A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-08 / 28. szám
magam ... szégyellem azt a rémületet és borzalmat, amelyet ez az állat keltett bennem, és amely a képzelhető legszömyűbb rémlátássá fajult. Feleségem nemegyszer figyelmeztetett az állat mellén levő fehér foltra, amelyről már beszéltem, és amely az egyetlen különbség volt e furcsa állat és az elpusztított macska között. Az olvasó emlékszik, e fehér folt, bár nagy, de határozatlan körvonalú volt, később azonban szinte észrevétlenül formálódni, alakulni kezdett. Ez szinte képzelődésnek, káprázatnak tetszett, de később határozott alakot és körvonalat öltött. Most is megborzadok, ha le kell írnom, hogy mihez hasonlított. Azért gyűlt bennem össze az idők folyamán az undor és a rémület, azért szerettem volna — ha mertem volna — megszabadulni a szörnyetegtől... azért... mert... kimondom ... a mellén fehéren... elborzasztóan egy AKASZTÓFA rajzolódott ki!... AKASZTÓFA! Ó. a bűnnek és a rémületnek gyászos és irtózatos szerszáma... a haláltusának és halálnak eszköze! És most igazán nyomorultnak, a nyomorultak legnyomorultabbjának éreztem magam. Egy oktalan állat... a társát megvetésre méltó módon pusztítottam el... egy oktalan állat okoz nekem, embernek, a nagy Isten képmásának ilyen elviselhetetlen fájdalmat! Jaj! Se nappal, se éjjel nem ismertem többé az áldott nyugalmat! Nappal a dög egy pillanatra sem tágított mellőlem, és éjjel óránként felriadtam kimondhatatlan félelmemben, hogy forró lélegzetét ott éreztem az arcomon ... egész rettenetes súlyával rám nehezedik ... testet öltött lidércnyomás! ... nincs erőm, hogy lelökjem magamról... örökre odafészkeli magát szivem fölé. Egy nap valami házi munka úgy hozta magával, hogy lekísért a régi ház pincéjébe, ahol szegénységünkben laknunk kellett. A macska is velünk jött, és lefelé menet a lépcsőn belébotlottam és majdnem elestem. Ez az őrületig feldühített. Felkaptam egy baltát, és megfeledkezve gyermekes félelmemről, amely eddig visszatartotta karomat, a macskára sújtottam. A csapás halálos lett volna, ha feleségem nem fogja le kezemet. A beavatkozás ördögivé fokozta dühömet. Kiszakítottam kezéből karomat, és ahogy csak tőlem tellett, fejbe vágtam. Egyetlen jajszó nélkül holtan rogyott össze. A szörnyű gyilkosság elkövetése után az volt minden gondom, hogy óvatosan és nyomtalanul elrejtsem a holttestet. Elhatároztam, hogy befalazom a pincébe, mint ahogy a barátok tették a középkorban áldozataikkal. A pince erre a célra nagyon is alkalmas volt. Nemrégiben vakolták, s a nyirkos levegőben a laza vakolat még meg sem szilárdult. Szerencsémre találtam egy kiugró szögletet, amely különösen alkalmas volt tervem kivitelére. Tűzhelyet vagy kéménynyílást akartak oda építeni, de azután újra elfalazták. Egy percig sem volt kétségem afelől, hogy itt minden nehézség nélkül kivehetem a téglákat, és miután a holttestet elrejtettem, újra visszarakhatom, anélkül, hogy bárki is észrevenné. Számításomban nem is csalódtam. Feszitövassal könnyen kiszedtem a téglákat, és miután a holttestet, ahogy a hely engedte, a belső falnak támasztottam, minden különösebb nehézség nélkül helyreállítottam az építményt, ahogy eredetileg volt. Habarcsot, homokot szereztem, mindent, ami csak kellett, és mindent elkövettem, hogy az új vakolatot ne lehessen a régitől megkülönböztetni. Nagyszerűen sikerült! Amikor elkészültem vele, nagyon meg voltam elégedve. A legélesebb szem sem vehette észre a falon, hogy valaha is kibontották. A hulladékot a padlóról aggodalmas gonddal összeszedegettem, és diadalmas pillantást vetve magam köré, megdicsértem magam: „Végre egy munka, amely igazán nem volt hiábavaló!" Legközelebbi gondolatom az volt, hogy a bestia után nézzek, amely annyi gyötrelmet okozott nekem, és amelyet már rég el kellett volna pusztítanom. Ha most szemem elé kerül, rögtön utolérte volna végzete, de úgy látszott, a ravasz dög megijedt haragomtól, és nem mert szemem elé kerülni. Elmúlt a második és a harmadik nap, és az én lidércem csak nem jelentkezett. Szabadon lélegzettem! A szörnyeteg eltűnt, örökre megszűnt a rémület! Nem tér vissza soha többé! Boldogságom határtalan volt. Sötét bűnöm alig zavart. A vizsgálat megindult ugyan, de a kérdésekre biztosan és könnyen megfeleltem. A negyedik napon váratlanul újabb rendőri bizottság jelent meg, hogy újabb szigorú házkutatást tartson. Biztos lévén a dolgomban, és feltétlen tudatában annak, hogy a holttestre nem találhatnak rá, csöppet sem ijedtem meg. Még csak izgatott sem voltam. A rendőrtiszt felszólított, hogy kövessem. Egy szögletet, egy zugot sem hagytak ki. A végén, már harmad- vagy negyedízben, lementek a pincébe is. Egy arcizmom sem rándult meg. A szívem olyan nyugodtan vert, mint alvó, ártatlan kisgyermeké. Keresztül-kasul jártam a pincét. Nyugodtan sétáltam, karomat mellemen keresztbe fontam. A rendőrség megnyugodott, és már éppen menni készült. Örömöm túlságosan nagy volt ahhoz, hogy magamba tudtam volna fojtani. Égtem a vágytól, hogy legalább egy — diadalittas — szót szóljak, és ártatlanságomról teljes bizonyítékot szolgáltassak, — Uraim — mondtam, mikor már a lépcső felé haladtunk —, boldog vagyok, hogy eloszlattam, minden gyanújukat. Jó egészséget és valamivel több udvariasságot kívánok önöknek. De mindemellett meg kell jegyeznem, uraim, hogy ez nagyszerűen épített ház. (Eszeveszett vágyakozásomban, hogy magam előtt is hencegjek, szinte nem is tudtam, mit beszélek!) Sőt mi több, páratlanul épített ház. Ezek a falak ... ne siessenek, uraim!.. . ezek a falak szilárdan állnak! — És elkapatva hencegésemtől, a kezemben levő pálcával rácsaptam a falra, amely mögött egykor annyira szeretett feleségem holtteste állott. De jaj! — Isten irgalmazzon és védjen meg ősellenségem karmaitól! — még el sem hangzottak ostoba és kérkedő szavaim, amikor válasz érkezett a sírbolt mélyéből. Eleinte halk és töredezett hang, mint egy gyermek elfojtott sírása, de azután hirtelen elnyújtott, hangos, meg nem szűnő jajongássá dagadt... irtózatos, állati, embertelen hang — üvöltés! — szívszaggató sikoly... félig a borzadály, félig a győzelem vonítása — hang! amely csak a pokolból szabadulhatott ki, az átokvert torkok hangja, a halálra Ítélt és halálküzdelmüket vívó démonok rémkiáltása. Felesleges elmondanom, hogy mit éreztem, gondoltam. Tántorogva a szemközti fainak dőltem. A rendőrcsoport — rémületében és iszonyatában — egy pillanatra szinte megmerevedett a lépcsők alatt. A következő pillanatban egy tucat erőteljes kar dolgozott a falon. A fal lezuhant. A már oszlásnak indult és alvadt vérrel lepett holttest ott állott a nézők szeme előtt. Fején vörösre tárt szájjal és tűzben égő, kimeresztett fél szemével ott ült az átkozott bestia, amelynek végzetes hatalma hajszolt a gyilkosságba, és amelynek áruló hangja juttatott a hóhér kezére. A szörnyeteget is befalaztam a sírboltba! Pásztor Árpád fordítása AN A BLANDIANA Ti tudtok valamit Ti tudtok valamit, s nem mondjátok el. Ti biztosan tudtok valamit, Másképp hogy élnétek, Hogy éltetek volna annyi évtizeden át, Szüleim, és ti, világ öregei? Bocsánat, hogy megszólítom az utcán, Nyolcvanéves úr. Nem tudná elárulni nekem is A szörnyű titkot? Forró lávába térdelek Lábatok elé, öregek: Mondjátok el a titkot... Félkezű hideg csillagok nyugtatnak, S még sem hattok meg. IROMÁNBÓL FORDÍTOTTA BÁN PÉTER) FRANTIŠEK LIPKA * Argosz kőbe beleszorult nap hangok a kőben hegyek mélyére süllyedt testek mély folyó száraz medre — itt minden mítosz valóságosabb a valóságnál (TÓTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSA) MARYTÉ KONTRIMAITE * * * Hogy voltál — köszönöm. Ég veled. Elmentél... Hozzászoktam én. A kék felhőkön túl már elgurult A nap sok tüzes szekerén. Hogy voltál — köszönöm. Ég veled. És újra — a végtelen. Magány. Ismét az. Csak lehullt a csillag. Mely téged hozott ide talán. Köszönöm — ég veled. Tudtam — elmégy. Akkor a könnyek mire valók, mire ? Sírt a fiúcska húga egykoron — És felvillant a napfényes tó vize. k (LITVÁNBÓL FORDÍTOTTA BÁN PÉTER) 11
