A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-16 / 38. szám
Ehhez a vidékhez azonban életre szóló, szép élményem is fűződik. Van ugyanis Ladány és Gyarmat között egy hosszú, hosszú, meredek emelkedő, a „ladányi part". A virtuskodó legények közül nem mindenkinek sikerült felbiciklizni az emelkedőn, pedig fogadásokat is kötöttek. A harmincas évek végén Léván vendégszerepeit a budapesti operettszínház. A város főterén fölállított szabadtéri színpadon a János Vitéz című daljátékot adták elő. A több ezres közönség sorai közt mi is ott szorongtunk heten, suhancok, a szülőfalumból. Ha jól emlékszem, Hámory Imre és Orosz Júlia játszotta a főszerepet. Mi heten, akkor és ott találkoztunk életünkben először az igazi művészettel, azzal a csodával, ami képes egyszerre megrendíteni, elbűvölni és könnyekig meghatni az embert, s egész életre szólóan felgyújtani a szép utáni igényt és vágyakozást. Az előadás vége felé kezdett szemeregni az eső, útban hazafelé meg már valósággal ömlött. Az említett emelkedő közepe táján dúslombú fa állott egymagában. Aláültünk és vártunk, hátha csillapodik az eső. A koromsötét éjszakában, az esősuhogáson át újra meg újra felcsendültek fülünkben a hallott dallamok: „Én a pásztorok királya ... Egy rózsaszál szebben beszél... Van egy szegény kis árva lány" ... Hazáig bőrig áztunk, de nem számított, megérte. Fegyvernek (Zbrojníky). Két malma is volt. Ide jártunk őröltetni, s itt ringott a vidék zöldpaprika termesztésének a bölcsője. A paprikatermesztők innen szekerezték be a környéket s kínálták fel árujukat. Kispeszek (Malý Pesek). Földhullámra épült, csupán néhány házból álló település, de búcsúja volt, s talán van is. Itt érte a végzete Fűzel Jánost, szülőfalum sőt a környék legerősebb legényét, aki soha életében nem verekedett, hiszen nem mertek vele kikezdeni. Azon a késő őszi estén viszont ráfizetett a jószívűségére. Három kakaskodó, vékonydongájú legényke közt akart rendet teremteni, mire közülük kettő nekiesett. Az egyik hátulról ütötte karóval, a másik pedig elölről átölelve, széles pengéjű kést húzott a derekába. A nagyerejű legény megnyomorodott, s néhány év múlva meghalt. Innen, a dombtetőről látszik a lombok közt megbúvó Nemesoroszi (Kukučínovi, Ozsvald Árpád költőnk szülőfaluja. Onnan, a- szegényemberek falujából indult el hosszú útjára. Előbb a csurgói gimnáziumba, majd onnan hazatérve, küzdelmes évek eredményeként vált a szlovákiai magyarság megbecsült költőjévé. Következik Nagypeszek (Veľký Pesek), e sorok írójának a szülőfaluja. Most már Tergenye (Trhyňa) is hozzá tartozik. Tudniillik egyesítették a két községet és az új neve Sikenica lett. így aztán nem csoda, ha kissé zavarba jövök mostanában, amikor megkérdezik tőlem, hogy hová valósi születésű vagyok. A felvégen, a domboldalon megkapaszkodó kisebb házikók most is állnak. Ennek a résznek Kutyor volt a neve. Jobbára nincstelen szegényemberek lakták, akárcsak az alvéget. Állok az iskola előtt, amelyben valaha megtanultam az olvasás és a betűvetés tudományát. Milyen óriási, nagy épületnek tűnt akkor, most meg szerénynek, kicsinek látom, akár csak a tőszomszédságában álló templomtornyot. Gyerekkoromban azt hittem, hogy egészen az égig ér a torony hegye, s hogy az égboltról akadt rá véletlenül a napfényben ragyogó csillag. Abban is biztos voltam, hogy a gólyák azért raktak rá fészket hogy elrejtsék az isten szeme elől, mert még gondol egyet és visszaveszi. Nem vette vissza, pedig a gólyafészek már régen eltűnt a csillagról. Milyen kár. Nélküle szegényesebb lett a falu összképe. Attól függetlenül azonban, ha nem is sokat, azért változott a falu képe. A porta - lanított út mentén megszépültek a házak, újak is épültek, s a házak előtt virít, valamikor is virított, főleg a rózsa és muskátli, de rozmaring is akadt bőven, meg leander is. Kultúrháza soha nem volt a falunak. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor meghallottam, hogy épül már, csakhogy ... — Lassan készül, akár a Luca-széke ... tíz-tizenkét^ve — mondta Jablonicky elvtárs, a járási pártbizottság ideológiai titkára. — Tehetnél valamit, kicsit megbíztathatnád őket, hiszen a szülőfaludról van szó ... Ejnye, bejnye, gondoltam magamban, annyi idő alatt egész városnegyedek, új utcasorok meg egyebek épülnek fel, pont az én falumban vacakolnak annyit egy nyamvadt kultúrházzall? ... Tehetnék ám, de mit? Amikor aztán Adamcsek Lajosnak, a nemzeti bizottság elnökének a társaságában szemügyre vettem az épülő kultúrházat, el kellett ismernem, hogy egyáltalán nem nyamvadt, sőt! Nagyon is impozáns, komoly létesítmény lesz, ami díszére válik a falunak, s hasznára is, ha megtelik nemes és gazdag tartalommal. Milyen is lesz? Az előcsarnokban kap helyet a ruhatár, a büfé és mellékhelyiségek. Lesz benne reprezentáns eskedtető terem és könyvtár olvasóteremmel. 250—300 személyes nézőtér, beépített, tágas színpad, alatta két nagy raktárhelyiség és kazánház várja az építkezés befejezését. Ráadásul még jól felszerelt konyha is rendelkezésükre áll majd a lakodalmasoknak. Állok a leendő nézőtér közepén, szemlélődön és emlékezem. Valamikor a rosszemlékű Horthy korszakban itt leventegyakorlótér volt. Szinte hallani vélem a vezényszavakat: vigyázz, feküdj, föl, puskát vállra!, stb. Itt kaptak (kaptunk) katonai előképzést mindazok, akiket később Voronyezs alá és a Don kanyarba meneteltettek, bele a háború poklába, a kegyetlen fagyhalálba, ahonnan csak a szerencsésebbek tértek haza épen vagy rokkantán, de emberi méltóságukban mindenképpen megbántottan. A kultúrház Georgina. . . Adamcsek Lajos elnök gyakran ingázik az irodája és az épülő kultúrház között Mennyivel más itt, ezen a helyen a világ, és még szebb lesz ha felcsendül a dal és a muzsika, s ha a színpadi játék után felzúg az elismerő taps! — Mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ez mielőbb bekövetkezzék és valóra váljék — jegyezte meg Adamcsek Lajos bizakodva. — Csak egy kicsivel több összefogásra és akaratra lenne szükség a lakosság részéről... Miért ne foghatnának össze!? Mindig becsületes és dolgos nép lakta a falut, akik össze tudtak fogni és harcolni is tudtak a jogaikért, ha kellett. A harmincas évek derekán például Furinda Rudolf megszervezte a szőlőmunkások emlékezetes nagy sztrájkját. És győztek.! Mikor újra felvették a munkát, még mindig négy csendőr cirkált a faluban. Akkor történt, hogy a biciklin közelítő Furindát megállították. Az egyik munkás észrevette és elordította magát: „A Furindát nyaggatják a csendőrök!" ... Erre á munkások rettentő ordítással le a hegyről, mint a fergeteg. Kifényesült kapáik fenyegetően villogtak a napfényben. Körülkapták a nyárfalevélként reszkető csendőröket, akiknek eszükbe se jutott használni a fegyverüket. Dadogva nyugtatták a munkásokat, hogy semmi rosszat nem akartak csinálni, csak egy kicsit elbeszélgetni. Abból a valahai elszántságból, abból a tűzből és lelkesedésből kellene ma is egy keveske. Akkor talán nem volna annyi gond a kultúrház építésének a befejezésével. Garamsalló (Šálov). Dimbes-dombos helyre épült a falu, amelyben először látta meg a napvilágot Csontos Vilmos, a későbbi asztalos inas és segéd, aki őstehetséggel megáldva, hallatlan akarattal és erőfeszítéssel verekedte fel magát a költészet magaslataira, s aki a mai napig sem lett hűtlen a Szikince mentéhez, pedig már a 75. életévéhez közelít. Majd ez év októberében köszöntjük őt a háromnegyed százados jubileumán, Zalabán, ahol ma is él. Kisölved (Maié Ludince). A nemzeti bizottság irodája zárva. Egy idős bácsi világosított fel, hogy most hiába keresem Kapustová elvtársnőt, az elnöknőt, aki Zalabán lakik, mert nagy napra készül: holnap lesz a lánya esküvője. Georgina, a kis menyasszony, kissé tanácstalanul álldogált az udvari nagy > nyüzsgésben. Kedvességében is érződött az a furcsa feszültség, amit általában minden ember érez a házasságkötése előtt. Mit is kívánhattam volna neki szebbet, jobbat, mint sok szerencsét és boldogságot. Csontos Vilmos barátom jó szívvel és örömmel fogadott, bár kissé elkeseredett, fáradt mosoly lengte be az arcát. — Mintha mellőznének az utóbbi időben — mondta csendes panaszkodással. Őszinte szóval próbáltam megnyugtatni, hogy semmi oka a csüggedésre. Ezzel a barangolásom végére értem. Rendezett, tiszta, többnyire virágos falvakon keresztül vezetett az utam. Learatott mezők, hatalmas napraforgó táblák (kell az étolaj!) maradtak el mögöttem. Csak a rideg-hideg kőágyba kényszerített Szikince látványa keserített el kissé. Teljesen elveszítette a régi hangulatát és varázsát. Kár... Egyébként örülök a dúsan termő vidéknek. s egy kicsit arra is büszke vagyok, hogy négy írogató ember füzére díszíti a Szikince mentét. Ezúttal nézzék el a szerénytelenségemet. LOVICSEK BELA (A szerző felvételei) 13
