A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-09 / 37. szám
A Csemadok életéből Vox Humana, 1982, „Engedjétek hozzám jönni a szavakat.' A KÖZÖS MUNKA OROMÉ Talán nem tűnik nagyképűségnek, ha nemcsak arról a csoportról beszélek, amelyiket vezetek, hanem járásunk amatőr csoportjainak módszertani felelőseként munkámból eredően szélesebb képet adok, ismerve ezek gondjait és lehetőségeit. Az ország legkeletibb járásában, a tőketerebesiben (Trebišov) nyugodtan mondhatom, helyzetünk specifikus: legtávolabb vagyunk a központoktól (magyar csoportjaink még a járási székhelytől is) és a központi rendezvényektől. Ezek a körülmények igényesebb munkát követelnek a megfelelő színvonal eléréséhez. A sokak által emlegetett általános gondoktól mi sem vagyunk mentesek, amilyenek a kényelem, a passzivitás, a szabad idő igénytelen eltöltése, fóliázás, a televízió „elszívó” hatása, papucskultúra, a kellő anyagi vagy erkölcsi elismerés, megfelelő szakemberek hiánya, szűk kínálat forgatókönyvekből, módszertani anyagokból, helyiségproblémák stb. Felsorolásuk csupán azok számára mond újat, akik még csak most kezdik ízlelgetni az amatőr művészeti mozgalom nyújtotta lehetőségeket. Az ötvenes-, hatvanas évek lelkes időszakát, a zsúfolt kultúrtermeket az akkori módszerek alkalmazásával ma már el sem lehet képzelni. Megváltoztak a termelési viszonyok, megváltozott a lakosság anyagi helyzete, szociális háttere, új, gyors, és elérhető információs és szórakoztató eszközök léptek előtérbe, tehár a megváltozott életmód igényeiből kiindulva kell megközelítenünk az emberek kulturális szükségleteinek kielégítését. Az elégtelen táplálkozás ma már ismeretlen fogalom nálunk, de szellemi alultápláltsággal, illetve igénytelen szellemi táplálkozással annál inkább találkozhatunk, és ezt az előzővel ellentétben nem az érintettek veszik leghamarább észre. Tény, hogy a lakosság ma olyan szórakozási igényeit is kielégítheti, amelyek azelőtt elképzelhetetleJókai-napok, 1979. Vox Humana: „Játsszunk Európát!" nek voltak például egy falusi ember számára. A tévé naponta behozza otthonunkba a legújabb politikai és sporteseményeket, közvetít hangversenyeket, opera — és színházi előadásokat, népszerű tudományos és játékfilmeket, folklórműsorokat stb., s mind ebből a legtöbben válogatás nélkül csipegetnek is. Hivatásos tájoló színtársulataink előadására már annál kevesebben kiváncsiak, pedig ezek is jelentős anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, s műkedvelőink képzettség, színvonal tekintetében nem vetélkedhetnek velük. A művelődési otthonok üres nagyterme mint jelenség, viszont cáfolhatatlan tény. Irreális cél lebegne a szemünk előtt, ha csak a közönségre gondolva akarnánk vetekedni a hivatásosokkal. Az amatőr együttesek lehetnek hézagpótlók, kísérletezők, többre aligha futhatja az erejükből. De hát valóban mit is várhatunk tőlük? Aki nem ismeri azt, amitcsak egy szervezett csoport tagja érezhet, az miért álljon közénk? Mondjuk neki, amit mi tudunk: hogy a játék öröme, a közösségi élmény, a megszervezett tudás és tapasztalat, az érzelmek kifinomulása milyen nagyszerű dolog? Mennyire csiszolja ez a személyiséget, hogyan növeli az önismeretet és önbizalmat? Mit tudhat belőle, ha nem érezte ízét? Ezt már a bölcsődében, az óvodában, az iskolában kellene megalapozni. Utána már egyre nehezebb. Hivatkozhatunk a szülők és pedagógusok felelősségére, de eredményt csak később várhatunk, ha már kitágították a gyermek érdeklődési körét, kitárva iskolai amatőr színjátszás, bábozás, a vers- és prózamondás lehetőségeinek kapuját, vagy legalábbis kellően kihasználjuk az adott kereteket. Miért merem ezt igy megfogalmazni? Gyakorlati példák mondattatják velem, most amikor rádöbbenünk, hogy az utánpótlás hiánya hogyan viszi lejtőre felnőtt csoportjainkat. Tizenegy iskolánk nem rendelkezik zeneszakos pedagógussal. Ez egyre jobban megmutatkbzik a gyermekek népdalversenyén is. Ahol mégis színvonalas, sőt országos szintű csoport működik, az vagy a helyi hagyomány oktatását mutatja (hogy még az otthoni környezetben énekelnek), vagy néhány lelkiismeretes (bár sokszor túlbuzgónak tartott) pedagógusnak az érdeme. De sajnos nem ez a jellemző. Fiatal, tanfolyamot végzett tanítók nem kapnak képességeiknek megfelelő megbízatást, önkéntes jelentkezésüket pedig sokszor tolakodásnak veszik. A CSEMADÖK járási bizottsága például elkészítette a tanév vége előtt az amatőr mozgalomban legtevékenyebb pedagógusok névsorát, de munkájuk értékelésénél ezt valószínűleg nem vették figyelembe, sőt előfordult, hogy országos versenyen dobogóra került csoport vezetőjét „létszámtöbbiet" címén helyezték át más iskolába. Kezdhetett mindent elölről, bár nem sok teret kapott rá. Ilyen helyzetben bizony sem a CSEMADOK, sem a sikeres munka tekintélyéről nem beszélhetünk. Más esetben az irodalomszakos tanár nézi rossz szemmel, ha a diákok szabad idejükben irodalmi színpadi próbákra járnak. Egyedi esetek, mondhatnánk, pedig ugyanarról van szó, más-más változatban. Miért vállalják mégis elég sokan ezt a szélmalomharcot? Sokakat a szereplési vágy, másokat a kíváncsiság, a sikerélmény vágya, a baráti társaság létrehozása, az önkifejezés kényszere, a tehetség kibontakoztatása, az utazási lehetőség, az erőfölmérés, a gyermekkori vágyak megvalósítása avagy csak a valahová tartozás érzésének elérése hajt. Aki viszont marad, abban mindez együtt egy értelmesebb élet céljaiként fogalmazódik meg, mert sokan félreállnak, belefásulnak, megsértődnek vagy egyszerűen ráunnak az egészre, sokféle ürügyet hozva fel magyarázatként. Sajnos ezekből az okokból, ürügyekből is van bőven: a zsűri elmarasztaló, esetleg hozzá nem értő, oda nem illő bírálata; a vezető szigora vagy hanyagsága; sérelmesnek vélt szereposztás; hátrányok a munkahelyen; iskolában; összeférhetetlenség; családi problémák stb. Ezek sok esetben megérthetők és elfogadhatók, hiszen a saját boldogságát, boldogulását keresi mindenki, s aki itt nem boldogul, az ezt joggal beismerheti. Senki sem vetheti ezt a szemére, annál inkább azokéra, akik ezt előidézték. Sajnos szervező és irányító tevékenységünk sem a legkiválóbb. Amikor gigászi műsorokat szervezve megfeledkezünk arról, hogy a szereplők is emberek, s főleg, ha távolról érkeznek, gyakran úgy belevesznek a sokaságba, hogy máskor már nem kívánkoznak oda. Ha felkészülünk, kellően odafigyelünk, ezek az apró érzékeny pontok is eltüntethetők. Egy-egy vetélkedőn minden szereplő szeretne tisztában lenni önmagával, mit csinált jól, mit rosszul, s ezen hogy lehetne javítani. Erre a legtöbb esetben nem jut idő. Tapintatosan fogalmazott értékelést akár utólag is kiadhatna egy-egy vetélkedő rendezősége, hiszen még a sajtóvisszhang sem a valódi értékeket tárja fel minden esetben (névelírások), pontatlanságok stb. A petróleumlámpa fénye mellett színdarabot tanulók körében kezdtem édesapám jóvoltából részt venni a műkedvelő mozgalomban, még kicsi koromban. S aztán folytattam. Diákkoromban már elég gyakran szerepeltem, sőt rendeztem is. Öt éve vezetem a királyhelmeci (Král. Chlmec). Vox Humana Kisszínpadot. A tagok főleg gimnazisták, de orvos, pedagógus, szakmunkás is örömmel vállalt velük közösséget. Főleg az érettségi után egyetemeken, főiskolákon tovább tanuló s így elköltöző diákok miatt húsz állandó tag fele éventé lemorzsolódik. Ez a Bodrogköz egyetlen rendszeresen dolgozó felnőtt kisszínpada. A tagság is az egész Bodrogközből verbuválódik, nehéz összehozni őket próbákra, heti két-három órát kell autóbuszozniuk, mindezt az iskolai, munkahelyi kötelességek mellett. Viszont a kisszínpad működése óta indult három gyermekcsoport, kerületi és országos szinten is sikerrel szerepelnek. Ezeknél ugyan személyesen is segítek, összeállításokat is írok nekik, de egyik ösztönzőjük mindenképpen az, hogy munkájuknak később is lehet folytatása. Sajnos a tavaszi hajrá, amikor a versenyek, vetélkedők zöme zajlik, nagyon megterheli a felkészülő fiatalokat. Vannak, akik több versenyszámban is szerepelnek. Másrészt a téli hidegben nem jutunk mindig fütött próbateremhez, színpadhoz. így sokszor a bemutatott produkció csak sejteti a szándékot. Véget ér a tanév, jön a vakáció, aztán ősszel ismét kezdjük a megújulást. Néha nem is támogatást kívánunk, csak legalább azt, hogy semmi sem hátráltassa a munkánkat. Az ösztönző mindig a magasabb szintű szereplés, de a legnagyobb eredmény mégis az, hogy minden évben megtanulunk pár sort íróinktól, a kerületi vetélkedőn látunk néhány jó előadást, s mindenki valahogy másképp néz a színjátszásra, mint azelőtt. Aztán arra is jut idő, hogy egyéb gondjainkról is őszintén elbeszélgessünk egymással. Ez a legszebb eredmény, amiért érdemes csinálni, amit csinálunk, nem középfokon. MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Prandl Sándor és a szerző felvételei 6
