A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-23 / 39. szám
Hallottukolvastukláttuk KÖNYV Boros János: A Kaukázus — a népek hegye Kissé megkésve került a kezembe Boros János 1980-ban kiadott kitűnő könyve. Az idei könyvárleszállítási héten már féláron adták, én is Így jutottam hozzá s gyanítom, hogy azért került erre sor, mert az eredeti ára túl borsosnak bizonyult s elriasztott sok érdeklődőt a kiadványtól. A másik, alighanem fontosabb oka a körülötte kialakult csöndnek pedig az lehet, hogy a legtöbb olvasó alig is sejtheti, mit talál ebben a (címe szerint legalábbis) útikönyvben. Lássuk hát, mit talál? Utazások a Kaukázusba — Látogatás a kőkorban — Ázsia vagy Európa? — Kaukázusi kultúrák — Bölcső vagy nem bölcső? — A kaukázusi népek — Az ősmagyarok és a Kaukázus — Kaukázusi eposz — A grúz állam kialakulása — Az Elbrusz meghódítása stb. E puszta és töredékes címlista is érzékelteti, gondolom, milyen gazdag s jórészt ismeretlen világ tárul e könyv lapjairól az ámuló olvasó elé. Figyeljük csak! „Harmatta elméletének lényege az, hogy az indoeurópai őshaza belevész az ismeretlenség homályába, az ismert nyelvi állapotok nem rendezhetők el családfa szerint, vannak bizonyos szétvándorlási centrumok, de általában a bonyolulttól a bonyolulthoz haladnak, tehát átrendeződésről és kisugárzásról van szó." A dagesztáni nyelvekkel kapcsolatban pedig Istvánovits Mártont faggatja Boros, aki ekként vélekedik: „Nem alap nélküli az a vélemény, hogy ezek a nyelvek egy közös forrásból származnak, s ez a forrás nem más, mint a hurri-urartui. Csak persze egy olyan megszorítással, hogy Urartu egy olyan birodalom volt, amelyhez népek tömegei tartoztak. Az is biztos, hogy nem indoeurópai volt ez a közös ösnyelv, hiszen indoeurópai szavakat nem tudtak kimutatni. Még személynévadásban sem, pedig ha egy indoeurópai uralkodó réteg valaha is megszervezte volna őket, ez könynyen előfordulhatott volna." Ízelítőnek, gondolom, ennyi is elég. Hasznos szórakozást a könyvhöz!-cselényi-Magos a rutafa A Szlovákiában élő magyarság körében különösen az utóbbi tíz évben tapasztalható nagyarányú néprajzi érdeklődésnek és nem utolsósorban az ehhez szerencsésen párosuló gyűjtőmunkának, tudományos feldolgozásnak jelentkeznek az első eredményei. Különösen a szellemi néprajz területén számottevő a gyarapodás. A sorra alakult tájházak és néprajzi gyűjtemények (nem is beszélve a dél-szlovákiai múzeumok kibontakozó gyüjtötevékenységéről) a tárgyi néprajz körébe tartozó anyagot csoportosítják. S erre a szakszerű néprajzi munkára — a dokumentálásra és megőrzésre — felgyorsult ritmusú korunkban ugyancsak nagy szükség van, hiszen az egykori népi kultúra ma már csak töredékeiben él, s félő, hogy pár év múlva hiába keressük nyomait. Az előzőekben elmondottak érvényesek a népi famegmunkálásra, faépítészetre is. Ezért üdvözölhetjük örömmel Kútvölgyi Mihály könyvét, amely a Helikon kiadó gondozásában jelent meg 1982-ben, és a dél-szlovákiai famunkák legszebb darabjaiból ad ízelítőt az olvasónak. Az anyag egy része máig is szerves, funkcionális része a paraszti kultúrának, másik fele tájházak, múzeumok anyagából került Kútvölgyi fényképezőgépe elé. S aki átlapozza a könyvet (melyet betétként népdal- és balladakincsünk remekei egészítenek ki), bizonyára meglepődik, elgondolkozik azon, hogy milyen megdöbbentő remekműveket volt képes létrehozni a természettel együtt élő, annak minden titkát ismerő parasztember. Kútvölgyi hosszú utat tett meg barangolásai során, hiszen végigjárta Nyékvárkonytól egészen Szirénfalváig a szlovákiai magyarok lakta településeket, hogy megörökítse a napjainkban már lassan pusztulót. A könyvben szereplő famunkák többségükben száz-kétszáz évesek, s ha visszagondolunk arra, hogy a régészeti korok csodás faépítészetéből, fából készült használati tárgyaiból szinte semmi sem maradt ránk, ekkor kezdjük csak értékelni a mentömunkát. Ezek a szépen díszített, ősiségükben, jelképrendszerükben nagyszerű alkotások (mángorlók, sulykok, ivócsanakok, guzsalytalpak, pásztorbotok, kapubálványok, haranglábak, oszlopos tornácok, faragott fejfák stb.) szemérmesen vallanak a múltról, s minden bizonnyal helyet követelnek maguknak napjaink művészetében is. Trugly Sándor FOLYÓIRAT Elsa Triolet: Emlékeim Maj ako vszkijról Vlagyimir Majakovszkij sokrétű, gazdag élete még ma sem teljesen földerített, sok vonatkozásában terra incognita. Bizonyos, hogy sokan nem kedvelték a maga idejében és igyekeztek megkeseríteni az életét. Majakovszkijnak sem volt szelíd természete, a nagyhangú és elementáris természetű óriás szókimondó igazságaival gyűjtötte ellenlábasait, mint vasat a mágnes. És ez lett tragédiájának egyik forrása. Majakovszkijról még ma is megoszlanak a vélemények. Sokan idegenkednek költészetétől, talán a feltördelt sorok miatt, de lehet, hogy verseinek hangsúlyozottan közéleti hangjától, bár csodálatosan gyöngéd szerelmes verseket is írt. Majakovszkij költészete nóvum volt annakidején. S ami elgondolkoztató, máig sem kezdte ki az idő, mint annyi kortársáét. De ez már költészétének titkai közé tartozik. A költőről és az emberről kialakított képet a magyarországi Nagyvilág 7. számában a költő ifjúkori barátnője, Elsa Triolet gyarapítja-„Emlékeim Majakovszkijról" című írásában. Elsa Triolet a tízes évek elején ismerkedett meg Majakovszkijjal, akkor még Elza Jurjevna Kogannak hívták a moszkvai orosz írónőt, aki Párizsban vált francia írónővé. Különben Elza húga, Lili volt Majakovszkij nagy szerelme, akihez ábrándos verseket írt: „Emlékszel-e, az ablak előtt hogy ültünk valaha ketten s én önfeledten, hogy simogattam kezed?" (Lilikének) Elzának volt alkalma megismerni Majakovszkijt, hiszen Moszkvában a költő mindennapos vendég volt házuknál, sőt néha még éjjel is bekopogtatott. „Majakovszkij udvarolgatott nekem, keveset beszélt, min dig mormolt valamit, váratlanul fel-felkiéltva talán a verseit mondogatta magában. Engem nem nagyon érdekelt ez az elmélyült tevékenység, amely mellettem zajlott, és úgyszólván észre sem vettem, hogy Majakovszkij költő." — írja róla Triolet. Csak később érti meg ő is, hogy milyen nagy költő és milyen rendkívüli ember volt a barátja. Ebből a kis írásból nagyon is élesen bontakozik ki az ember és a költő, aki nagy idők énekese volt. Hogy milyen ember volt? „Csak a bizalom légkörében tudott élni. Szerette a hűséget, meg is követelte, de maga is hű barát volt, mindhalálig." —dénes— A családi élet népszokásai a Garam mentén Ezen a címen jelent meg a Győr-Soprón megyei Tanács kéthavonta megjelenő társadalomtudományi-közmüvelődési-kritikai folyóiratának idei harmadik számában Marja Sigmundová néprajzi tanulmánya. A tanulmány bevezetőjéből a magyarországi olvasók megtudhatják, hogy Csehszlovákiában a nemzetiségek népi kultúrájának egyik kutátási helye a bratislavai Komenský Egyetem bölcsészkarán működő Néprajzi Kabinet, s hogy a tanulmány szerzője ebben az intézményben a szlovákiai magyar nemzetiség néprajzát kutató osztálynak a munkatársa. Tanulmányában a lévai járás egyik településén, a Sikenica községhez tartozó Nagypeszeken végzett kutatásainak anyagát teszi közzé. A tanulmány első részében a község de mográfiai fejlődését kíséri figyelemmel a XIX. század közepétől vizsgálva a lakosság nemzetiségi, vallási összetételének változásait. A következő fejezetben a családszerkezeti, rokonsági terminológiai vonatkozásokat vizsgálja, megállapítva, hogy a tárgyalt időszakban a községben az individuális családforma (kiscsalád — a szülők és a még házasságot nem kötött gyermekek) volt túlsúlyban. A családokon belül (főleg a reformátusoknál) az „egykerendszer" az uralkodó. A tanulmány harmadik részében foglalkozik a szerző konkrétan a családi élet népszokásaival. A Lakodalom címszó alatt tárgyalja a párválasztással kapcsolatos szokásokat; továbbá a lakodalom lefolyását, a lakodalmi szertartással kapcsolatos szokásokat és a lakodal mat lezáró „kislagzit". Ezután a születéssel kapcsolatos — eléggé gazdag — szokásanyagot tárgyalja, s tanulmányát a halotti szokások közreadásával zárja; legvégül megállapítja, hogy a kutatott község feltárt szokásanyaga tipikusnak tekinthető az alsó Garam mente egész tájegységére. Megjegyzésként csupán egy gondolatot hadd fűzzek hozzá; a Néprajzi Kabinetnek a magyar nemzetiség néprajzát kutató osztálya feltehetően már több hasonló jellegű anyaggal rendelkezik. Amennyiben ez így van, nézetem szerint csak hasznos lehetne ennek — akár folyamatos, akár időszakonkénti — közzététele a hazai magyar sajtóban is. Németh Gyula Innen-onnan Henry Moore talán számon sem tudja tartani, hány kiállítása van jelenleg. A legnagyobb angol szobrász 85 éves. Hazájában és több más országban mutatják be egyidejűleg gazdag életművét. A szigetországban Moore monumentális szobrai a legismertebbek, most felfedezték kisplasztikáit, régi alkotásait pedig — különösen a második világháború alatt készülteket — „ékszernek" tekintik. A képen A család című szobra látható. 8
