A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-07 / 41. szám
ÉS VANDALIZMUS • SZIGORÚBBAN BÜNTETNI A RENDBONTÓKAT! ÉS ÜNNEPNAP šan gyorsvonattal folytassam utamat. A szerelvény pontosan, ám reménytelenül zsúfoltan érkezik. Könyökharc, tolakodás árán föl lehet rá jutni, persze, ülőhelyről ábrándozni merő képzelődés. A mosdókban lehangoló piszok, papirtörülközöknek, toalettpapírnak hírehamva sincs. A folyosókon szinte mindenütt vígan dohányzanak az emberek, vannak, akik a kupéajtó üvegén nyomják el a csikket. Az étkezőkocsiban alig lehet helyet találni, egy kapatos vendég először fölfortyan, amikor a személyzet nem hajlandó őt kiszolgálni, aztán — mintegy engesztelésképp — a felszolgálólányok egyikének (már bocsánat, hogy szókimondó vagyok), de a popsiját kívánná megpaskolni; és még csak Trencsénben járunk, amikor a föpincér bejelenti: a sör elfogyott. Sebaj, röviditalok, borosüvegek kerülnek az asztalokra. Az étlap kínálata szerint egyébként felvágott, négyféle főtt étel és alkoholmentes üdítők közül lehet választani. Jóval elmúlt huszonkét óra, amikor negyven percnyi késéssel megérkezünk Kassára. A szerelvény pillanatok alatt kiürül, és én a kalauzzal, illetve a kassai vasútállomás karbantartó részlegének kocsimesterével járom sorra a vagonokat. Szó ami szó, siralmas látvány, ami az ember szeme elé tárul: sörtócsák, málnaszörppel vagy ki tudja mivel leöntött ülések, ételmaradékok, egy piszkos pelenka, törött üvegek, elszakított függönyök, szennyes vécék és mosdóhelyiségek, egy fülkén pedig az ajtó is megrongálódott a hosszú út közben ... A fáradt jegykezelő arca fásult, a kocsimesteré bosszús, a riporter pedig azon tűnődik, vajon ugyanezek az emberek saját lakásaikban, nyaralóikban. hétvégi viskóikban, személyautóikban is ilyen randalírozó életmódot folytatnake?... Megvallom, cikkem megírása előtt — a vasúti közlekedés eredeti helyszíneit kutatva, hosszabb-rövidebb távon — még három további alkalommal ültem vonatra, de mert a nemtörődömség és a vandalizmus iskolapéldáit felmutató összkép szinte hajszálnyira egyezett az imént már ecsetelt állapotokkal, hát fölöslegesnek tartom „élményeim" további részletezését. A tapasztaltakat — a széles körű nyilvánosság előtt — inkább Anton Pivarčí mérnökkel, a Csehszlovák Államvasutak Keleti Vasútigazgatóságának forgalmi csoportvezetőhelyettesével osztom meg. — Tény, hogy az utasok zöme valóban kényelmesen, kellemes és tiszta környezetben, a jelenleginél gyorsabb tempóban szeretne utazni — mondja a szakember. — Igaz, hogy a hazai pályákon közlekedő gyorsvonatok átlagsebessége még csak hetvenöt-kilencven kilométer. Ennek oka még a múlt örökségében keresendő, mert sínpályáink nyomvonalvezetése meglehetősen kacskaringós és célszerűtlen. Az egyenes, gazdaságosabb sínpárokra való átállás azonban nehéz is, költséges is. Az új, korszerű pályák megépítéséhez rengeteg anyagi ráfordítás szükséges, ami, természetesen, nem megy egyszerre. A vasút szociális és kulturális körülményeinek javulása azonban főképpen az utazóközönségtől függ. Aki utazik, az látja, hogy egyesek a mosdókból nemcsak a szappant vagy a törülközőt lopják el, hanem tönkreteszik a vécékagylókat, megrongálják a vízcsapokat, kiszerelik az ajtózárakat és a villanykörte-foglalatokat. Őszintén szólva a karbantartó és járműjavító műhelyeinkbe sok esetben bizony ócskavassá rongált, valósággal kibelezett vagonok érkeznek nagyjavításra. Az emberek vandalizmusa évente tetemes öszszegre rúgó kárt okoz a vasútnak. Ezerkilencszázhetvenkilencben még „csupán" négy és fél millió korona volt a rendbontók által okozott anyagi kár, egy esztendővel később már 6 millió 335 ezer korona; tavalyelőtt és tavaly pedig hétmilliónál is több! Mindezek után aligha meglepő, hogy a vasutasok fásultan, rosszkedvűen beszélnek az utazás kulturáltságának kérdéseiről. Egyszerűen sem pénzzel, sem erővel nem győzik a kocsik karbantartását; a rendbontók és a szándékosan rongálok megfékezésére — önerőből! —- még ennél is kevésbé képesek. E gondok mielőbbi megoldásához társadalmi összefogásra van szükség. Annál is inkább, hogy a vandalizmust hazánkban törvény bünteti. A vasút kötelessége biztosítani, hogy a vonatok pontosan és megbízhatóan, hétköznap és ünnepnap egyaránt közlekedjenek. A nagyközönség kötelessége viszont segíteni a vasutat, hogy jó közérzettel, kellemes hangulatban és nem szégyellem ide írni; emberhez méltó környezetben utazzunk! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Prandl Sándor Hétvégi levél Itt van az ősz, olyan hirtelenül, váratlanul jött, hogy csak ámultunk. Tegnap még harminc fok volt, ma tíz fokkal kevesebb, az orvosok figyelmeztetnek bennünket, jó lesz vigyázni, ez a rakoncátlan hőmérsékletingadozás rossz hatással van az emberre, az emberi szervezetre, a reumásak még reumásabbak lesznek, a vérnyomások magasabbra szökkennek — infarktus, agyvérzés fenyeget bennünket. No jó: akkor most már féljünk ? Nem, ne féljünk, ne rettegjünk, ne borzongjunk — egyelőre nincs erre komoly okunk. Az orvosi meteorológia elég furcsa, sejtelmes tudomány, az embert nem akkor üti meg a guta, amikor megjósolják. Hanem mikor ? Amikor épp nem várja. Eltekintve attól, hogy az idén nagy volt az aszály, kisebbek lettek a terményhozamok a tervezettnél, hogy eső egész nyáron alig esett — nincs okunk panaszra, rémüldözésre. Annyi mindenesetre termett, hogy meglesz mindennapi kenyerünk. Ha mégis félünk, akkor az úgynevezett nemzetközi helyzettől kell félnünk, attól például, hogy az USA beülteti rakétákkal európai szövetségeseit. Az európai szövetséges kormányok ájtatos képet vágnak a dologhoz, és mindenbe beleegyeznek. A tiltakozó tömegeket ülő- és másfajta sztrájkot folytató tömegeket vízágyúkkal kergetik szét A termés jobb is lehetett volna, de az idei rakétatermés idegesítő Túl sok a rakéta, túl sok a nukleáris töltettel ellátott fegyver, és túl kevés az USA hajlandósága a megegyezésre. Azt gondoltam, nem fogok rádiót hallgatni, televíziót nézni, akkor talán kevesebb lesz a veszély, annak a veszélye, hogy megüt a guta. Csakhogy: a struccpolitika sem kifizetődő. Hiába dugom fejem a homokba, attól még a rakéták idetelepülnek a szomszédomba. „Kiülök a dombtetőre, onnan nézek szerteszét, hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét" Igen. Körülbelül ezt kellene cselekednem. Nem törődve nukleáris fenyegetettséggel, rakétákkal, politikai elmebajjal. De megtehetjük-e ezt? Aligha. Arra ítéltettünk, hogy reszkető gyomorral és reszkető kézzel várjuk a végzetet? Elképzelem, hogy egyszercsak megjön a nyugati vezetők esze. Hátha... Addig pedig Petőfit olvasom: „Itt van az ősz, itt van újra, s szép mint mindig énnekem, isten tudja, hogy mi okból, szeretem, de szeretem." 3
