŠKA ŐSZI DOLGOK Előttem az íróasztalon dolgok hevernek, melyeket az élet zátonyomra sodort, és most az enyémek. Néhány végig nem olvasott könyv, törött töltőtoll, mivel emlék. Megrepedt váza, fából egy juhocska, apró üveg-bika. Velem vannak, asztali lámpán fényét isszák s arra várnak, hogy kezembe vegyem őket. Kedves dolgok, engem is kisodort a hullám valaki zátonyára és reménykedve várom, hogy egy kéz rámleljen. (FUgedi Elek fordítása) GÁL SÁNDOR ______________A HELYZET kiújul a hajnalban az alkony visszaverődik a fény látomása a lehajló fűszálak nehéz harmatán ölelhet a csend s ölelve fölemelhet idő és tér egybemosódik szemeid mélyén s az őszi lombkoronákban hasonlóvá tesz a születés s a halál örök teljessége két ága egyazon törzsnek lásd nem a gondolat a helyzet megalázó TÖRÖK ELEMÉR SZEPTEMBERBEN A TICE PARTJÁN (REGGEL) Zizegő nád közt magányos nyárfa, tetején felhő, habfehér párna, sárguló lombja harmatot perget, anyja ölén még alszik a gyermek. Lila homályban rekettye borong, a nap az égen nagy tüzes korong, madarak dala csengve vízbe hull, a galagonyán piros láz pirul. Gubbaszt a réten hét aszúboglya, kongat felettük az ősz ko/ompja, verebek laknak jól csuda módon a fö/drekókadt napraforgókon. Rigó füttyögi tele a berket, a juhász nyugodt nyájat terelget, bokor alá ül, úgy furulyázik, a suttyó szél beledudorászik. A nádbugákon ökörnyál lebeg, itt vagyok újra, szülőföld veled, hallgatózva lehunyom két szemem, s mennyi emlék zúdul rám hirtelen. JÁN KOSTRA KERT ESŐBEN ti
